Az iskola közeledtével a nagyszülők szerepe is felértékelődik: hova is lennénk nélkülük? Ám nem csak gyakorlati, de nagyon sok szellemi segítséget kaphatunk tőlük. Erről is szól a Bodzaszörp.
„Megvallom magának, hogy az unokák még a gyermekeimnél is ezerszer kedvesebbek. Gyermekeid és gyermekeid gyermekei – nagy dolog ez!” Sólem Áléchem: Tóbiás, a tejesember
Ahogy a fenti idézet is mutatja, a nagyszülők különleges szerepét méltatták már mások is a világirodalomban, ám egy ennyire átfogó, minden részletre kiterjedő mesekönyv, mint Finy Petra Bodzaszörpje, talán még nem készült róluk soha, noha igazán megérdemlik. A közelmúltban Molnár Krisztina Rita költői Sálmeséjében olvashattak a magyar gyerekek a nagyszülőkről, a régi klasszikusok közül pedig Lázár Ervin Öregapó madarai című könyvét említhetnénk példának. Mindkét mű rávilágít arra, hogy létezik egy olyan tudás, amit csak az idősebb generáció képes átadni a legkisebbeknek. A Bodzaszörp azonban egyik említett mesekönyvre sem hasonlít igazán, hiszen színes kaleidoszkópként több különálló rövid történetet mutat fel, amelyek mind a nagyszülők egy-egy nélkülözhetetlen funkcióját tárják fel és ismertetik meg az olvasókkal.
Ezek a történetek egyfelől nagyon időtlenek, másfelől azonban már megjelenik bennük a nagyszülők újkori, modern vonása is. A világ változik: a társadalmi elvárások egyre inkább elmozdultak abba az irányba, hogy a nagyszülők igenis őrizzék meg a fizikai-szellemi fittségüket minél tovább, és haladjanak a korral. Míg mondjuk a 19. században elvárható volt, hogy egy nagymama korú nő bújjon sötét ruhákba, és viselkedjen méltóságteljes matrónaként, most épp ellenkezőleg: a nyugdíjazást követő időszak egyfajta második aranykort jelent, amikor az ember belevághat új dolgokba, és persze kiteljesedhet nagyszülőként. Ez persze nem jelenti azt, hogy a régi idők nagyijai és nagypapijai kevesebbet tudtak volna nyújtani az unokáknak, inkább úgy fogalmaznánk, hogy a mostaniaknak még több dolga lett, ráadásul helyt kell állniuk az egyre inkább digitalizálódó világ új kihívásai között.
Az életben vannak azonban teljesen időtől és társadalmi háttértől független élmények: ha lehunyjuk a szemünket, valószínűleg ma is érezzük a nagymama húslevesének az illatát, és vissza tudjuk idézni a kedvenc gyerekkori játékainkat vele. Vagy emlékszünk arra, milyen volt, mikor a nagypapa kézen fogva elvitt bennünket fagyizni. Annyi szín, illat és hang van, ami csak a nagyszüleinkhez köthető! Itt van például a bodza. Vagy a frissen sült almás pite. A kotyogós kávé. Meg fogjuk látni, hogy akárcsak az emlékeinkben, úgy Finy Petra mesekönyvében is ezek a dolgok mély tartalommal telítődnek. Az egyes történetek gyerek főhősei ugyanis valamennyien nehéz élethelyzetben vannak, fájdalmas időszakon mennek keresztül. Ez lehet átmeneti és kevésbé jelentős, mint például egy lábtörés, néha azonban ennél komolyabb problémák árnyékolják be az unokák életét. Válás, költözés, barátainktól való elszakadás, éjszakai rémálmok, félelmek és képernyőfüggőség: a Bodzaszörpben mindegyikre találunk példát, ám a nagyszülők csodás keze valahogy mindig képes elsimítani a gubancot, még ha az elsőre megoldhatatlannak látszik is.
A titok abban rejlik, hogy a nagyszülők más nézőpontból látják a világot, ezért még a szülőkhöz képest is rendelkeznek egy plusz eszköztárral. Ahol a szülő esetleg már tehetetlen, ott a nagyszülő még képes pozitív eredményt elérni. Egyrészt másfajta közeget jelent a gyereknek a nagyiék környezete, ez különösen hangsúlyos a városi gyerek - vidéki nagyszülő felállás esetében. Gyakran ez már önmagában segít a gyereknek eltávolodni az adott problémától, és arra ösztönzi, hogy vizsgálja meg a saját helyzetét egy másik, új nézőpontból. Jó példa erre a könyvből a Tavasz-applikáció, az Érzelmek kertje, vagy Az almáspite megszólal című mese. Ezekben a történetekben pontosan a megszokott környezetből való kiszakadás tesz jót a gyereknek, míg a nagyszülő szinte észrevétlenül terelgeti őt egy új perspektíva felé. Az út végén pedig talán a megoldás is felsejlik egy pillanatra.
Ezekben a mesékben a nagyszülők csodálatos módon összekötik az unokájukat az éggel (Álomkunyhó), a kozmosszal (Rakéták márpedig vannak), egyszóval egy náluknál nagyobb élettel. A nagymama és a nagypapa ugyanis lehet, hogy nem ért a modern kütyükhöz, viszont elmélyültebb, befelé fordulóbb életszemlélete révén olyan szuperképességek birtokában van, mint a türelem, a megértés és az empátia. Mivel a szülőket a mai rohanó világban gyakran túlzottan leköti az anyagi biztonság megteremtése, illetve maguk is hajlamosak elveszni a nap mint nap őket érő különböző impulzusok alatt, itt jön a képbe a nagyszülők kiérleltebb életszemléletének valódi pedagógiai jelentősége.
„Az idős korban az élettapasztalat miatt egy bizonyos bölcsesség, rezignáció jön létre: ilyenkor az ember már kissé kontempláltabb, és többet foglalkozhat ebben a gyorsuló időben, a rohanó életben önmagával, a maga emberi létével, filozófiai élet-problémáival, sorsával” – olvashatjuk egy a Szegedi Tudományegyetem által közreadott tanulmányban. A szerző arra a konklúzióra jut, hogy „a nagyszülők nevelési módszerei és eljárásai pótolhatatlanok a gyermekek számára”.
A Bodzaszörp amellett, hogy nagyon olvasmányos és tele van átélhető érzelmekkel, némi oktató jelleget is magában hordoz. A gyerekek tanulhatnak belőle az élővilágról, megismerhetik Hajós Alfréd vagy Houdini nevét, illetve megtudhatják, milyen volt az 50-es, 60-as években élni Magyarországon. Ezen az egyébként jól eltalált edukatív vonalon egyetlen apró pontatlanság figyelhető meg: az utolsó mesében Jane Goodall-t mint a gorillák megmentőjét említik, és noha természetesen a máig aktív környezetvédő tudós számára minden állat jóléte egyformán fontos, kiemelten mégiscsak a csimpánzokkal foglalkozott. A gorillák védelme egy másik elszánt hölgy, Dian Fossay nevéhez köthető elsősorban, azonban a mese tanulságán ez mit sem változtat, hiszen az ő ráncai is nagyon szépek voltak.
Összefoglalásul bátran elmondhatjuk, hogy a Bodzaszörp egy abszolút hiánypótló mesekönyv, amit minden generáció örömmel forgathat, hiszen olvasás közben kicsit mind újraélhetjük vele a saját, nagyszülőkkel kapcsolatos élményeinket. Remélhetőleg arra is buzdít minket a könyv, hogy ne feledkezzünk meg a nagyszülőkről: ne fokozzuk le őket szimplán ingyen bébiszitterekké, hanem igenis merjünk tőlük segítséget kérni fontos dolgokban, és közben értékeljük bennük azt a hatalmas kincsestárat, amit továbbadhatnak az unokáknak.
