Golshifteh Farahani nevét jó lesz megtanulni, mert bár a nevét nehéz kiejtenünk, tehetsége – ha minden jól megy – még évtizedeken át velünk marad.
Igazi nagy drámákra azért ne számítsunk Manele Labidi elsőfilmes rendezőnő alkotásában: a Tunéziai Terápia sokkal inkább könnyed, nyári kikapcsolódást kínál, és ha fel is vet néhány érdekes vitatémát, a konfliktusok kibontását tulajdonképpen maga sem veszi véresen komolyan. És az a legrosszabb, hogy ezt mi nézőként nem is nagyon bánjuk: hamar rá kell jönnünk ugyanis arra, hogy egy hangulatos, optimista feel-good mozi jelen pillanatban sokkal többet használ nekünk bármilyen mélyenszántó művészi eszmefuttatásnál.
A történet középpontjában egy öntudatos fiatal nő, Selma áll, aki Párizsban nevelkedett és ott is szerzett diplomát. Hirtelen fordulattal azonban visszatér Tunéziába, hogy szülővárosában nyisson rendelőt mint pszichoterapeuta. Érkezésének az „arab tavasz” szolgáltat hátteret: Tunéziában a nagy változásokat hozó Jázminos forradalom 2011-ben zajlott le, a diktátor Zine El Abidine Ben Ali elmenekült, a filmbéli Selma pedig azt reméli, hogy segíthet az embereknek megbirkózni a szép új világ kihívásaival. Azzal azonban nem számolt előre, hogy a helyi bürokrácia, a vallás, a hagyományok és az előítéletek szinte legyőzhetetlen akadályként tornyosulnak majd elé, az interkulturális kommunikáció esélye pedig a nullához közelít, hiszen úgy tűnik, Selma eszköztára súlyosan elégtelennek bizonyul még a saját tunéziai rokonságával szemben is.
Golshifteh Farahani remekel a kicsit rátarti, ám elhivatott pszichológusnő szerepében: „az iráni Marion Cotillard”, ahogy a franciák nevezik, mindig jó érzékkel választja ki azokat a filmeket, amelyekben sajátos kisugárzása leginkább érvényesülni tud. Részben persze köszönhető ez a személyes háttértörténetének is: a szép és öntörvényű iráni száműzött 2009 óta él Franciaországban, azóta pedig nemcsak a francia filmesek egyik kedvence lett, hanem a nemzetközi filmipar is felfigyelt rá. Kedvére válogathat a művészfilmek között (Paterson, My Sweet Pepper Land), illetve néha egy-egy blockbuster is becsúszik (A Karib-tenger Kalózai: Salazar bosszúja) csak a változatosság kedvéért. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Jim Jarmusch, Ridley Scott, Asghar Farhadi vagy éppen Louis Garrel, akivel egy rövid ideig igen mutatós álompárt alkottak a francia sajtó nagy örömére. Golshifteh Farahani azonban több, mint egy csinos arc, hiszen valójában rendkívül sokoldalú művészről beszélünk: 2016-ban színpadon is debütált Anna Karenina szerepében, neves divatcégek (Chanel, Cartier) kérték fel modellnek, és mivel szülei kiskorában zenésznek szánták, ez a világ sem egészen idegen tőle, több hangszeren játszik illetve szépen énekel. Karizmája és rendszerint kihívó médiaszereplései népszerűséget hoztak neki a nyugati világban, szülőföldjén, Iránban azonban éppen emiatt persona non gratának számít gyakorlatilag már a húszas évei közepe óta, és nem ajánlják neki, hogy valaha is betegye a lábát az országba. Farahani bizonyos értelemben nyert ezzel, hiszen dacos attitűdje számos szerepében plusz mélységet adott a karakternek, és nincs ez másként Selma esetében sem.
A Tunéziai Terápia könnyed hangvétele ellenére sikeresen fut a mozikban világszerte: a cineuropa újságírója például kiemelte, hogy az „arab tavasz” utóhatásairól készült filmek általában igen realisták és sötét hangulatúak, éppen ezért üdítő meglepetés, amikor egy alkotó próbaképpen a komédiához nyúl, és annak az eszközeivel igyekszik bemutatni a jelenkori történelem egy fontos mozzanatát. A film legjobb pillanatai kétségkívül azok, amelyekben a sajátos humor némi szürreális árnyalattal gazdagodva mintegy kipenderíti a nézőt abból a sablonból, amit az elvárásai nyomán kreált magának. Nem sok ilyen pillanat van, de az a kevés tényleg feledhetetlen, beleértve egy egészen váratlan deus-ex-machina fordulatot a jó öreg Sigmund Freud-dal. Azt már azonban nemcsak a szakma, hanem az arab nézők jó része is nehezményezte, hogy a mellékszereplők többségének ábrázolása bizony eléggé elmozdult a karikatúra felé, és lelki bajaik megoldása sokszor mintegy varázsütésre történik, ami sajnos túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ezzel ellentétben Selma már sokkal kidolgozottabb karakter, hiszen amellett, hogy megmarad pozitív hősnek, akinek végig szurkolhatunk, azért időnként megvillantja személyiségének kevésbé vonzó oldalait is, például amikor le akar fizetni egy rendőrt, vagy páciense szavaival élve „lenéző koloniális pökhendiséget” mutat a környezete felé. A film nagy erőssége még a soundtrack, hiszen a hatvanas évek egyik híres olasz sanzonénekesnőjének dalai (Io sono quel che sono, Città vuota) jócskán megnövelik az eredetiségfaktort, és vicces módon még a szöveg is találónak bizonyul. A rendező a film végét okosan lebegni hagyja: miközben szinte fürdőzünk a derűs, tengerparti jelenetben, az alkotók ránk bízzák, hogy pontosan mennyi happy-endet akarunk ebbe belelátni. Mindenesetre így nyár közepén a Tunéziai Terápia tökéletes kompromisszum lehet azok számára, akik szeretnének a mainstreamtől egy kicsit távolabb, de azért még az elvont értelmiségi lila ködön innen kikapcsolódni.
Tulajdonképpen már csak egy kérdésünk maradt a témával kapcsolatban: vajon miért van az, hogy az olyan jól működő és elfogadó társadalmakban, mint például Franciaország, a divatfotókon sőt néha a moziplakátokon is több árnyalattal világosabbra színezik Golshifteh Farahani bőrét?? Na de erre talán majd egy következő alkotásban reflektálnak.