A Hang nélkül 2. kifejezetten jó film, viszont szinte semmi újat nem mutat az első részhez képest.

A plázaricsaj, az értelmetlen gumizene, a nyugati társadalmak gondolkodását rabul ejtő, aljadék showműsorok és a keleti társadalmak életét szorongató fegyveres konfliktusok fülsiketítő zűrzavarát megelégelve az anyatermészet rátenyerelt a reset gombra. A bolygó operációs rendszere zöldellő fák és csicsergő madarak sokaságával indult újra, ám a világvége előtt hedonistán uralkodó adatterror utolsó algoritmusai a túléléshez és egymás szeretetéhez vértől és izzadtságtól csatakosan is hisztérikusan ragaszkodó emberek képében még mindig jelen vannak a szoftverben. Így az őselemek energiái pusztító lényeket hívnak életre, amik eltaposnak mindent, ami egy békés erdei állatnál nagyobb neszeket vált ki, így az emberiség maradékának halott némaságban kell megtalálnia az utat a boldogsághoz, ami persze ebben a civilizáció utáni világban valószínűleg nem is létezik.

Legalábbis valami ilyesmiről lehet szó, ha végigvesszük a John Krasinski író-rendező által bemutatott jeleket, ugyanis az elmúlt évek egyik legkultikusabb horrorjának, a Hang nélkülnek a folytatása sem fed fel valami sokat a hangra ugró szörnyek eredetéről vagy arról, hogy mi történik az Abbott-család mészárszékké vált otthonától tizenöt négyzetkilométernél távolabb eső világban. Az mindenesetre biztos, hogy Evelyn (Emily Blunt) az első rész frenetikusan felzaklató szülési jelenetének eredményével, vagyis csecsemőjével a karjában és kit kisgyerekével nekivág az erdőnek egy biztosabb menedék meglelésének reményében, és eközben talán új információkat is felfedeznek. Az avarban zajtalanul lépdelő túlélők régi ismerősökkel és új veszélyforrásokkal is összefutnak, de fő céljuk továbbra is az marad, hogy a fák és romok rejtekében fülelő lényekkel való találkozás elkerülése érdekében még a levegőt is hang nélkül vegyék.

John Krasinski példásan érzékeny rendezésében a depresszív, totális némaság és a fülsiketítő hangorkánok háborúja méltón viszi tovább az első film Oscar-jelölt hangvágásának örökségét, amelynek zsenialitása a laikus fülnek is elkerülhetetlenül nyilvánvaló. A csend és zaj dualitásának ismét a siket kislány, Regan karaktere biztosít katalizátort, a hangsávok közti váltások helye pedig ezúttal is egyedülálló intelligenciával és alapossággal lett meghatározva. A történet alapvetően továbbra is a Madarak a dobozban felcserélt összetevőkből - látás helyett hallás - alkotott mintázatát követi (ne feledjük, a Madarak a dobozban regényként jóval a Hang nélkül előtt már létezett, még ha filmre később is adaptálták), ezúttal is lélegzetelállítóan feszült, meglepő és fordulatos akciójelenetekkel megspékelve. Habár a játékidő derekán némelyik jelenet túlnyújtottnak érződik, a másfél óra váratlanul gyorsan lepereg, az első epizód mintáját követve a csúcsponton váltva a felzaklató képeket stáblistára. Régóta ez a jó horrorfilmeknek - meg a kevésbé jóknak is - az egyik legszimpatikusabb tulajdonsága: bő lére eresztett, fölösleges vagy a főkonfliktust szirupossá lágyító epilógusok helyett a feszültség tetőfokán zárják ránk az ajtót, mint Jigsaw az első Fűrész végén, magunkra hagyva a mozgóképes terror generálta gondolatainkkal.

Mindez szép és jó, apróbb logikai foltoktól eltekintve már-már tökéletesnek is mondhatjuk. Azonban, ha belegondolunk, pont ugyanezek a vonások eredményezték a remek első részt is. Már a film nézése közben rádöbbenhetünk, hogy a Hang nélkül 2. jóformán egyáltalán nem építi tovább az elődje által lefektetett alapot, és ahogy főszereplői, úgy Krasinski világteremtése is csupán néhány lépésnyire távolodik el a korábban megismert területtől. Hasonló érzés támadt bennem, mint néhány éve, amikor mindenki a Mad Max: A harag útjától volt konstans és orvosolhatatlan fangörcsben. Persze, nekem is tetszett George Miller alkotása, ám nem éreztem a katarzist, hiszen a rendező megmutatta, hogy még mindig tud olyan izgalmas akciófilmet készíteni, mint amilyet évtizedekkel korábban a Mad Max 2. - Az országúti harcossal már egyszer letett az asztalra. Nem voltam meglepődve azon, hogy még több erőforrásból csak méginkább össze tudja hozni ugyanazt a receptet. John Krasinski Hang nélkül 2.-je is erről a tőről fakad. Világát csak minimálisan szélesíti ki, és ezt is sablonosan teszi. Betekintést enged a civilizáció bukása után embernek farkasává váló tűlélők kálváriájába, de ezt olyannyira felületesen végzi, hogy szinte belekezdenie is fölösleges volt. Ezt leszámítva pedig csak nagyon kicsi részletekben frissíti a 2018-ban sikert aratott ötlettárát, például egy nagyon vagány oxigénpalackos babahordozóval. Összességében viszont az író-rendező nagyon hasonló, szinte megegyező utat jár be, mint az első részben, a konfliktus stációi és a megoldások is kísértetiesen, szinte remake-szerűen közel helyezkednek egymáshoz, az egyetlen érdemi különbség pedig az, hogy Krasinski a színészgárdában lecserélte saját magát Cillian Murphyre - aki ugyanazt a funkciót tölti be, mint a direktor karaktere az első felvonásban.

Mindazonáltal nézőként felettébb elégedettek lehetünk azzal, hogy a Hang nélkül 2. nem csupán a cselekmény és a filmtechnika, hanem a karakterábrázolás jellemzőit is átmenti elődje tárházából. John Krasinski szereti a feszültséget és a félelemfokozást, de úgy érzem, leginkább az emberi érzelmek foglalkoztatják. Mintha a az emberzsivajtól erőszakrohamot kapó szörnyeket csak arra használná, hogy eladja közönségének a történetében meghúzódó empátiát - lehet, hogy pont ezért nem is izgatja az, hogy választ adjon a lények körül gyűrűző kérdésekre. Már az első részben megrendítő volt látni, ahogy az Abbott-szűlők kételyektől mentesen, egy természetellenes világban teljesen természetesen tettek kockára mindent gyermekeikért, és míg ez a vonal ismét megjelenik az új műben - Emily Blunt újfent makulátlan alakításának vezényletével -, a fináléban pólust is vált, és a gyerekeknek ad lehetőséget arra, hogy világosságot csináljanak a felnőtteket sötétségbe taszító terrorban. A brutalitás közepette ez az érzelmileg magasan fejlett családszociológiai és pszichológiai töltet rendkívüli szépséget csempés a filmbe. Olyan melankóliát, amely a posztapokaliptikus világban is megtalálja helyét, sőt, ebben a környezetben érzi magát igazán otthon.

A Hang nélkül 2. pengeélen egyensúlyoz, mert egy elődjével ilyen nagy értékben megegyező történetet tényleg csak egyszer lehet pofátlanság nélkül újra eladni, és erre is csak John Krasinski kimagasló színvonalú rendezői kvalitásai szolgáltatnak indokot és mentséget. Mindazonáltal jó lenne látni, ahogy ez az elmés és felzaklató világvégesztori trilógiává duzzad, de egy esetleges harmadik részben már tényleg jóval többet kell megtudnunk a Hang nélkül posztapokaliptikus koncepciójának gyökereiről ahhoz, hogy létjogosultságot tulajdoníthassunk az újabb fejezetnek, és ne csak halva született rókabőrként tekintsünk rá.