Fekete-fehér klasszikus, űrlényes bolondozás, misztikus utazás és egy fontos dokumentumfilm – a Magyar Mozgókép Fesztivál legizgalmasabb alkotásait láttuk.
A szerző Maite Naranjo amerikai-ecuadori kettősállampolgár, aki nem beszél magyarul, mégis becsülettel végignézte a veszprémi és balatoni helyszíneken megrendezett mustra több alkotását.
Június huszonharmadika van, két nappal korábban érkeztem Budapestre a floridai Miamiból. Ezen a napon játszik sorsdöntő mérkőzést a magyar labdarúgó válogatott a német csapattal az Európa-bajnokság egyik társrendezőinek otthonában, Münchenben. És ugyanezen a napon kezdődik el a Magyar Mozgókép Fesztivál a veszprémi óvárosban. Minden bizonnyal soknak okozhat fejtörést: a labdarúgást vagy a kultúrát válasszák ezen a fülledt nyári estén?
Ami engem, és a páromat illeti, döntöttünk: a meccset nézzük meg Balatonalmádiban, ott, ahol egyébként a fesztivál négy napja alatt szabadtéri vetítéseket is tartottak. Ezért nem a mustra nyitófilmje, az augusztus 19-től moziforgalmazásba kerülő Így vagy tökéletes című romantikus komédia, hanem a Noszty fiú esete Tóth Marival című, Mikszáth Kálmán, a 19. század egyik legnagyobb magyar írójának regénye nyomán készített, 1960-ben bemutatott klasszikus szerelmi tárgyú film az első alkotás, amit a rendezvényen megtekintünk. Ki gondolta volna, hogy micsoda kincsekre bukkanunk a nagyszüleink öröksége között! Ráadásul Gertler Viktor filmjének – legalábbis a korszellemhez mérten – kifejezetten progresszív a befejezése; happy end-re számítok (mit számítok, vágyok!), de a szívderítő lezárás helyett a valósággal kell szembesülnöm. Nincsenek happy end-ek az életben, csupán boldog pillanatok, gondolom a vetítés után. Nyilván, teszem hozzá, azok is csak ideig-óráig tartanak.
A július 1-i országos bemutatója miatt premierfilmnek számító Űrpiknik valóban egy másik galaxisba repít el. Az elsőfilmes Badits Ákos rendezésében két fiatal ismerkedik meg a magyar fővárosban. Egyikőjük furább, mint a másik: a lány különc, magának való és goromba teremtés, a fiú pedig egy szerethető űrlény, aki egy idegen bolygóról érkezik hozzánk a saját maga által tákolt űrhajójával. Mint az előbbi fekete-fehér klasszikusban a fess magyar katonaember és a gazdag „amerikai” leányzó között, úgy ebben az alternatív látványvilágú sci-fiben Panna és az űrlény között sem bomlik ki „igazi” szerelmi szál, hiszen a földönkívüli kizárólag azért látogat a Földre, hogy magával vigye Zalatnay Sarolta énekesnőt, akinek Az idők peremén című melankolikus dala az éteren keresztül eljutott hozzá. Meg kell vallanom: nagy reményekkel ülök be erre a filmre, mert a Pannát alakító Walters Lilit csodálatra méltó színésznőnek találtam a Drakulics elvtárs című, a tavaly ősszel, éppen a Veszprém-Balaton Filmpikniken látott vámpíros szatírában nyújtott alakítása óta. Az általa hozott különleges karakterben most sem csalódok, de üdítő jelenlétén kívül csak az operatőri munkát és a zenei szerkesztést tudom dicsérni. Ugyanakkor a cselekmény kiszámítható és kissé irreális, a részletkérdéseket vagy a logikai szervezést akkor sem szabadna nélkülözni, ha egy tudományos-fantasztikus műfaj köntösébe bújtatott vígjátékról beszélünk.
Nem ez az egyedüli film a programban, amin érződik, hogy az alkotók (vélhetőleg a koronavírus-járvány miatt) nem tudták a maximumot kihozni az érdekes alapötletből. A hatvanas éveiben járó Dézsy Zoltán rendező függetlenfilmje, a Tíz perc múlva három egy sokáig halogatott egyetemi projektfilmnek tűnik, de nem a túlzottan sikeredett fajtából. Igaz, a cselekmény fővonulata – felbukkan egy néhai festőművésznő a tihanyi apátság épülete előtt, de csak egy évi egyszer; ekkor találkozik vele egy megcsömörlött író, akinek a látomás megváltoztatja az életét – kellően érdekfeszítő, de a forgatókönyv elnagyoltsága és a sokszor esetlen jelenetszervezés csúnyán elkaszálja a film minden esélyét arra nézve, hogy jó kritikát kapjon. Csak egy személyes meglátás: hagyják a csudába a díszes nyakláncot és a magassarkú cipőt a város meredeken felfelé ívelő pontján, mert a tihanyi festőnőnek még akkor is valami egészen minimális természetességet kellene sugároznia, ha történetesen egy múzsa!
A sok rossz után valóban a jó következik, tartja a mondás. Egy különleges kisjáték- és animációs vetítésblokk és plakátkiállítás megtekintése után egy kitűnő dokumentumfilmmel ért véget az idei fesztiválozásom. A Lángolj és világíts! arról szól, hogy a ciszterci rend magyar ágának tagjai miként kényszerültek elhagyni Magyarországot a kommunisták 1948-as hatalomra kerülése, valamint az 1956-os forradalom után. Menekültként érkeztek hozzánk, az Egyesült Államokba, és a Dallasi Római Katolikus Egyházmegye püspökének segítségével a Dallasi Egyetemen (University of Dallas) kezdtek oktatni, majd idővel függetlenednek és önálló iskolát nyitottak. Az egyik ilyen szerzetes, Bernát atya, a fesztiválon is jelenlévő nagyon rokonszenves paptanár, tizenöt-tizenhét évesen hagyta el szülőföldjét, és többek között az ő közreműködésével nyitottak iskolát a dallasi magyar apátok. A nyolcvanas éveit taposó, amúgy maratonfutó Bernát atya ötven éven keresztül tanított az említett dallasi iskolában: francia- és angolprofesszorként, de az 1956-os magyar forradalomról is rendszeresen tartott legendásan népszerű előadásokat. A filmvetítés utáni beszélgetésen kiderül: Maksay Ágnes, a rendező véletlenül találta meg a témáját, az egyik barátja egy repülőút során ismerkedett meg a texasi magyar egyházfik történetével. Maksay arról is beszél a veszprémi Agóra Kulturális Központban, hogy megdöbbentette, hogy a forradalom előtt kétszáz ciszterci szerzetes élt Magyarországon, mostanra pedig alig egy tucatnyian vannak. Reméljük, ez a dokumentumfilm sok fiatal novíciust adhat a rendnek.
Persze, ha ez a fesztiválon múlik, nincsenek vérmesen nagy reményeim, mert a Magyar Mozgókép Fesztivál kissé fapadosabbnak és unalmasabbnak tűnik, mint a jogelődjének számító Balaton-Veszprém Filmpiknik. Igaz, érthető okokból: a koronavírus-járvány alatt kevés filmalkotás készült, a határok többsége még mindig zárva, de a filmművészet iránt érdeklődő magyarok száma is jóval kevesebbnek tűnik az elvárhatónál. A szervezők nem számítottak nemzetközi közönségre, ezért pusztán két film futott angol nyelvű felirattal, de nekem szerencsém volt, mert a párom és a személyzet egyik tagja – egy kedves asszony, aki szinkrontolmácsként a fülembe suttogta az említett dokumentumfilmet és az azt követő beszélgetést is – lefordította a filmeket. De mi a helyzet azokkal, akiket a premierfilmek vagy a kísérőprogramok is érdekelnek: tanuljanak meg magyarul?
Maite Naranjo
