Vastapssal zárult a Toxikoma első vetítése, amelyet a Magyar Mozgókép Fesztiválon tartottak. Herendi Gábor rendezővel beszélgettünk.

Múlt héten tartották a Toxikoma című új, közönségsikernek ígérkező filmje bemutatóját a Magyar Mozgókép Fesztiválon a veszprémi Hangvillában. Az első vetítést követően a közönség szűnni nem akaró – két és félperces – vastapssal fejezte ki a véleményét, de az országos bemutató csak szeptember 2-án tartják. Milyen érzések kavarognak Önben egy világjárvány alatt tartott „ősbemutató” után és a film tényleges mozikba küldése előtt?

Nagy megerősítés volt a veszprémi fogadtatás, mert tényleg ez volt az első közönség előtt tartott vetítés, bár azért félig-meddig szakmai publikumról beszélünk, a stábtagok közül is sokan jelen voltak. Megnyugtató látni, hogy ennyire jól veszi a közönség, ráadásul őszintének tűntek a reakciók. Azt hiszem, nagyon szerették a filmet, szívből jövőnek és természetesnek éreztem a vastapsot is, ami egyébként baromi jól esett. Nagyon kíváncsian várom a szeptemberi bemutatót, de az a bajom, hogy egyelőre nem igazán akarnak visszamenni az emberek a mozikba. Igaz, járvány szempontjából ez a mostani jobb időszak, de a rendkívüli meleg nem tesz jót a mozinak, bár igazán széles választék sincsen a kínálatban.

A koronavírus-járvány rohamosan átalakította az évek óta változó filmfogyasztási szokásainkat. Mennyire borúlátó a mozik sorsát illetően?

Az a véleményem, hogy átrendeződik ez a dolog. Egyrészt, egy új generáció - túlzás nélkül állíthatjuk - már a streamingen nőtt fel, ők talán rájöttek, hogy pótolható a moziélmény. Ugyanakkor például a negyvenen túliak számára még igazi élményt kínál a mozi – a maga varázsával, sötét termével, nagyvásznával és természetesen a közönségével. Csakhogy időközben a sorozat globálisan egyre népszerűbbé vált, már csak azért is, mert ennek a műfajnak az alkotásai folyamatosan új tartalommal jelentkeznek, az epizódok ötven-hatvanöt percesek, hibátlan a látványvilág, nagyszerűek a színészi alakítások, és a sorozatrészek cliffhangerrel érnek véget, tehát a cselekmény alakulása miatt folyamatosan lehet izgulni. Ráadásul, amíg egy film másfél-két óráig szegezi képernyő vagy vászon elé a nézőt, addig a sorozat epizódjait hétről-hétre várjuk, de akár egyben is „ledarálható” egy adott évad. Attól tartok, hogy néhány éven belül már alapvetően csak a nagyköltségvetésű gigaprodukciókat - például a Marvel- vagy DC-univerzum filmjeit, a fantasykat vagy az akciófilmeket - láthatjuk mozivásznon. Tehát azokat a filmeket, amelyeknek határozottan jót tesz ez a klasszikus terjesztési forma. A kicsit európaibb filmkultúrához tartozó, jobbára kisebb büdzséjű filmek pedig a streaming-szolgáltatók kínálatában landolnak…Ezt támasztja alá többek között az is, hogy a tavalyi év legnagyobb mozisikerei japán és kínai filmek, amelyekről mi alig tudunk valamit.

Ez pedig távolról sem ígérkezik szerencsésnek, mert a lehetőségek beszűkülése óhatatlanul kirekesztő: az idős korosztályból sokan inkább a budapesti art-mozikat választanák, mintsem az otthoni kanapét, és rengetegen vannak azok a fiatal vagy középkorú filmrajongók, akiknek sokat jelent a moziélmény közösségi eseményjellege.

Igen, én is így látom, de rövid időn belül nagyon le fog csökkenni a mozinézettség, és már csak pusztán gazdaságilag sem fogják bírni a mozik. A filmszínházak sorsát tekintve pesszimista vagyok: attól tartok, akár öt-tíz éven belül több ikonikus fővárosi vagy vidéki mozi is kénytelen lesz a bezárást választani. Pláne úgy, hogy most már az összes valamirevaló régi film elérhető a különböző streamingfelületeken. Habár moziba járó vagyok, az intézmény fontosságáról még a legnagyobb igyekezettel sem tudom azokat meggyőzni, akiknek nem hatol csontjáig az élmény, vagy azokat, akik szimplán nem ezt keresik. Nyilván túlzás lenne úgy beállítani, mintha valami hatalmas generációs szakadék tátongana a korosztályok közül, mert a mai fiatalok is szeretik a mozit, miközben a szüleik, nagyszüleik is streamingelnek. A két gyerekemnél például azzal kellett szembesülnöm, hogy ők is szeretik a mozit, de a Netflixen is sok filmet, sorozatot néznek. Mégis, amikor lehetőségük nyílt rá, nem rohantak egyből moziba. A pandémia biztosan felpörgette ezt a trendet, de nem véletlenül: akár a sorozat, akár a novella, akár önmagában az online erős hívószó ebben a felpörgetett világban.

Az eddigi hat játékfilmje közül a romantikus Lora kivételével mindegyik rekorddöntő nézőszámot ért el a hazai mozikban. Nyilván a Toxikoma is a hazai box-office élén fog nyitni, de mit gondol, meddig menetelhet ilyen balszerencsés körülmények mellett?

Nagyon örülnék, ha úgy lenne, ahogy mondod, de ez nem vígjáték, márpedig azt gondolom, nagy nézőszámot csak vígjátékkal lehet elérni. Van is egy kisebb vitánk a forgalmazóval, ők azt mondják: „Gábor, ez egy dráma, ami sokkal nehezebben eladható, ne legyenek vérmes reményeid, meg se fogja közelíteni azokat a nézőszámokat, mint a korábbiak”. Ugyanakkor én úgy látom, hogy ez egy nagyon fogyasztható dráma, mert hiába nem művészfilm, nagyon izgalmas darabja lehet az őszi mozis felhozatalnak. Két hús-vér, élő embernek a története van filmre véve: Szabó Győzőnek és Csernus Imrének is nagy rajongótábora van, ráadásul a kettő nem fedi egymást. Járulékos öröm, hogy Veszprémben a közönség több helyen is nevetett, ez annak bizonyítéka, hogy az élet szülte helyzetek is tudnak humorosak lenni.

Szabó Győző színművésznek, a Valami Amerika-című sikerfilmtrilógiád sztárjának Toxikoma - Tíz év drogvallomásai című, eredetileg 2012-ben megjelent, azóta számtalan utánnyomást megélt önéletrajzi regényéből készített filmet. A veszprémi premieren is elmondta, hogy Szabó azért nem vállalt cameo-szerepet a filmben, mert Ön egyáltalán nem szerette volna. Van-e buktatója annak, hogy ismert és közkedvelt emberek életéhez nyúlt?

Ugyan, nem hinném! Amikor a forgatókönyvben már jócskán benne voltam, nekem akkor is az volt az alapvető elképzelésem, hogy egy olyan filmet kell csinálni, amiben általános emberi dolgokat mutatok fel, olyanokat, amiktől akkor is megáll a lábán, ha a nézők nem tudják, ki Szabó Győző vagy kicsoda Csernus doktor. Éppen ezért gyakorlatilag ez egy buddy film, azzal a csavarral, hogy megtörtént eseményeken alapul.

Az esetleges bulvárkampányt előzte meg azzal, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy Szabó Győző ne szerepeljen a filmben?

Eleve úgy gondoltam, hogy ez olyan komoly téma, hogy nem szabadna elvinni bulvár irányba, semmilyen szempontból. Akár mondhatnám úgy is, hogy arra eleve nagyon figyeltem, hogy ne legyen bulváros. Pedig nagyon sokan rá akartak beszélni, hogy végződjön úgy a film, ahogyan az élet írta: Győző kijön gyógyultan a pszichiátriáról, és elkezdi forgatni a Valami Amerikát. Én még azt sem akartam beletenni, hogy éppen ennek a filmnek a forgatókönyvét olvassa bent, a kórházi ágyon, mert nem akartam, hogy rám süssék, hogy a saját korábbi filmemet reklámozom.

Akkor miért került végül bele?

Mert ez volt a sztori, valóban bent tanulta a szerepet. Az volt a deal, hogy ő kijön és másnap forgat – de csak akkor, ha meggyógyul és szövegtudással érkezik.

A környezetvédelmi, társadalmi és politikai területeken végzett szerepvállalásáról közismert Molnár Áron színművész alakítja Szabót a filmben. Hogy találta meg a szerepre?

Győző hívta fel a figyelmemet rá, azt mondta, „nekem jó barátom ez a srác, nézd meg színházban, nem akarlak rábeszélni, de ez a srác pont olyan, mint én voltam húsz évvel ezelőtt”. És megnéztem, több darabban is, és tényleg ugyanaz a vehemencia jellemzi, mint a fiatal Győzőt! És tényleg nem tudtam volna jobb főszereplőt találni erre a különleges szerepre!

Kifejezetten fontos társadalmi üzenete miatt számtalan drogprevenciós programsorozatba és az iskolai oktatásba is beilleszthető lenne a film. Mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy a magyar társadalom jól reagál arra, ha valaki ilyen erőteljesen, tizennyolcas karikával, mondja a szemünkbe a valóságot…

Nagyon bízok abban, hogy megértik a nézők, hogy mennyire fontos problémáról beszélek. A drogfogyasztás a jelen problémája, a fiatalok problémája, mindannyiunk gondja. Nem volt célunk, hogy drogellenes filmet csináljunk, de én bizony megnézetném sok fiatallal, mert az a hatása megvan, hogy ezután garantáltan nem nyúlunk kábítószerhez.

Mennyire tabusít a társadalmunk?

Túlzottan, pedig beszélnünk kell a nyomasztó, a visszatetsző és veszélyes dolgokról is. Azt csak mellékesen teszem hozzá, hogy a politikai hangulat most nem segíti a traumák, a tabuk kibeszélését, sőt, a tiltások sokasága abszolút ellent mond az ép észnek.

Milyen előképek határozták meg a Toxikoma vizualitását, történetvezetését, jelenetszervezését?

Részben a Whiplash számított egy kicsit előképnek, hiszen az is egyfajta buddy film, amiben két erős, eleinte egymást nem kedvelő karakter összefeszülését, majd a fokozatos egymásra hangolódásukat követhetjük figyelemmel. Alap drogosfilmként a Trainspotting is a szemem előtt lebegett, Danny Boyle kőkemény feketekomédiáját nagyon szeretem. Nehéz volt látványvilágban mit kezdeni a témával és az előzményekkel, mert már annyiféle drogos játékfilm készült az elmúlt évtizedekben és annyiféle módon próbálták megjeleníteni a szerhasználatot, hogy egyrészről nem akartam túltolni a témát, másrészről valami újdonságot is bele szerettem volna csempészni a filmünkbe. Mindenesetre, szerencsére a Toxikoma filmverziójában nem a drogos ámokfutásos a domináns, tulajdonképpen csak ahhoz kellett, hogy felfessük Győző életét, hogy elmondhassuk, miért került a pszichiátriára. Kizárólag ott, a film első felében jelennek meg ezek a látványelemek…

Ha már pszichiátriánál tartunk, óhatatlanul eszembe jut a Ratched nővér – Csernus doki párhuzam, túlzás lenne?

Egyáltalán nem, a Száll a kakukk fészkére az egyik legkedvesebb filmem, nyilván valamilyen szinten hatással volt rám.

Mikor határoztad el, hogy filmre viszed Szabó Győző tíz drogos évének egy szeletét?

Győző könyve 2012-ben jelent meg, de nekem már az első kiadás előtt odaadta a kéziratot. Messze jártam az igazságtól, amikor azt hittem, hogy gyógyulásának utolsó állomását a könyv jelenti, mert nem sokkal azután, hogy bestseller lett, Győzőék elhatározták, hogy filmet szeretnének készíteni belőle. Éppen az érintettségem okán esett rám a választás, én pedig nem haboztam elfogadni a rendezői felkérést. Amúgy neki valószínűleg nagyon jól esett, hogy kiírhatta magából ezt a kegyetlenül nehéz életszakaszt, és azt mondhatta: „lássátok, most ez vagyok, és vállalom, ami voltam”. Ilyen szempontból a könyv és a filmadaptáció is nagyon jótékony, sokat lehet tanulni belőle.

Bárány Márton és Gergely Dorka forgatókönyvírók a regénynek csak néhány fejezetét adaptálták, nem bizonyult elegendőnek a Magyar Nemzeti Filmalap által megítélt 370 millió forint gyártási támogatás?

Gyakorlatilag az elején belőtték, hogy mi az a pénz, amit elkölthetünk, ezért nagyon okosan nem akartuk a teljes könyvet filmre vinni, csak egy szeletét. Mivel ennek tudtában fejlesztettük a forgatókönyvet, azt hiszem, színvonalas munkát végezhettünk.

Van olyan jelenet, amit nehéz szívvel gyomlált ki a forgatókönyvből vagy engedett el a vágóasztalon?

Még nem tudtam annyira eltávolodni a filmtől, hogy ezt pontosan tudjam. Számomra elég kerek egész a Toxikoma, de általában a rendezők nagyon szeretik a saját gyereküket, amikor végre már világra jön. Biztos, hogy évek múltán tudom csak reálisan felmérni, hogy mit lehetett volna továbbfejleszteni, módosítani vagy kihagyni. Azt viszont tudom, hogy nem hagytunk ki semmit: minden benne van, amit leforgattunk. Nagyon forgatókönyvhívő vagyok, és addig simogatom a filmjeimet, amíg úgy nem érzem, hogy így már jó.

Tavaly a Magyar Nemzeti Filmalap jogutódja, a Nemzeti Filmintézet elkaszálta az Akasztófavirágok című, az aradi vértanúkról szóló, Hegedűs Bálinttal közösen írt filmjét. Lemondott róla?

Lemondani semmiről nem mondtam le, de három filmemet is elutasították az elmúlt időszakban. Az Akasztófavirágok kifejezetten egyedi, közönségbarát történelmi film lehetett volna, titkon reménykedem benne, hogy egyszer megvalósulhat.