A gördeszkás lány alkotói indiai filmként próbálnak eladni egy amerikai koncepciót, és közben még egy jótékonysági gördeszkaparkot is felépítenek.

A streaming globalizálja a szórakozást. A koronavírus csak felgyorsított egy természetes folyamatot, amely legkésőbb 6-8 év múlva szinte biztosan azt eredményezte volna, hogy a legnagyobb filmstúdiók az online platformokra és a mozikba párhuzamosan küldik a produkcióikat. A Netflix, az HBO Max, az Apple TV+ és társaik a világ minden részéről származó alkotók műveit forgalmazzák, és gyakran saját gyártásban készítik is. A multikulturális jelleg sosem tűnik el teljesen, de erősebb lesz a gyorsétterem-franchise hatása, vagyis az egymásra sokkal jobban hasonlító művek sormintája. Ez filmtechnikailag egyre profibb, a katarzis és szemléletmód oldaláról viszont valószínűleg egyre kevésbé meglepő műveket fog eredményezni. A nemrég tárgyalt Oxygen című sci-fi-thriller sem volt franciább egy jobb féle hollywoodi mozinál. A Skater Girl, avagy A gördeszkás lány újabb láncszem ebben a mintázatban, hiszen elismerésre méltó módon indiai problémákkal akarja megismertetni a világot, viszont ezt olyannyira nyugatias eszközökkel teszi, ami által saját hitelességét csorbítja meg.

Habár hivatalosan már nem létezik és a filmben elhangzó egyik párbeszéd alapján nem is igazán beszélnek róla, az ősi történelmi múltra visszatekintő kasztrendszer továbbra is jelentősen befolyásolja az indiai társadalmi kapcsolatokat. Ennek elszenvedője Prerna (Rachel Saanchita Gupta) és öccse, Ankush (Shafin Patel), akik alacsony kasztjuk okán, vagy legalábbis részben amiatt szegény körülmények között, a már helyi szinten is elavulóban lévő radikális patriarchális értékrendet valló apjuk uralma alatt élnek. Nemigen fogalmazzák meg magukban, de egyértelműen valamilyen mentőangyalra vagy olyan lehetőségre várnak, amely segít nekik kapaszkodót találni egy legalább kicsivel kevésbé szar élet felé. A kapaszkodó négy keréken érkezik, és gördeszkának hívják.

A Netflix hivatalosan csak forgalmazza világszerte A gördeszkás lányt, arról nem nagyon található információ, hogy az elkészítés folyamataiba milyen mértékben másztak bele, de érthető lenne, ha teljesen kivonták volna magukat a forgatási tevékenységből. A produkciót ugyanis egy olyan rendezőnő készítette, akinek abszolút helye van a szórakoztatás világszabványának feltalálásához vezető úton, így lehetett bízni abban, hogy a globális közönség torkán jól csúszó tálalásmódot választ. Manjari Makijany egy mumbaii filmes család fiatal generációját képviseli, és már korai évei alatt olyannyira jól mozgott örökségében, hogy hamar felfigyeltek rá, így amerikai programokban tanulhatott, majd produkciós asszisztensként hollywoodi blockbustereken, például a Wonder Womanen vagy a Dunkirken is dolgozott. Író-rendezőként rövidfilmjeivel hívta fel magára a figyelmet, A gördeszkás lány pedig nem más, mint nagyjátékfilmes debütálása ebben a minőségben. Kulturális és művészeti identitásának kétoldalúsága, a keleti gyökerek és a nyugati szakmai tapasztalatok kontrasztja verőfényesen szembetűnik. Habár a film indiai környezetben, többnyire indiai színészekkel indiai témákról beszél, a hangulatteremtési és a történetvezetési módszerek annyira hollywoodiasak, hogy az sok esetben már túlzás. Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy szerintem rossz lenne a streamingkompatibilis filmnyelvi mintázatok globális elterjedése, ám rossz kezekben bármi problémássá válhat. Például ha egy keleti, felnövéstörténetbe ágyazott sportfilm elemei nincsenek megfelelő egyensúlyban adagolva, könnyen borulhat a bili. Makijany kezei persze egyáltalán nem rosszak, viszont pont a történet legfontosabb fordulópontjain nem tudja eldönteni, hogy az indiai fókuszú mondanivalót vagy az amerikai mintájú hatásfokozást priorizálja felül, így a kiegyensúlyozott élmény helyett ennek a kettőnek egyfajta versengését nézhetjük, a film fináléjához közeledve egyre gyakrabban.

Így nem meglepő, hogy A gördeszkás lány azokban a jeleneteiben a leghitelesebb, amikor a cselekmény szűk mikrokozmoszában, a sportfilmes pátoszok és erőltetett nagyotmondás nélkül, önmagáról beszél. Vagyis a Föld legnépesebb országának letisztult szociológiai mintáiról, emberi kapcsolatairól és a szülők által gyermekeikre láncolt történelmi örökségről. A forgatókönyv őszinte és empatikus párbeszédekben reflektál az indiai faluvilág vagyoni különbségeire - ahol nem a gazdag és a szegény, hanem a szegény és a földönfutó között húzódik a határ -, a kasztrendszerre, ami miatt az egymásnak szimpatikus gyerekek sem tudnak önfeledten együtt játszani vagy a patriarchális családmodellre, amelynek keretei között a családfő, az apa inkább hagyja nyomorogni a szeretteit, minthogy dolgozni engedje a feleségét, ezzel sértve saját büszkeségét. Jobban járt volna ez a történet, ha végig ebben a közegben mozog, és nem épül bele magába a cselekménybe is a nyugati hatás. A történések fő mozgatórugója ugyanis a félig indiai származású, de Angliában szocializálódott Jessica (Amy Maghera) és az ő nyugati baráti társasága, hiszen az indiai gyerekek nekik köszönhetően ismerik meg a gördeszkázás szépségét és szabadságát. A probléma az, hogy szinte tüsszögni lehet az izzadtságszagtól, amivel Makijany beletuszkolja ezeket a karaktereket a film sodrásába, hiszen azontúl, hogy általuk hozza be a gördeszkázás alapmotívumát, a játékidő későbbi részében nehezen tudja őket teljes értékű figurákká varázsolni. A nyugatról érkező karakterek háttértörténetei érdektelenek, az őket életre keltő színészek pedig borzalmasan játszanak. Inkább tűnnek jótékonysági aktivistáknak, mint szerepet játszó művészeknek.

Ez utóbbi gondolat nem is áll annyira messze a valóságtól, hiszen A gördeszkás lány sztorijának otthont adó Khempur faluban a stáb valóban felépített egy gördeszkaparkot, amelyet a helyiek azóta is örömmel használnak szabadidős és szocializációs környezetnek. A park felépítését a forgatókönyv szervesen beleszövi a cselekménybe, és még egy, építkezős reality showkra emlékeztető montázst is láthatunk a munkálatokról. Igen ám, csakhogy ez olyannyira megtöri a narratív kontinuitást, hogy utána már a film végéig nehezünkre eshet beleélni magunkat az alapvetően fiktív cselekménybe. A werkfilm műfaját pont arra találták ki, hogy a játékfilm izgalmas hátterét dokumentumfilmes rendszerben ismerhessük meg, tehát nem a főprodukcióba kéne bevágni azt, ahogyan a készítők felhúzzák a forgatás helyszínét. Természetesen ettől még nagyszerű társadalmi felelősségvállalási akcióról van szó, és maga a gördeszkázás a történetben is remekül érvényesül, mint szimbólum. A szabadság, a lehetőség, a társadalmi innováció szimbóluma. A legszebb az, hogy a gördeszkát szinte bármi mással lehetne helyettesíteni. Az Angliából érkező Jessicát a film egyik első jelenetében Ankush játéka emlékeztethetné biciklire, papírsárkányra, hulahoppkarikára vagy kesztyűbábra, halálmindegy. Az a lényeg, hogy egy apró asszociációval, egy rövidke félmondattal elveti a gyerekek fejében egy olyan dolog ötletét, amelyről korábban még csak nem is hallottak. És ezzel nem csupán a gördeszkázás és a sportolás szeretete kezd el megjelenni a személyiségükben, hanem a gondolkodásmódjuk is átlép egy élénkvörös vonalat, hiszen megtanulják, hogy lehetnek saját vágyaik, céljaik, és egyszerű hobbijaik.

A gördeszkás lány tehát a kitörés lehetőségéről szól, és azt kívánja közvetíteni, hogy a világon nem létezhet olyan hely vagy társadalmi norma, ahol nem tud gyökeret verni az innováció. Ez persze nyilvánvaló naivitás, de pont erre van szüksége egy kisarkított módon érzékeny, szentimentális beállítottságú filmnek: álmokra, amelyek legalább a forgatókönyv lapjain és a színészek játékában valóra válhatnak. Mindenkinek jobban esik szüleik ellen sikeresen lázadó, boldoggá váló indiai gyerekeket nézni, mint például az etiópiai polgárháborúban éhező családokról olvasni. A tragédiák elemzése helyett jobb elhinni, hogy csodák történhetnek, de ha néha tényleg meg is történnek, attól még a tragédiák valósága nem csak néha, hanem állandóan jelen van a világban. A fárasztó munkanap után streamelő nézőnek viszont tökéletesen elég a naiv szórakoztatás. Épp ezért, nem lehetett nehéz dolga Manjari Makijanynak műve értékesítésében, a Netflix jó eséllyel hamar beadta a derekát.