„Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem.”
Lewis Carroll Alice történetei több, mint 150 éve foglalkoztatják az olvasókat, filmeseket, dizájnereket és képzőművészeket egyaránt. Az Alice Csodaországban és folytatása, az Alice Tükörországban a leggyakrabban adaptált illetve újragondolt könyvek egyike az egész világon. A BBC stábja a sikertörténet nyomába eredt.
A történetet mindnyájan jól ismerjük: Alice belepottyan a nyúl üregébe, (vagy a folytatásban keresztüllép a tükrön), és ezáltal egy olyan világba jut, ahol minden, még az ember én-érzékelése is megváltozik: egy korty italtól a főhős összezsugorodik, egy falat gombától óriásira nő, majd kisbabák változnak malaccá, virágok, állatok és kártyalapok beszélnek emberi nyelven, a logika pedig, illetve mindaz amit a világról tanultunk, közben valahogy kicsúszik a kezünk közül.
Nem csoda hát, hogy Carroll fantasztikus, nonszensz műve máig csábítja a művészeket az újrainterpretálásra, érkezzenek bár a képzőművészet, a színház vagy éppen a popzene felől: jó példa erre a londoni Victoria és Albert Múzeum Alice: Curiouser and curiouser című, idén májusban nyílt kiállítása.
„A kiállítások kiindulópontja rendszerint az, hogy válaszokat keresünk egy adott jelenségre. Láttuk az Alice könyvek mai napig megnyilvánuló hatását, és megpróbáltuk egy szélesebb kulturális -illetve szocio-politikai kontextusba helyezni az egészet.”
– magyarázza Kate Bailey, a kiállítás kurátora.
Az Alice Csodaországban mindenesetre segítség nélkül is vígan tovább él a kollektív tudatban: mindnyájan el tudjuk képzelni, milyen a Bolond Kalapos teadélutánja, vagy hogy pontosan mekkora a cheshire-i macska vigyora, egy szőke kislány kék ruhában, fehér masnival pedig csakis Alice lehet. (Az angolok a vékony, kis masnival díszített hajpántot egyébként a mai napig Alice band-nek nevezik.) Alice figurája pontosan azért interpretálható olyan könnyedén, mert nagyon pontosan van kódolva – ez olyasmi, amit a művészek általában ki is használnak.
A történet tulajdonképpen 1862 nyarán kezdődött, amikor Lewis Carroll éppen kirándult egy ismerős lelkész családdal: Alice névre hallgató kislányuk szórakoztatására az író meséket szőtt útközben, ezekből állt össze később maga a könyv. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a keletkezési körülményektől függetlenül az Alice Csodaországban nem csak a gyerekeket szólítja meg. A meséből kölcsönzött motívumok gyakran felbukkannak tetoválások mintájaként, illetve különböző felnőtteknek gyártott divatcikkeken, arról nem is beszélve, hogy a történet egyes feldolgozásai kifejezetten 18 karikásnak minősülnek, hiszen az alkotók sokszor erőteljes bújtatott üzeneteket, metaforákat vélnek felfedezni Carroll eredeti szövegében.
Az Alice Csodaországban valójában már a legelső kiadástól kezdve áttörte a gyerekirodalom határait, amiben nagy szerepe volt John Tenniel illusztrátornak. A művész ismert karikaturistának számított akkoriban, a Punch névre hallgató szatirikus hetilap például rendszeresen foglalkoztatta. Tenniel jellegzetes, gyönyörű és egyben kissé nyugtalanító fametszetei azonnali sikert arattak, hatásuk pedig máig érezhető a popkultúrában: rajzaival még ma is könnyű terméket eladni, a V&A Múzeum gyűjteményében pedig réges-régi kekszes dobozok és játékkártya paklik bizonyítják, hogy az Alice-brand már a viktoriánus korban is menő volt.
A központi alak persze a kezdetektől fogva Alice: Tenniel nagyon magasra tette a lécet az illusztrációival, és egyben meghatározta azokat a toposzokat, amik máig élnek bennünk az Alice történetek kapcsán: ilyen például a köténykés ruha, a hosszú, kissé loknis haj, vagy éppen a masnis hajpánt. A történet első színpadi adaptációi már 1876-ban elkészültek, az 1900-as évek közepén pedig Hollywood tovább alakította Alice imázsát: a filmesektől jön például a szőke haj és a kék ruha ötlete, ami azóta számos feldolgozásban újra megjelenik. Az Alice Csodaországban karakterei éppen azért annyira népszerűek ma is, mert nagyon rugalmasan tudnak idomulni az egyes alkotók fantáziájához, ugyanakkor mégis pontosan beazonosíthatóak maradnak.
Az idők során több, mint 300 neves illusztrátor alkotta újra Alice figuráját Arthur Rackham 1905-ös tündér-szerű víziójától kezdve egészen a Múmin-könyvek szerzőjének, a svéd Tove Jansson-nak 1966-ban készült légies, szinte impresszionista változatáig. Voltak persze olyan művészek is, akik teljesen a saját képükre formálták a témát: Salvador Dalí illusztrációján például ott látjuk az elmaradhatatlan, ikonikus elfolyó órát, míg Ralph Steadman rajzai az egyes karakterekről nem sokban különböznek azoktól az ábrázolásoktól, melyeket a Félelem és reszketés Las Vegasban című Hunter S Thompson könyvbe készített. Magyarországon utoljára 2017-ben láthattunk különféle variációkat a témára, a kiállítást az Észt Intézet szervezte a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériával együttműködésben. Az It’s Always Tea-Time – Nemzetközi illusztrációs kiállítás az Alice Csodaországban témájára 18 különböző országból mutatott be lenyűgöző és igazán formabontó alkotásokat.
Annak ellenére, hogy az eredeti mű erősen a nyelvben gyökerezett (hiszen tulajdonképpen az angol szójátékok, vidám nonszensz limerick-ek és gyermekmondókák kimeríthetetlen tárházán alapult), Alice alakja olyannyira ikonikussá vált az idők folyamán, hogy ma már a vizuális médiát is meghódította. Amikor a 2011-ben Christopher Wheeldon felvetette egy balett-verzió ötletét, komplett őrültnek titulálták, ennek ellenére a Királyi Balett közreműködésével színpadra állított előadás végül nagy sikert aratott, nem utolsósorban a fantáziadús dizájnnak köszönhetően: a díszlet, a kosztümök, az op-art vetítések illetve a néhol parodisztikus koreográfia sikeresen ötvözte Lewis Carroll világát a táncművészettel.
Alice karaktere még a divatvilágot is bőven ellátta inspirációval: neves tervezők Csodaország által inspirált ruhakölteményei vonulnak végig a kifutókon évről évre, és persze a divatfotósok is számtalanszor kiaknázzák a témában rejlő lehetőségeket. A legjobb példa erre talán Annie Leibovitz fotósorozata, melyet 2003-ban készített a Vogue magazin számára: a csodaországi karaktereket híres divattervezők alakítják a képeken, míg Alice szerepében a csodálkozó szemű Natalia Vodianova pózol. 2018-ban pedig Tim Walker fotózott egy Csodaország-sorozatot a Pirelli kalendárium számára, kizárólag fekete bőrű modellek részvételével.
Alice alakja egyébként gyakran vált különféle mozgalmak szimbólumává, 1911-ben például a szüfrazsettek használták a figuráját miközben a nők egyenlő bérezéséért tüntettek. Az 1930-as -40-es években aztán Carroll meséje a modern művészeti mozgalmak zászlóshajója lett: a szürrealisták, akik Freud elméleteit a tudatalattiról már kívülről fújták, természetesen rendkívül vonzónak találták az Alice Csodaországban álomszerű narratíváját. Léteznek olyan képzőművészeti alkotások is, amelyek már teljesen elmozdulnak a Tenniel/Disney tengelytől, és olyan nyugtalanító, felkavaró aspektusait fedezik fel Csodaországnak, melyek a psziché sötétebb bugyraiba vezetik a nézőt. Ez a fajta vonal elvezet minket egészen a 60-as-70-es évekig, amikor is az ellenkultúra lelkesen a keblére ölelte Lewis Carroll meséjét mint pszichedelikus tapasztalatot. Az ember test érzékelésének megváltozása illetve a tudat megbomlása az LSD tripek jellemző mellékhatása volt, John Lennon-nak például nem véletlenül volt Carroll a kedvenc szerzője, az I am the Walrus című Beatles dalt pedig egyenesen az Alice Tükörországban egyik költeménye inspirálta. (De gondolhatunk a Jefferson Airplane zenekar 1967-es slágerére, a White Rabbit-re is akár, hiszen ebben az időszakban kifejezetten divat volt Carroll-t más szemmel újraolvasni.) Yayoi Kusama 1968-as performanszában ennél is továbbment, és kijelentette, hogy valójában „Alice volt a hippik ősanyja.” Ez a korszak igazából annyira tartósan átformálta a nézőpontunkat, hogy mára az eredetileg teljesen ártalmatlan elemek (a pipázó hernyó, a gomba, a fehér nyúl) mind többlet jelentéssel bírnak a legtöbb ember számára, és a különböző tudatmódosító szerek használatára utalnak. 1971-ben még egy edukációs film is készült ennek alapján, az iskolai droghasználatot megelőzendő. Persze azért a 60-as évek sem csak a pszichedéliáról szólt: Jonathan Miller 1966-os filmadaptációjában minden karaktert emberek alakítanak, és az alkotás sokkal inkább a gyermek küzdelmét hangsúlyozza, aki a rideg, sokszor érthetetlen felnőtt világban próbál eligazodni. Az igazi hatvanas évek feeling itt csak a soundtrackben, Ravi Shankar szitár zenéjében elevenedik meg.
Újabban az Alice Csodaországban coming-of-age sztoriként is nagyon népszerű, lásd Tim Burton filmváltozatát Mia Wasikowskával a főszerepben. A fotósok számára is izgalmas nézőpont ez: a pubertáskor ugyanis tele van félelmetesnek tűnő változásokkal. Anna Gaskell fotósorozata például úgy ábrázol kis Alice-hasonmásokat, hogy különféle, sokszor kétértelmű vagy kifejezetten szubverzív szituációkba helyezi őket, szétrombolva ezzel az ártatlan gyermeklány imidzsét. A különböző Alice-interpretációk tulajdonképpen mindig az adott kort tükrözik, amelyben születtek. Nem meglepő, hogy a 21. századi változatok sokszor a digitális világ által beszippantott fiatal lány alakját látják benne, sőt olyan számítógépes játékok is léteznek már, ahol Alice bőrébe bújva hadakozhatunk a különböző, tudatalattinkból előkúszó szörnyek ellen.
„Csodaország mindig is egy nagyon erős metafora volt, és a V&A Múzeum kiállítása éppen ezt szeretné kibontani: hogyan tudott egy viktoriánus korabeli matematikus mulattató nonszensz története inspirálni annyi különböző generációt, és közben életre hívni több tucat ellentmondással teli új interpretációt” – nyilatkozott Kate Bailey kurátor a téma sokszínűségéről a BBC-nek. „Lewis Carroll meséje tele van ötletekkel, és egyszerűen helyt ad más művészek kreativitásának – úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a könyv az emberi képzelőerő bibliája.”
