Korunk egyik legjobb humoristája kreativitásba fojtotta az elmúlt egy év bezártságát és magányát, ez lett az Inside.
Bo Burnhamet nehéz egyszerűen definiálni, igazi polihisztor és csodagyerek: 18 éves kora óta alkot, és bár elsősorban humoristaként keresi a kenyerét, színészként, rendezőként is egyre gyakrabban feltűnik a mozgóképek környékén, műsorainak pedig szerves részét képezik saját maga által írt és előadott zenéi. De a tengerentúli közönség nemcsak ezért kapta fel őt, hanem mert idősebb és botrányos humorú kollégáival ellentétben a még mindig csak 30 éves Burnham képes megvalósítani, hogy pikírt, beszólogatós hangvétele mellett kifejezetten érzékeny és körültekintő maradjon az aktuális társadalmi kérdésekben. Sőt, művészetének egyik sarkalatos pontja, hogy saját megnyilvánulásait és véleményformálói pozícióját is megkérdőjelezi - ennek megfelelően az Inside is úgy kezdődik, hogy alkotója egy dalban azon élcelődik, hogy bizonyára hatalmas szüksége van arra, hogy egy újabb fehér férfi „gyógyítsa meg” humorával a világot.
Persze az Egyesült Államokban egyáltalán nem idegen a standuposoktól társadalmi kérdésekbe sokkal határozottabban és politikusabban beleállni, és ez végig meg is határozza az Inside-ot is, de Burnham abban is elüt a fősodortól, hogy nem nagyhangú megmondóemberként lép a kamera elé, hanem ezúttal egy meglehetősen bensőséges, befelé forduló utazásra invitál minket. Legújabb műsorát ugyanis egyedül írta, vette fel, vágta meg az az alatt az egy év alatt, amelyet lakásába zárva töltött a vírushelyzet alatt. Többszörösen is beszédes a cím, hiszen a show szinte minden tekintetben ellentmond a műfaj extrovertált alapvetéseinek – azt leszámítva, hogy a végeredmény erősen hasonlít egy zanzásított YouTube-csatornára, ahol zenétől videonaplóig minden akad.
De a hangsúly egyértelműen azon van, hogy Burnham hogyan éli meg a bezártságot, a kapcsolatok hiányát, hogy hogyan tudja mindezt kreativitásba csatornázni. Tőle persze soha nem volt idegen az önreflexió, de ez ezúttal nem csak saját privilégiumaira, vélt tehetségére terjed ki, hanem tényleg saját életének legintimebb bugyraiba enged be, és folyamatosan reflektál arra is, hogy magához az alkotói folyamathoz hogyan viszonyul.
Viszont az Inside nem csak a műfaj fellépés-jellegét tagadja meg az alkotója által egy szobában, közönség nélkül előállított konzervségével (amire Burnham természetesen szintén felhívja a figyelmet az időről időre saját magának bejátszott mű-nevetéssel), hanem azt is, hogy szükségszerűen viccesnek kell lennie. Nyilván számos alkalommal felkacaghatunk (a YouTube-reakcióvideók paródiája félelmetesen zseniális), de ez a másfél óra nem feltétlenül a néző szórakoztatásáról szól, hanem néha pusztán kreatív dokumentációja annak, hogy Burnham hogyan omlik össze egy év bezártság és egyedüllét során, tölti egyedül 30. születésnapját, vagy vall meglepetésszerűen pánikrohamairól és öngyilkossági gondolatairól. Ez önmagában még szintén nem szokatlan (érdemes megnézni Aziz Ansari kvázi-bocsánatkérésként funkcionáló Right Now című standupját), Burnham inkább azzal húz merészet, hogy konkrétan a poénkodás helyére szövi be ezeket a közjátékokat.
Bár igazából hiba lenne az Inside-ot így beskatulyázni, hiszen a maga abszurditásában felettébb szórakoztató, amikor Burnham videojátékká alakítja elkeserítően egysíkú mindennapjait, majd egy streamer szerepébe helyezkedve végigelemzi az élményt. De azt is nehéz volna egyszerűen leírni, amikor tábortűz-gitározás képzelt szituációjába szövi bele keserédesen humoros dalát a világ reménytelenségéről és szépségéről. Annyi mindenesetre elmondható, hogy legújabb showja minden eddiginél zenésebb, a játékidő legalább felét ezek a betétek teszik ki. Ráadásul a humorista abban is felülmúlja magát, hogy mindegyik dal slágereket megszégyenítően fülbemászó, a lehető legkülönbözőbb stílusok tökéletes paródiája, szövegileg pedig a kötetlen standupokhoz méltóan szellemes, valamint Burnham előadásmódja is parádés. Az illusztrációk, de eleve az egész műsor képisége parádés, főleg annak tükrében, hogy alkotója rendelkezésére mindössze egy szobabelső, egy projektor és néhány apró kellék állt, de Bo Burnham még saját széthagyott technikai eszközeiből is operatőröket megszégyenítő kompozíciókat kreál.
Az Inside tehát egyszerre elsőrangú megtestesülése a szórakoztató műsoroknak, és sokkal több, különlegesebb annál. Már-már leírhatatlan élmény, amely egyszerre foglalja magában azt, hogy milyen volt az elmúlt bő egy évet megélni, és egyszerre hitvallás amellett, hogy a megfelelő hozzáállás mellett a legnehezebb helyzetekre is van gyógyír.
