A Free Guy úgy lett az egyik legjobb videojáték-adaptáció, hogy valójában nem konkrét alkotáson alapul.
Hiába egyre nagyobb (és ironikus módon a mozgókép szórakoztatóipari dominanciáját is egyre jobban fenyegető) szegmens a videojáték-ipar, amikor a nagyvászonra próbálják átültetni egyik-másik művet, mintha átok ülne ezeken a produkciókon. Az okok önmagukban is megtöltenének egy komplett cikket, mindenesetre a legtöbb videojáték-adaptáció vagy kreatív, vagy üzleti, de leginkább mindkét szempontból bukásnak bizonyul. Még az olyan népszerű címek számára sem volt garantált a siker, mint a Warcraft vagy a Tomb Raider - és lehet itt van a kutya elásva, a Free Guy ugyanis éppen attól is élvezetes, hogy címéhez és tartalmához híven nem köti gúzsba semmi.
Történetünk virtuális világa ugyanis egy kitalált online játék, a Free City, amely rengeteget kölcsönöz elsősorban a Fortnite-ból és a GTA-franchise-ból, de mégiscsak egy önálló, minden létező ikonográfiától független univerzum. Itt "él" Guy (Ryan Reynolds), egy NPC (non-playable character - nemjátékos karakter), aki egyszer csak programozásából kilépve öntudatra ébred, és elkezdi megkérdőjelezni világa szabályait, illetve a mindenható játékosok uralmát - ehhez pedig két fejlesztőnek (Jodie Comer, Joe Keery) is köze lehet, akik rajta keresztül próbálják meg legyőzni a Free City kiadóját.
A Free Guy tehát tulajdonképpen egy meta-videojáték-adaptáció: kitalált világából kilépve magát a videojáték-kultúrát és videojáték-ipart is górcső alá veszi. Teszi ezt persze olyan mértékben, amennyire az egy közönségfilmtől elvárható: a Free City, de egyáltalán önmagában a számítógépes kódok szabályai is látványosan az alkotók szája íze szerint alakulnak, és sok az olyan poén is, amely a gamer szlenget nem értő főhős rovására vagy a "minden játékos az anyja pincéjében él és nincs élete" vonalon süt el a film. De a közeg alapvető vonásait, dilemmáit, konfliktusait jó érzékkel és szellemesen viszi a vászonra, legyen szó a háttérbe elrejtett gegekről vagy filozófiai-ideológiai kérdésekről, az pedig néha egészen parádés, amilyen jelenet-kavalkádokba csöppenünk Free City mindennapjaiként.
Ahhoz képest, hogy látszólag ekkorát markol Shawn Levy filmje, a Free Guy-t legkevésbé sem a mesterkéltség, az izzadságszagú lenyűgözni vágyás jellemzi, hanem a kedvesség, lezserség és a hatalmas szív. Amely szív a határozottan szimpatikus és jól működő Comer-Keery duó ellenére is maga Ryan Reynolds: a kanadai sztár gyakorlatilag a Deadpool bombasikere óta ugyanazt a komikus karaktert játssza mindenhol (és fejleszti egyre inkább tökélyre), de ezúttal a tőle megszokott bárgyú, jószándékú figurában nem annyira a komikum, hanem az ártatlanság és a naivitás domborodik ki. De még a Taika Waititi alakította antagonista gonoszsága is feloldódik az új-zélandi színész-rendező habókos személyiségében.
Ez pedig rettentően jól áll kontrasztba a Free City hipererőszakosságával és egymást anyázó gamereivel, ugyanis a Free Guy csupa pozitív üzenetet és motívumot igyekszik a vászonra vinni, gyakorlatilag egy 21. századi, Z-generációs Disney-meseként, csak éppen sokkal őszintébben, giccsmentesebben és hitelesebben. (Valahol sorsszerű is, hogy a produkció még az időközben a Disney tulajdonába került Fox égisze alatt készülhetett el.) Ennek köszönhetően még az is megbocsátható, hogy a film sem dramaturgiailag, sem vizuálisan, sem semmilyen egyéb szempontból nem merészkedik túl azokon a kereteken, amelyek egy nyári közönségfilm számára adottak.
Tagadhatatlan tehát, hogy tipikus egynyári moziról van szó, amelyhez nem biztos, hogy ezen a kellemes két órán túl is van értelme visszatérni. De főleg az idei blockbuster-felhozatal tükrében igenis értékelhető, hogy a Free Guy megbízhatóan nyújtja azt a szórakoztatást, szerethetőséget és bájt, amelyet egy ilyen mozitól várhatunk.
