Balla István bőrész-iparművész Maszkok tánca című kiállításának keddi finisszázsán jártunk a pesti Aranytíz Kultúrházban.
Búcsúkeringő, a maszkok utolsó tánca. Félreértés ne essék: nem a másféléve szinte hozzánk nőtt, a világjárvány vírusmutációinak terjedését korlátozó védőmaszkokról van szó, amelyeket zárt helyiségben még mindig kötelező használnunk, egészen másról. Május 11-én nyílt meg egy különleges kiállítás Budapest hangulatos belvárosában, az Aranytíz Kultúrházban, ahol a lélek titkaiba is beavató, csodálatos bőralkotásokat csodálhattunk meg. Balla István, a kiváló bőrész-iparművész, a mohorai Tolnay Klári Emlékmúzeum megalapítója és üzemeltetője kitalálta, hogy régebbi – jobbára húsz-harminc éve készített – alkotásait új, „maszkos” életre kelti, tekintettel a világjárvány alatt elterjedt, a fél arcot eltakaró viseletből kinőtt maszkkultúrára.
A képzelet játékai és a valóság
A művészet tág teret enged a játékos ötleteknek. Balla bátran élt ezzel a lehetőséggel, mohorai karanténjának elzártságában, élvezettel tervezett maszkokat, lakatokat, szájzárakat a bőrből mintázott szobraira, figuráira. Félig eltakart arcuk napjaink valóságát is jelképezték: annak a borzalmát, hogy a világjárvány megfosztott a szabadságunktól. A sokszáz millió megbetegedés önmagában is szörnyű csapás, de sokáig nem ölelhettük magunkhoz, nem csókolhattuk meg szeretteinket. Balla ebből indult ki, és ehhez hozzátett még különféle, árulkodó jelzéseket is. Olyanokat, hogy mindenki másként éli meg, a szabadság hiányát. Az Egy csók és más semmi elnevezésű szobor arcát eltakaró maszkra lakatot erősített. A szerelmeseknek valószínűleg a korlátozott találkozási lehetőségek, illetve az alkalmi csókhiány jelentette a legnagyobb csapást. Ráadásul a szigorú tiltás fokozta a vágyat, sokan nem is tudtak ellenállni a csábításnak. A Tükröm, tükröm mond meg nékem elnevezésű, csodálatos műalkotás aranyozott maszkja kettős jelzésű: akiknek jól állt a maszk viselete, bátran nézegethették magukat a tükrükben, mások fájó szívvel vették tudomásul, hogy pont az nem látható belőlük, ami a legkívánatosabb. Aki látta a kiállítást, évezettel tallózhatott a sokféle, színes és izgalmas megoldás között, amelyet azok a jelképes kis „kiegészítők” erősítettek, amelyek hozzátettek valami üzenetet a félig eltakart arc mögöttes tartományáról.
Vessük le a maszkokat!
Persze még nem a valóságban, hanem a csupán egy termet betöltő kiállítás kedd délutáni finisszázsán. A hangulatos ünnepség keretében Szabó Ádám harmonikus muzsikált, beszédet mondott Juhász Judit, a kiállítás fővédnöke, a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője. Végül Balogh Erika színésznő, a kiállítás háziasszonya sorban szólította azokat a művészeket, közéleti szereplőket (többek között Tóth Enikő, Kubik Anna, Pásztor Erzsi, Őze Áron, Laklóth Aladár színművészek), akik letéphették, levághatták vagy leakaszthatták a maszkokat a műalkotásokról. Nekem az Egy csók és más semmi lett kijelölve, de ahhoz, hogy lekapjam róla a kötélen fityegyő, súlyos fémlakatot, egy ollóra és némi jelképes segítségre volt szükségem.
A maszkok tánca búcsúkeringővel ért véget. Arra koccintottunk, hogy mielőbb érjen véget a járvány és mi is búcsút mondhassunk a magunk kénytelen-kelletlen „szájkosarunknak”. De amig lefejtettük, levagdostuk a sok munkával létrehozott plusz rétegeket a művekről, arra gondoltunk, hogy a maszk talán véglegesen összeforrott századunk történetével. Miként a velencei karneválok pestises csőrös doktora, a mostani maszkok is örökre részévé válnak a kultúrtörténetnek és a történelemnek.
Akik nem láthatták a kiállításon felvonultatott egy tucatnyi műalkotásokat, immáron maszk nélkül tekinthetik meg őket Mohorán, a Tolnay Klári Emlékmúzeumban, ahol július 24-én rendezvényekkel és díjátadással ünneplik az egykori színészlegenda születésnapját. Balla István nem titkolt célja az is, hogy a szóban forgó alkotások külföldi útra induljanak, amelyre a téma aktualitása miatt, igencsak sok esély mutatkozik. Maszkot viselve, még csak aggódniuk sem kell a viszontagságos kirándulástól!
Vadas Zsuzsa
