A Jupiter hagyatéka szuperhőseire nem volt szükségünk, és meg sem érdemeljük őket.

Mark Millar az elmúlt két évtized egyik legindulatosabb képregényírója. Szerepe elvitathatatlan abban a huszadik század utolsó harmadában kezdődött folyamatban, amely során a képregényműfaj megérett a felnőtt olvasók figyelmére. Ugyanakkor Millar a filmes adaptációkban is tetten érhető hatása ellenére is a legkevésbé elengedhetetlen összetevője a fejlődésnek. Amíg például Alan Moore (Watchmen, V mint vérbosszú) szociológiai, J. M. DeMatteis (Kraven utolsó vadászata) pszichológiai, Frank Miller (Sin City, 300) pedig művészeti mélységet adott a manistream képregényeknek, addig Mark Millar vizuálisan explicit jelenetekkel és erőszakkal teletűzdelt történeteket hozott létre. Önkényes, vérgőzös, helyenként megrázó és cinikus stílusa legtöbb művében, így a klasszikus Marvel-képregényeket újragondoló Ultimate-érában, az Old Man Logan-ben és a Polgárháborúban is tetten érhető, ám forgatókönyveiben a mögöttes társadalmi és érzelmi tartalom rendszerint gyenge lábakon áll, így nem érheti el az elsőre ránézésre hasonló stílusú, ám ezerszer mélyebbre nyúló Garth Ennis magasságát.

Holott erre nemcsak a nagy kiadó univerzumában, hanem szerzői munkáiban végzett műfaji dekonstrukcióiban is kísérletet tett. Különösen népszerű művei közé tartozik a titkosügynök-történetek molekuláit újrarendező Kingsman és a jelmezes igazságosztók dicsőségét cinikus tragédiába fordító Kick-Ass, amelyekből a hasonlóan önkényes alkotói hozzáállással bíró Matthew Vaughn készített mozgóképeket. A szuperhősműfajt Millar nem csupán egy művében igyekezett két vállra fektetni: jelentős képregényei között tartják számon a Jupiter hagyatékát is, amelyet a friss sorozatadaptáció okán már magyarul is elolvashatunk. 

Amerika akkor boldog, ha hazugok uralják.

Így nyilatkozik a Jupiter hagyatéka egyik fontos mellékszereplője, ezzel utalva a huszadik század második felében még az emberiség megmentőjeként tetszelgő, ám később kegyetlen önkényuralmi rendszert és erőszakszervezetet működtető szuperhősökre. Millar párbeszédes jeleneteiben a fentihez hasonló, benyögött borító- és poszterszövegeknél mélyebbre nem ás a szellemi termékében meghúzódó mögöttes tartalom feltárásában, így nehéz kikövetkeztetni, hogy a szerző milyen mértékben akarta a szuperhősképregények profitorientáltságát és az eredeti ötletek sokszoros újrahasznosítását kritizálni. Az viszont biztos, hogy olvasóként a ziccereket sorra kihagyó Millar helyett is sokat gondolkozhatunk a Jupiter hagyatékán, amely alapvetően érdekes paraméterekből áll össze, és erősen emlékeztet a Garth Ennis által alkotott, és sorozatverziójának köszönhetően világszerte népszerű The Boys című szuperhős-dekonstrukciós történetre.

A cselekmény az 1929-es tőzsdekrach után veszi kezdetét. A válságban nincstelenné lett vállalkozó, Sheldon Sampson és testvére, Walter előbbi különös álmait követve egy eldugott szigetre lelnek Afrika partjainál. A térképeken nem szereplő, misztikus területről isteni hatalomhoz hasonló képességekkel térnek vissza, majd - csapattagjaikkal egyetemben - színes jelmezekbe öltözve az amerikai álom megmentéséért küzdő szuperhősökké válnak. Hiába hűek küldetésükhöz és az általuk oltalmazott társadalomhoz, a huszonegyedik század elejére a globális gazdaság mégis az összeomlás szélére sodródik, és habár Sheldon meggyőződéssel hisz a szabad világot irányító politikai erőkben, fia, a szuperképességeit eltékozló Brandon hitét vesztett nagybátyja felbujtására megkísérli a hatalom megragadását. A szuperhumánok polgárháborújából Brandon húga, Chloe is vesztesen kerül ki, amikor családjával együtt bujdosásra kényszerű, ám a lelke mélyén érzi, hogy hamarosan szembe kell néznie egykori szövetségeseivel és családtagjaival, akiket végül már csak egy-két történelmi fordulópont választ el attól, hogy korábban a szabadságot szimbolizáló köpenyeik a globális diktatúra zászlóivá váljanak.

A Jupiter hagyatéka újfent megerősítette azt a képet, amely Mark Millarről korábban elolvasott munkái alapján kialakult bennem. Újfent olyan érzésem támadt, mintha a szerző igazából nem képregényeket, hanem akciófilmes storyboardokat tervezne. Habár érezhető a világteremtési szándék és jelen vannak a társadalmi, politikai és gazdasági üzenetek csírái, a hangsúlyt a harcjelenetek és a grandiózus csaták viszik el. Mint amikor a Rocky Balboában az öreg Rocky nekiáll az edzésnek, és trénere rögtön a lényegre térve leszögezi, hogy a vén bokszoló se nem gyors, se nem technikás, így a világbajnok ellen csupán a pörölycsapásszerű, kőkemény öklösök maradnak a tarsolyban. Millar is tudja magáról, hogy még esélye sincs olyasmit alkotni, mint amit Alan Moore véghezvitt a megbabonázóan részletes szuperhős-dekonstrukciójában, a Watchmenben, ezért más úton igyekszik megfogni az olvasót: lehetőséget biztosít számára arra, hogy kiélje belső feszültségeit és elfojtott agresszióját. A Jupiter hagyatékában a szuperhősök reflexből eltörik ellenfelük gerincét, menekülés közben ártatlanok felismerhetetlenségig eltorzított hulláit hagyják maguk után, a végső csata előtt pedig a pozitív karakterek vezetőjének is csak annyiból áll a stratégiája, hogy „odamegyünk és szarrá verjük őket” (emlékeztetve a Millar által jegyzett Bosszúállók-reboot, a Különítmény egyik legkínosabb jelenetére).

Talán pont az tette népszerűvé és végső soron korszakformálóvá Mark Millar életművét, és kiváltképp a Jupiter hagyatékát, hogy az író vizuálisan megnyerő, akciójelenetekre koncentráló főtartalmat teremt, amely mind a tíz fejezeten szupersebességgel sodorja végig az olvasókat, ugyanakkor becsempészi azokat a fenti idézethez hasonló, egysoros bölcseleteket, amelyek ki-kikacsintanak globális ügyekre és konfliktusokra. Ez utóbbival megteremti a mondanivaló illúzióját, az olvasónak pedig nem lehet bűntudata amiatt, hogy esetleg csak egy agyatlan ponyvát lapozgat, hiszen elmondhatja: kettő brutális vérontás között a szuperhősök arról beszélnek, hogy mennyi áldozatot szed a kapitalizmus és mekkora méreteket öltenek az amerikai éhezési statisztikák. Valódi konnotáció szinte egyáltalán nem érhető tetten, de a nyers erőszak legalább egy hangyányival tartalmasabbnak tűnik, mégha mindez csak színjáték is.

Elsősorban nem azzal van problémám, hogy Millar a látványcentrikus kikapcsolódásra helyezi a hangsúlyt, hanem azzal, hogy történetében ennél sokkal több potenciál rejlik. A Jupiter hagyatéka eredetileg 2013-ban jelent meg, és letagadhatatlanul a 2007 végén kirobbant Nagy Recesszió, avagy gazdasági világválság következményeiből csírázott ki. Megannyi világgazdasági probléma felmerül kezdve az egyenlőtlen vagyoneloszlással, az amerikai-kínai konfliktus ciklikus fellángolásán át a kapitalizmuskritikáig, sőt, Millar még tovább is elmegy. Antagonistájának egy esetleges poszt-kapitalizmus megvalósításának ötletét adja a szájába, hogy aztán ez vezessen a hősök két táborra szakadásához és az éveken át tartó vérontáshoz. A szociológiai és gazdasági dimenzió mögül azonban hiányzik a valódi hozzáértés és a kutatómunka. Ha egymás mellé teszem Alan Moore Watchmenjét és a Jupiter hagyatékát, az az érzésem támad, hogy előbbi szerzője egy komplett társadalomtudományi könyvtárat kiolvasott még azelőtt, hogy egyáltalán írógépet vett volna, utóbbi pedig minden másnap nézett félórányi CNN-t. Pedig ha műve nem lenne ennyire felületes, Millar klasszikust is alkothatott volna, hiszen még az egydimenziós hangvétel mellett is egyértelmű, hogy a képregény története tulajdonképpen egy antiutópia, avagy disztópia létrejöttét mutatja be, amely ötletesen azután veszi kezdetét, hogy a szuperhősök Utópia nevű vezetője elbukik. Az ilyen disztópia-eredetsztori viszonylag ritka recept, hiszen a disztópikus történetek nagyrészt in medias res veszik kezdetüket egy olyan időszakban, amikor a társadalom már javában nyögi az önkényuralmi rendszer súlyát. Kár, hogy Millar ezt a témát is hamar kivérezteti az egymást grandiózus paneleken nyirbáló szuperhumánok vágóhídján.

Szomorú az is, hogy nagyon keveset tudunk meg a cselekmény elején feltűnő, titokzatos szigetről és a szuperképességek eredetéről. Nem beszélhetünk szándékos titokzatosságról vagy költői homályról, mert ennél azért több információ napvilágot lát, ám ahhoz, hogy a történet misztikus dimenziója kielégítő részletességet öltsön, sokkal többet kéne megtudnunk. Ezen az úton valószínűleg a rajzoló Frank Quitely egyéb arcait is megismerhetnénk, amely mondjuk ironikus megközelítés, ugyanis a tízrészes képregény alapján a művész mindent tökéletesen tud rajzolni, kivéve arcokat. Egészen zavarba ejtő, hogy mennyire hiányzik az érzelmek megjelenítése a karakterábrázolásból, ugyanakkor kétségtelen, hogy a felszínt kaparászó forgatókönyvhöz illeszkedik ez az empátiahiányos rajzstílus. A hangsúly meg úgyis az akciókra helyeződik, és Quitley ezen a fronton nem is hagyja cserben az olvasókat, akik talán maguknak is azt mondogatják, hogy átfogó társadalomkritikus képregényt olvasnak, de valójában csak a lehengerlő akciókért jöttek. Az összecsapások, ökölharcok és haláljelenetek pedig pont annyira látványosak, mint a jobb akciófilmekben.

Elképzelhető tehát, hogy Amerikát a hazugok uralják, az viszont kétségtelen, hogy a Jupiter hagyatékát a leegyszerűsített történetmesélés és a gyakorta indokolatlan erőszak vezérli olyan vizekre, ahol a posztkapitalista diskurzus, a kreatív misztikum és a szuperhősök vezette társadalom gazdasági vonásainak forradalmi viharát a kommersz és kidolgozatlan társadalmi reflexió, az egyoldalú karakterábrázolás és az akciódús szórakoztatás csendes hullámai váltják fel.