Vajon miért vált az urbánus kertészkedés újabban hihetetlenül népszerűvé az Y és a Z generáció körében?
A lakásdzsungel mozgalom kétségkívül tetőzött a járvány idején, maga az ötlet illetve a hortikultúra felmagasztalása azonban korántsem új keletű dolog. A BBC újságírója egy nemrég megjelent cikkben a megszállott modern „plantfluenszerek” nyomába eredt.
In Cacti We Trust – ilyen és ehhez hasonló mottókat találunk a közösségi médiában a büszke otthoni kertészek fotói mellett. Ahogy azt a fenti axióma is sugallja, a kaktusz messze a legnépszerűbb, és egyben a legtöbbet posztolt szobanövény. Utána következik sorban a fotogén viaszvirág, illetve a dekoratív, nagy levelű könnyezőpálma. Ezen kívül pedig a levegőtisztító tulajdonságukért nagyra becsült növények (például a rákvirág, az anyósnyelv, vagy a csüngő csokrosinda) is igen kelendőek még manapság.
Az elmúlt néhány évben az Y és a Z generáció köreiben robbanásszerűen megnőtt a kertészkedési kedv, a jelenségnek pedig Alice Vincent brit szerző is utánajárt nemrég megjelent Rootbound: Rewilding a Life című könyvében. A műben visszaemlékszik a húszas éveire, és arra a következtetésre jut, hogy ebben a mentálisan nehéz időszakban az emberek valószínűleg vigaszt keresnek a kertészkedésben, hiszen fiatal felnőttként komoly megpróbáltatást jelent szembesülni a való élet nehézségeivel.
A szerzőt erős érzelmi kötelék fűzi a növényekhez: „van abban valami mélyen megindító, ahogy egy növény szárba szökken, kivirágzik, majd termést hoz” – mesélte Vincent a BBC -nek.
Az új növény ültetése mindig öröm, ahogy kedvenc évelőnk visszatérése is egy hosszú, hideg tél után. A növények és az élővilág évszakokhoz igazodó ritmusa valamiképp nekem is utat mutat. Ráadásul maga a kertészkedés nagyon meditatív elfoglaltság a számomra.
A Rootbound című könyv mindenesetre nyilvánvalóan rezonált a hasonló korú olvasók lelkében: Vincent sok olyan visszajelzést kapott, miszerint az áhított és elérni vágyott felnőtt élet valahogy nem váltotta be generációjának reményeit, az otthoni kertészkedés pedig segített levezetni az ebből fakadó mentális frusztrációt.
Az Y és a Z generáció ugyanis egyaránt hamar az online világ bűvkörébe került – a könyvben Vincent fel is idéz egy ezzel kapcsolatos mozzanatot: „tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor a Windows 95 megérkezett az otthonunkba. Onnantól kezdve egyre inkább a rohamléptekben fejlődő technika körül forgott az életünk: Playstation-t akartunk, Tamagocsikat, mobilt, MSN-t, a lényeg az volt, hogy minden gyorsabb és fejlettebb legyen, mint az elődje. És ez így folytatódott felnőtt korunkban: a munkánk is egyre inkább az online térbe tolódott, és lassan azon kaptuk magunkat, hogy a randiktól kezdve az ételrendelésig mindent appokon keresztül csinálunk.”
A digitális élet ellenszere tehát a kertészkedés lenne? Alice Vincent szerint igen. „A kertészkedésben semmi sem történik azonnal. Semmi sem garantált. És legfőképp semmire nem megyünk közben az okostelefonunkkal. Ez egy lassú, nagy türelmet igénylő fizikai munka – személy szerint ezt nagyon megnyugtatónak találom benne. Ezenkívül persze ott van még az ökológiai szempont: a mi generációnk egyre inkább tudatában van annak, hogy védenünk kell a bolygónk élővilágát, ezt pedig úgy lehet a leghatékonyabban elkezdeni, ha valamilyen módon kapcsolódunk hozzá. A kertészkedés ugyanúgy a környezettudatosság része lehet, mint az újratölthető kulacs, vagy bármilyen mostanában divatos újrahasznosítható zöld eszköz.”
Mialatt kutatást végzett a könyvéhez, Vincent azzal is szembesült, hogy az otthoni kertészkedés iránti szenvedély korántsem kizárólag a mai kor sajátossága: valójában a mostani Y és Z generáció csak a következő láncszem egy hosszú sorban, hiszen az olyan emberek története, akik nehéz időkben a kertészkedés felé fordultak, évszázadokra nyúlik vissza. „Szerintem lenyűgöző, hogy a haladás és az iparosodás mellett mindig voltak olyan mozgalmak, melyek a gyökerekhez való visszatérést hirdették. Például az árnyékot jól tűrő bambuszpálmák már a viktoriánus korban is nagyon népszerűek voltak, ahogy még ma is azok.”
Paradox módon, noha az otthoni kertészkedés a digitális világ ellenszerének indult, végül mégis az online tér segítette a kertészkedő generációk egymásra találását és közösségbe tömörülését. Noha Vincent autodidakta módon tanulta ki a növénytermesztés csínját-bínját, azt vallja, sok hasznos tippet kapott az Instagramon nála tapasztaltabb kertészektől. Saját profilját @noughticulture név alatt indította el, az Instagramon pedig rajta kívül is burjánzanak az úgynevezett „plantfluenszerek”. Közülük is kiemelkedik a baltimore-i Hilton Carter, aki már több könyvet is írt a témáról. A legutóbbi Wild Interiors című, gazdagon illusztrált kötet például azt mutatja be, hogyan képesek a szobanövények más dimenzióba emelni a lakberendezés fogalmát.
Carter elmondása szerint a növények képesek arra, hogy megnyugtatóbbá és hívogatóbbá varázsolják az otthonunkat. Főleg az olyan tereket teszik szellősebbé, ahol sok az éles, szögletes felület. Könyvében számos példát látunk arra, hogy a szobanövény valóban a dizájn szerves része lehet a modern és a tradicionálisabb stílusú házakban egyaránt.
Carter növényimádata különben már évek óta tart, teljesen beszippantotta ez a világ. Pár hónap alatt 10-ről 60 példányra tornászta fel szobanövényei számát, mostanra pedig egész kis beltéri dzsungelt hozott létre otthonában. „Szeretem, ahogy itt van ez az élő dolog, amivel nap mint nap törődni kell. Nagyon terápiás hatással van rám, és teljesen kikapcsol. Tulajdonképpen olyan, mintha háziállatot tartanék. A növények sok örömöt adnak, de ugyanakkor szeretetre és figyelemre van szükségük: meg kell értenünk az igényeiket, mielőtt magunkhoz vennénk őket. Más szóval el kell köteleződnünk mellettük. Ha hazahozunk egy csomó olyan növényt, amit nem tudunk megfelelően gondozni, akkor csalódottak leszünk, ráadásul rengeteg pénzt is elpazarolunk.” – mondta Carter a BBC-nek.
A londoni Garden Múzeumban rengeteg inspirációhoz juthat mindenki, aki érdeklődik a kertek kultúrája és történelme iránt, sőt még szobanövény vásárokat és workshopokat is tartanak rendszeresen. Az oktatási osztály feje, Janine Nelson elárulta a BBC-nek, hogy a páfrányok és pálmák például nagyon népszerűek voltak már a viktoriánus korban is. Az 1970-es évektől aztán a központi fűtés miatt már sokkal melegebb volt a házakban, ezáltal különféle fajtájú szobanövények váltak tarthatóvá – innentől már csak a lakók fantáziája szabott határt a zöldítésnek. „Én a 70-es években nőttem fel - emlékszik vissza Nelson - és volt nálunk egy hatalmas könnyező pálma, ami egészen a plafonig ért. Azt hiszem a szobanövények nagyon népszerűek voltak akkoriban: egyfajta újra kapcsolódást jelentettek a természettel, amitől a városi élet addigra már-már megfosztott bennünket.”
A szobanövények ugyanakkor emocionálisan is hatnak ránk, és szerepük van a mentális egészség megőrzésében. Janine Nelson szerint a növények ezen kívül még a kulturális gyökereink megélésében is segíthetnek nekünk. A nemrég megjelent The Well Gardened Mind című könyv szerzője ennél is tovább megy: egy általa végzett tanulmány szerint az emberek szobanövények vagy más természeti képek jelenlétében meghozott döntései magasabb szintű bizalmat és nagylelkűséget tükröznek.
Vajon amikor növényekkel töltjük meg az otthonunkat, valójában nem egy saját kis édenkertet teremtünk magunk köré? Az akár beltéri, akár kültéri kertek nemcsak érzelmi, hanem spirituális szinten is hatással vannak az emberre, ahogy azt a BBC nagy sikerű, Paradise Gardens című sorozatában láthattuk. A „paradicsom” vagy „édenkert” szó mindenkiben előhívja ezt az asszociációt, ami valójában egy kultúrákon átívelő hatás: Japánban például hisznek abban, hogy a kert a buddhista világrend kicsinyített mása, az iszlám kultúrában pedig pláne megfigyelhető, hogy a kert valamiképpen a Paradicsom metaforájává válik. „A Paradicsom - mint szimbólumegyüttes - kettősségét többször fölveti a Korán. Egyrészt jelenti a túlvilági helyet, amelyet egy földi kert leírásával lehet példázni, ígéretessé tenni. Másrészt pedig azt a földi környezetben megvalósítható testi-szellemi, fizikai-metafizikai közeget értjük alatta, ahol Alláhhoz legközelebb lehet lenni, ahol Alláhról és a törvényeiről meditálhat a hívő.” – írja Géczi János A muszlim kert című izgalmas tanulmányában.
A kertészkedés mélyebb értelmű ábrázolása még az irodalomba is begyűrűzött, gondoljunk csak F. H. Burnett 110 éve megjelent klasszikusára, A titkos kert-re. A regényben a különböző okok miatt terhelt, beteg psziché gyógyulásának metaforája az elzárt kert lassú megelevenedése, majd felvirágzása. Érdekes módon maga a szerző is egy hosszú gyászfolyamat végén írta meg a könyvet, évekkel a fia halála illetve második válása után. Az ihlet vidéki házának rózsakertjében szállta meg: hányatott élete során az írónő gyakran visszatért ide, hogy gondozza a virágait és elmélkedjen. A könyv szimbolizmusát talán Agnieszka Holland lengyel rendező kapta el legjobban 1993-as adaptációjában: a főszereplő kislány visszatérő rémálma, ahogy óriásira nőtt zöld levelek dzsungelében keresi az anyját, szépen egybevág a film zárásakor azzal a jelenettel, mikor az immár életre kelt kertben a főszereplő kisfiú szembekötősdit játszva tapogatódzik az apja felé. A Vulture Magazin szerint ez minden idők egyik legerőteljesebb filmes jelenete, a könyv 110 éve töretlen népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy tavaly egy vadonatúj, CGI technikával felturbózott adaptáció készült belőle olyan sztárokkal, mint Julie Walters vagy Colin Firth. A popkultúrában sem kell messzire mennünk, ha további példákat szeretnénk találni a személyiség, illetve az érzelmi kötődés kibontakozásának növényekkel való illusztrálására: gondoljunk csak a Léon, a profi című film azóta már-már ikonikussá vált örökzöldjére. A szakemberek szerint azonban ezek a példák a való életben is megállják a helyüket: egy eleven zöld növény gondozása bizonyítottan jó hatással van az emberre, és odaadó nevelgetésével egyben saját magunkat is tápláljuk. Hiszen, ahogy Agnieszka Holland mondja a filmje végén, tulajdonképpen az egész világ egy kert.
