A keltáktól a filmesekig mindenkit megihlet ez az ünnep, amelyhez rítusok és hagyományok egész tárháza kapcsolódik világszerte.
„Hosszú unalmas éj! Rövidülj már, s te, reggel, hozz vigaszt!” – fohászkodik az elcsigázott Heléna Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában, pedig a szereplőkkel történt hajmeresztő események valójában nem is merítik ki teljes eszköztárát a nyári napforduló éjszakáján előforduló boszorkányságoknak.
A tündéreket és az egyéb természetfeletti lényeket ugyanis szinte mágnesként vonzza ez az este, amit majdnem minden kultúrkörben a szellemekkel, a jóslással és nem utolsó sorban a termékenységgel kapcsolnak össze. Hogyan is írja le Titánia, a tündérkirálynő várandós udvarhölgyét a férjének? „S nevettük, a vitorla hogy dagad, / Ledér szelektől hogy lesz viselős, / Mit ő, kis úszó léptekkel haladva, / (Mert méhében már ott volt a fiú) Mímelt a parti fövenyen.” Shakespeare minden drámájában van némi huncutság a sorok között, de a Szentivánéji álomban aztán igazán kitett magáért, a rendezők pedig általában hálásan bontják ki a darabban elbújtatott erősen szexuális jellegű utalásokat. Az év legrövidebb éjszakája persze nem csupán a szerelemről szól: az ünnep középpontjában valójában az életet adó nap áll, ezért is gyújtanak minden országban hatalmas tüzeket Szent Iván éjjelén, hogy a nap még több erőre kapjon, érlelje be sikeresen a termést a nyáron, a sötétség és a gonosz szellemek pedig ijedjenek meg és távozzanak el jó messzire. A tűz a körülötte állókat megtisztítja a rossztól, átugrásával pedig védetté válhatunk a különféle rontásokkal szemben.
A védettségnek akár azonnal hasznát is vehetjük, hiszen Szent Iván éjjelén nem ritkák a különféle, nem mindig jóindulatú jelenések. A spanyol kultúrkörben például egy különös elvarázsolt hölgy örvendezteti meg azokat, akiknek éppen ezen az estén támad kedvük kóborolni egyet az erdőben. La Encantada leginkább barlangok nyílásánál illetve folyók partján szeret felbukkanni a közhiedelem szerint, csodálatos hosszú haját aranyfésűvel fésülgeti, kezében pedig tükröt tart. Az őt megpillantó férfiaknak találós kérdést tesz fel, illetve választaniuk kell a kezében lévő két tárgy közül, és bizony jaj annak, aki rosszul választ, az elvarázsolt hölgy ugyanis minden évben ezen az estén próbál megszabadulni az őt sújtó varázslat/átok alól, mégpedig oly módon, hogy a pórul járt válaszadó átveszi az ő helyét. Arról sajnos nem egyeznek meg a leírások, hogy végül melyik is a helyes döntés ebben a helyzetben, a fésű -e, vagy a tükör (mint tudjuk, egy nő kérdésére nem mindig létezik jó válasz), így tehát ajánlatosabb messziről elkerülni ezt a különben igen csábító jelenést. Más változatok szerint az elvarázsolt hölgy megkéri az éji vándort, hogy vigye őt által a folyón, ám ebbe sem érdemes beleegyezni, a varázslatos nőalak súlya ugyanis egyre nagyobb lesz ahogy lovagja mélyebbre gázol vele a folyóban, mígnem a szegény ember végül menthetetlenül elsüllyed.
Ez a szimbólumokkal teli legenda több spanyol régióban is felbukkan, gyökerei egyrészt a nimfák körüli mítoszokban keresendők, másrészt mindenhol fűződik hozzá egy saját kis eredettörténet, például az egyik verzió szerint egy gazdag arab nemes lánya az utolsó pillanatban kikosarazta a régóta neki rendelt vőlegényt, és családja akarata ellenére máshoz ment férjhez, csakhogy a nászéjszaka előtt hirtelen holtan esett össze, lelke pedig azóta is nyugtalanul bolyong, hogy aztán Szent Iván éjjelén újra testet öltsön a folyó partján, és próbára tegye az arra járókat. A barlang és a folyó egyaránt lehet élet illetve halál szimbólum, a tükröt pedig a holddal és a nőiséggel párosítják általában, de az emberi lélek kapuját is jelentheti. A fésű a feminin jelleget hordozó varázslatos lények egyik fontos attribútuma, így például a sziréneké is.
Szent Iván éjjele persze nem csupán a baljós hiedelmeknek enged teret: Spanyolországban (ahogy sok más helyen is) például különös hatalmat tulajdonítanak a pontosan ezen az éjszakán begyűjtött gyógynövényeknek, ugyanis azok ekkor rendelkeznek a legnagyobb hatóerővel. Különféle tinktúrákat, illetve bedörzsölésre alkalmas olajos keverékeket is készítenek belőlük. A tűz és a gyógynövények mellett a víznek is van pozitív szerepe: azok a nők, akik a tengernek háttal állva kilenc hullámot keresztülugranak, kilenc hónap múlva biztos gyermekáldásra számíthatnak.
A spanyol kultúrkör hiedelmeinél azonban sokkal közismertebbek az angol nyelvterületen élő szokások, hiszen tudjuk, hogy minden évben rengeteg ember (köztük sok turista) ünnepli a nyári napfordulót a Stonehenge impozáns ókori kőoszlopai között. Valószínűleg már a druidák is így tettek annak idején, akik számára a Litha, vagyis a Napisten és a Földanya nászünnepe az egyik legfontosabb rituális eseménynek számított. Magát a Stonehenge-t valójában tudatosan a nap mozgása köré tervezték: az ünnep hajnalán a napkorong pontosan a Sarokkő mögött kel fel, sugarait pedig mintegy a kör közepe felé irányítja. Érdekes módon azonban nem a Stonehenge az egyetlen olyan építmény, ami meglepetést tartogat számunkra ebből a szempontból: a Franciaország északi részén található vézelay-i apátság (más néven Szent Magdolna-bazilika) 1120 és 1150 között épült, és azóta is minden évben egy látványos jelenséggel örvendezteti meg a látogatókat. A nyári napforduló alkalmával ugyanis helyi idő szerint délben csodálatos fényösvény vetül a főhajó padlójára, amely mintegy vezeti a tekintetet, és emlékezteti a hívőket arra, hogy a látható jelek mögött mindig keressék a láthatatlant, a misztériumot.
A kutatók szerint a nyári napfordulóval kapcsolatos ünnepségek nem mindig voltak olyan békések, mint manapság, és úgy vélik, az idők hajnalán még emberáldozatot is mutattak be ilyenkor. Talán ebből az elméletből inspirálódott a Midsommar (magyarul Fehér Éjszakák) című horrorfilm, amit a közelmúltban nagy sikerrel mutattak be nálunk is: az alkotás egy lelki traumával küzdő turistalány szemszögéből ábrázolja a skandináv ünnepet, megtekintése azonban csak erős idegzetűeknek ajánlott.
Szerencsére nem minden esetben kell előre felvérteznünk magunkat, ha a skandináv, vagy akár a magyar napfordulós hagyományokkal szeretnénk közelebbről megismerkedni. Ahogy világszerte mindenütt, úgy ezekben az országokban is az idő múlásával lassan mintegy rárakódtak az ősi pogány rétegekre a keresztény hagyományok, ily módon igazán színes, változatos szokások alakultak ki, amelyeket a hagyományőrzők örömmel mutatnak be a mai kor emberének. Talán a legismertebb és legelterjedtebb Szent Iván-napi gesztus a tűzgyújtás: Szent Iván valójában Keresztelő Szent János nevének egy változata, az ő születését ünneplik a hívők június 24-én, pontosan hat hónappal Szenteste előtt. (A keresztények egyébként a nappal és az éjszaka csillagászati viszonyára való utalást vélnek felfedezni abban a mondatban, amit Keresztelő János Jézusról mond a Bibliában: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.”) A vidáman lobogó Szent Iván-napi máglyáktól azonban nem kell megijedni: a feltételezett ősi emberáldozatok mára tűzbe dobott virágokká, gyümölcsökké szelídültek – apró, vértelen áldozatokká, melyekkel szerelmet, egészséget vagy termékenységet varázsolhatunk ezen a különleges éjszakán.
