Az Egy igazán dühös ember úgy ízig-vérig Guy Ritchie-film, hogy szinte rá sem ismerni benne a rendezőre.
Ha jobban belegondolunk, Guy Ritchie kifejezetten érdekes alakja a filmvilágnak: egyszerre rendkívül kommersz, szerzőisége ugyanakkor még a lehető legváltozatosabb témákkal foglalkozó blockbusterekben is szembeötlő, és úgy nyeri el újra és újra milliók tetszését, hogy a közmegegyezés szerint az elmúlt 15, de inkább 20 évben alig akadt igazán emlékezetes darabja. A 2019-2020 fordulóján bemutatott Úriemberek tökéletes összefoglalása volt ennek a jelenségnek: miközben az életmű számos bérmunka-kitérője után visszatért a rendező hamisítatlan brit gengsztervilágába, jobbára tényleg csak a szokott Ritchie-toposzok felsorolásából állt, azok átértelmezésével rendre kudarcot vallott – és ennek ellenére a közönség mégis zajos sikerként ünnepelte.
Ha ezt nézzük, az Egy igazán dühös ember tökéletes antitézise az Úriembereknek, kezdve azzal, hogy főszereplőjében, H-ban (Jason Statham) semmi nincs a kisstílű brit bűnözők különcségének, hanem egy tipikusan szótlan, de keményeket mondó és keményeket ütő stathami hős. A film a rendező hazája helyett az Egyesült Államokban játszódik, a humor helyét súlyos dráma és kőkemény erőszak foglalja el, és a felszínen szinte rá sem ismerni alkotójára. Természetesen jobban megnézve azért ott vannak benne a jól ismert szerzői kézjegyek: a csavaros, több szálon futó narratíva, a mesélő montázsok, a visszamenőleg elmagyarázott fordulatok és nagydumás szereplők.
De már a történet alapvetése sem a szokott élményt vetíti előre: H azért áll be egy pénzszállító vállalkozás őrének, hogy így álljon bosszút a páncélozott teherautókat megtámadó bűnbandák egyikén egy múltbeli tragédiáért. Az Egy igazán dühös ember stílusa pedig tökéletesen idomul a morózus főhős lassú, fájdalmas és szenvtelenül kegyetlen kisugárzásához: a Los Angeles-i madártávlatokról induló vágóképek, a pergő vágások helyét felváltó egysnittesek kimért, egyúttal húsba vágóan realista hangulatba ültetik bele a képsorokat, Christopher Benstead zenéjének újra és újra ismétlődő főtémája pedig egyfajta gyászénekként vetíti előre a közelgő tragédiákat.
Ha Ritchie még ennél jobban kigyomlálta volna filmjéből a rá jellemző pózolást, minden további nélkül mérhetnénk Jeremy Saulnier darabjaihoz, akinek brutalitása nem feltétlenül erőszakábrázolásából fakad, hanem a pusztítás könyörtelenül következetes és szemérmetlen alkalmazásából. Az Egy igazán dühös ember hatását is az adja, hogy nincs olyan hős, gonosz vagy kedvenc mellékkarakter, akin ne fogna, vagy csak a drámai csúcspontokban fogna a golyó, itt bárki, bármikor meghalhat csak úgy mellékesen is, a stilizálás teljes hiánya mellett. Ebben az alkotói hitvallásban nem az erőszak fokozása vált ki reakciót, hanem hogy az ölés vagy akár egy megkötözött ember autóból kirángatásának aktusa is elképesztően szenvtelen és fájdalmasan életszerű. Azaz pont azzal borzaszt el, hogy mennyire hétköznapivá tudja tenni ezeket az embertelen cselekedeteket a néző számára is.
Persze lehet abban is valami, hogy az Egy igazán dühös ember nem eredeti Ritchie-ötlet, hanem egy 2004-es francia film (Le Convoyeur) feldolgozása, ily módon eleve nem is fektethető fel teljesen a brit alkotó filmnyelvére. De Ritchie annyira jól alkalmazza egy Szemtől szemben-féle heist-eposz eszközeit, hogy nehezen vádolható azzal, hogy csak jól jött ki neki a lépés, és sokkal inkább mutatja egy olyan filmes képét, aki 20 évnyi ön-újrahasznosítás után végre rájött, hogy hogyan léphetne tovább saját művészetében.
Ettől forradalminak még nyilván nem számítanak a látottak, ugyanakkor döbbenetes, hogy Ritchie mennyire otthonosan mozog ezen a tőle – a nyilvánvaló bűnfilmes elemeken túl – némileg még idegennek is számító terepen. Ráadásul az utóbbi időből igen kevés alkotást lehet megnevezni, amely a rablófilm, a bűnügyi (akció)thriller vagy a bosszútörténetek zsánerelemeit ennyire kiválóan alkalmazta volna, ráadásul az Egy igazán dühös ember egyszerre jeleskedik mindháromban.
Egyenesen üdítő és már-már szokatlan, hogy az Egy igazán dühös ember nem feltétlenül akar okosabb, csavarosabb lenni műfajtársainál, hanem mindenfajta bravúrkodás nélkül, egyszerűen csak piszkosul jól teszi a dolgát. Az akciók a székbe szegeznek, a feszültség kézzel fogható, a bosszút pedig jelenetről jelenetre egyre jobban szomjazzuk mi is.
Nem egy hivalkodó alkotással van dolgunk, amit így valószínűleg sokkal kevésbé fog a szívébe zárni a közönség (és akár a kritika), mint a korábbi Ritchie-darabokat, de amilyen magabiztos, kompetens és minden ízében hatásos mű lett az Egy igazán dühös ember, én csak emelni tudom a kalapomat.
Az Egy igazán dühös ember adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
