Enyedi Ildikó új filmjének főszereplői nem most találkoztak először. Sőt.

Most tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy egy nagyszerű magyar író regényét adaptálták Enyedi Ildikó vezényletével nemzetközi koprodukcióban, és koncentráljunk a szereplőkre. A jeles színművészek között ugyanis találunk két olyan különleges személyt, akiket a francia filmipar már jóval korábban csúcsra juttatott, ráadásul közös történetük a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmes filmjével kezdődött. Vagyis helyesebben egy szerelmes regénnyel, amit a 17. században írtak meg. Vagyis egészen pontosan Nicolas Sarközyvel. Hogy is van ez?

Nos hát, a városi legenda úgy tartja, hogy Nicolas Sarközy még az elnöksége idején elejtett egy lekicsinylő megjegyzést a francia irodalom egyik örökbecsű klasszikusáról. Nem akart persze rosszat szegény, csupán kifejtette, hogy szerinte nincs értelme a mai kor emberét arra kötelezni, hogy több száz éves szövegeken rágja át magát, hiszen semmilyen kapcsolat nincsen már a mi életünk és ezek között a poros, naftalinszagú történetek között. Ez a nyilatkozat aztán eljutott Christophe Honoré, egy fiatal francia filmrendező fülébe, aki állítólag tajtékzott a dühtől, és megfogadta, hogy csak azért is bizonyítani fogja annak a bizonyos több száz éves szövegnek a létjogosultságát, kerül amibe kerül. Na jó, igazából nem volt olyan nehéz dolga, mert a régi francia irodalomban azért vannak menő dolgok: azt a konkrét szöveget például, amit filmje alapjául választott, egy igen okos és szellemes nő írta, akit már kortársai is nagyra becsültek a 17. században, az utókor pedig egyenesen az első pszichológiai regény megalkotójaként tartja őt számon. Az írónő neve Madame de La Fayette, a mű címe pedig Clèves hercegnő. Ha a kedves olvasó ennek hallatán pompában fürdő királyi udvart vizionál uralkodókkal, hercegekkel, főnemesekkel, parókákkal etc., akkor jó úton jár. Csakhogy nem így tett Christophe Honoré, aki tiszteletlenül mellőzve az egész kultúrtörténeti csomagot, egyszerűen áthelyezte a cselekményt napjainkba, egy párizsi gimnázium falai közé. Ha azt mondom, hogy a Francia Szépség hűvös, télies pasztellszínekbe csomagolt bombaként robban a gyanútlan néző tudatában, és elég sok mindent felforgat ott, akkor keveset mondok. A legelső jelenettől a legutolsóig olyan hihetetlen feszültségben tart minket, hogy még levegőt venni is elfelejtünk, a rendező bravúrjai előtt pedig csak azért nem hajtunk azonnal fejet, mert minden ravasz kis fogása organikusan beépül a történetbe, így szinte észre sem vesszük őket miközben visz, sodor magával a film. Csak többszöri megtekintés után kezdjük értékelni szellemes és invenciózus megoldásait: jellemző rá, hogy egyfajta nézzük-meg-vajon-működik-e hozzáállással játékosan belepakol a filmjébe mindenféle dolgot, kitágítva ezzel az interpretáció lehetőségét. Példának itt van mindjárt hősnőnk, Junie, vagyis az eredeti regényben még keresztnév nélkül szereplő Clèves hercegnő. Junie, azaz Júnia Racine Britannicus című drámájából lehet ismerős elsősorban, így a néző máris elkezd párhuzamokat keresni a Racine darabban bemutatott, illetve a Clèves hercegnő-ben ábrázolt szerelmi háromszögek között. Nézői szempontból roppant izgalmas, hogy az interpretációs mező nem statikus, hanem nagyon dinamikus, szinte folyamatosan változó. Az eredeti műben egyébként a hercegnő már férjes asszony, ezt ugye egy gimnáziumban, tinédzserek között viszonylag nehéz lett volna hihetően ábrázolni, ezért a filmbéli Junie nagy szerelme a tanára: így sikerült átvinni a képernyőre ennek a viszonynak az elfogadott társadalmi normákhoz képest enyhén problematikus voltát. Honoré kísérletező kedvében még odáig is elmegy, hogy egy dialógus nélküli kávéházas jelenetben leülteti egymással szemben Léa Seydoux-t és Chiara Mastroianni-t, aki a Clèves hercegnő egy korábbi, 1999-es adaptációjában játszotta el a főszerepet: nem szólnak egymáshoz, de mindkettejük arca csupa nőiség, csupa titok. Ha könyvet olvasnánk, ezt neveznénk intertextualitásnak – a szó legizgalmasabb értelemében.

Hogy a cselekmény? Hát, az nemigen van. Mint tudjuk, a pszichológiai regény valójában a szereplők lelkében játszódik, a külső dolgoknak, történéseknek viszonylag csekély a jelentősége. A lényeg, ami belül zajlik, láthatatlan. Az adaptáció sikerének titka az lehet, hogy Honoré megértett egy fontos dolgot az olvasmányokkal, vagyis a szöveggel mint olyannal kapcsolatban: nem az a fontos, mikor íródott. Nem az a fontos, milyen a nyelvezete, hány ismeretlen szó van benne, milyen stílusban beszélnek a szereplői, stb. Nem ez dönt az aktualitásáról. Ami fontos, hogy felfejt -e bennem mint olvasóban valamit, ami miatt végig akarom olvasni, mert úgy érzem, hogy a szöveg Ariadnéfonálként vezet egy olyan helyre, ami nekem fontos, mégpedig nagyon fontos, csak talán eddig nem is tudtam róla. A Clèves hercegnő egy ilyen könyv, a Francia Szépség pedig egy ilyen film. Honoré persze, mint afféle felvágós párizsi entellektüel telezsúfolja a filmjét kulturális utalásokkal, de közben nem győzi hangsúlyozni, hogy gyerekek, ez itt a ti életetek. És igen, egy Mallarmé verstől kezdve Kálvin predesztináció elméletén át a 60-as évek egyik népszerű Alain Barrière sanzonjáig tényleg mindenről üvölt, hogy ez itt valójában a mi életünk, a mi fájdalmunk, a mi örömünk, a mi kétségeink, és fontos, hogy ezekkel valahogyan zöld ágra vergődjünk.

Érdekes párhuzam, hogy lényegét vagy mondanivalóját tekintve a Clèves hercegnő tulajdonképpen rokonítható A feleségem történetével, hiszen mindkét mű az emberi sors megragadhatatlan voltáról mesél, miközben egy olyan nehezen hajlítható személyiséget állít a cselekmény középpontjába, aki nem hajlandó elfogadni az élet kiszámíthatatlanságát, és igyekszik a saját mércéje szerint hű maradni önmagához minden helyzetben. A különbség a két mai korban készült adaptáció között az, hogy míg Enyedi Ildikó filmje az előzetes kritikák szerint vállaltan „régimódi” lett, legalábbis a díszleteket és a dialógusokat tekintve, addig Honorénak bravúros módon sikerült modernizálni a közel 400 éves regényt minden tekintetben. Ráadásul tette mindezt úgy, hogy közben minden apró részletre ügyelt: egyetlen szál sem vész el az eredeti történetből (még arra is ügyeltek, hogy Stuart Mária gimnazista megfelelőjének élénk vörös, dús hajkoronája legyen), ugyanakkor ha valaki nem ismeri a könyvet, azt hihetné, hogy egy nagyon friss, nagyon pimasz, nagyon elgondolkodtató ifjúsági filmet néz, és nyugodtan állapíthatja meg magában, hogy a francia filmesek még mindig meg tudnak lepni bennünket. Az eredmény persze részben a remek castingnak is köszönhető: Léa Seydoux egy teljesen ismeretlen arc volt akkoriban, ráadásul a maga huszonegy-két évével túlkorosnak tartotta magát a 16 éves Junie szerepére, azonban Honoré szeme csalhatatlannak bizonyult, Seydoux pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtotta a filmben. Fel is fedezték hamarosan nemcsak a hazai, hanem éppenséggel a nagy külföldi rendezők is: ismertsége a legújabb James Bond filmekkel tetőzött, ám azért továbbra is szívesen vállal szerepet kevésbé kasszasiker-gyanús alkotásokban is, és ennek a nyitottságnak hála igazán változatos műfajokban csodálhatjuk meg őt évről évre. A férfi főszereplő, Louis Garrel viszont már 2008-ban, tehát a Francia Szépség forgatásának idején is sztárnak számított, egyrészt a saját jogán, másrészt pedig azért, mert egy igen jó nevű színész-rendező dinasztia sarja. Christophe Honoré például abban az időben kifejezetten a múzsájának tekintette őt, és öt év alatt öt különböző filmet forgatott vele: noha Garrel sosem tört be Hollywoodba, Franciaországban gyakorlatilag mindenkivel dolgozott már együtt, aki számít, illetve maga is rendez filmeket, nálunk a A hűséges férfi-t mutatták be tőle utoljára.

Habár az életben sosem alkottak egy párt, Léa Seydoux és Louis Garrel mégis a francia mozi egyik ikonikus kettőse lett: jó barátságukat jelzi, hogy Seydoux később szerepelt Garrel egyik rövidfilmjében is, a véletlen pedig csodálatos módon egy magyar rendező filmjében hozta össze őket újra 2019-ben – erre biztosan maguk sem gondoltak volna annak idején, minthogy arra sem, hogy egyszer a budapesti Vasúttörténeti Parkban fognak sajtótájékoztatót tartani. Hamarosan megcsodálhatjuk őket Enyedi Ildikó filmjében, a Francia Szépség azonban, ha nem is debütált annak idején a magyar mozikban, később azért csak megjelent DVD-n, így elérhetővé vált a hazai közönség számára. Érdemes vele egy próbát tenni. Ha túl melodramatikusnak gondolnánk magát a regényt, akkor sincs ok a riadalomra, hiszen Honoré remek humorérzéke markánsan megjelenik a filmben, és bizony még egy-két kissé polgárpukkasztó jelenet is befért a párizsi líceum nagymúltú falai közé.

„A fiatal színészek szájából a dialógusok mellbevágóan hitelesnek hangzanak: az eltolódás modernitás és irodalmiság között valamiképpen a tartalom és a forma tökéletes alkímiájába torkollik, ahol a műfajok közti határok nem léteznek többé.”

 – fogalmazott egy francia kritikus nagyon költői módon a filmről. Éppen ez a fajta szavahihetőség a Francia Szépség legfőbb fegyvere: van, hogy úgy érezzük, bosszant minket, van, hogy provokál, és van úgy, hogy nem tudjuk teljesen megfejteni a titkát, de a szereplők által közvetített hitelesség valahogy mégis mindig aktualitást ad a filmnek, relevánsnak érezzük a saját életünkre vonatkozólag, noha régen kinőttünk már a gimnazista korból. Így tehát elmondhatjuk, hogy Christophe Honoré sikeresen teljesítette a magára vállalt pedagógiai missziót. Vagy talán nem is volt itt szó semmiféle misszióról?... Honoré talán csak ürügyet keresett arra, hogy elmondhassa nekünk újból: az élet nem habos torta (ezt a nyomaték kedvéért azóta is rendületlenül ismételgeti újabb és újabb filmjeivel) illetve nyelvet ölthessen Nicolas Sárközyre, aki a fentebb idézett kritikus szerint jobban tenné, ha újraolvasná a klasszikusokat, mielőtt elkezdi végleg leírni őket.