A mexikói festőnő elveszett, illetve kevéssé ismert képei új megvilágításba helyezik az egész életművet, elemzésükből pedig egy igen tudatos művész portréja rajzolódik ki.
Természetesen Frida Kahlo neve senki előtt nem ismeretlen, hiszen ő minden idők leghíresebb női festője. Képei szinte megkerülhetetlenek a mai kor embere számára: arca felbukkan pólókon, hűtőmágneseken és bögréken egyaránt, csakúgy mint a neves múzeumok kiállítótermeiben. Nem tudunk úgy átsétálni a városon, hogy valahol meg ne pillantsuk őt mexikói viseletben, virágos tehuán fejdísszel, vörösre rúzsozott ajkakkal.
A BBC nemrég megjelent cikke szerint ez részben azért lehet így, mert Frida önmaga számára is központi témát jelentett: munkáinak mintegy harmada önarckép. Ezek az önarcképek pedig ma is meglepően frissnek hatnak: nagyon közvetlenek, kifejezőek és kihívóak egyszersmind. Ez nyilván azt is jelenti, hogy Kahlo kényelmesen beleillik egyfajta kortárs feminista narratívába – az erős, független nő képét kínálja nekünk, aki saját magát teszi meg művészetének tárgyául, és rendíthetetlenül néz szembe a női lét fájdalmas és komplikált aspektusaival. Festményei egy drámai élet drámai momentumait rögzítik: vetélés, testi fájdalom, viharos szerelem, nagy féltékenység. Csakhogy ez nem minden: bármennyire is hajlamosak vagyunk így gondolni rá, Kahlo művészete valójában nem mindig a saját élete körül forgott. Persze megbocsátható, ha így vélekedünk, hiszen az évek során Kahlo egyfajta jól kihasználható blockbuster témává vált, ami garantáltan bevonzza az érdeklődőket a galériákba, még akkor is, ha többnyire inkább magát a nőt találják majd ott, semmint a művészetét.
Mi is a helyzet valójában Frida Kahlo festői pályafutásával? Néhány művészettörténész számára a fókuszáljunk-inkább-a-festő-személyére hozzáállás kezdett fárasztóvá válni, ezért nemrég egy monumentális könyvet (Frida Kahlo: The Complete Paintings) jelentettek meg a Taschen kiadásában, amely először kínál bepillantást a teljes életműbe, ráadásul jegyzeteket és magyarázatokat fűz minden egyes festményhez – összesen 152 műhöz – amiben benne foglaltatik a művész több olyan elveszett munkája is, melyeket sajnos csak fényképről ismerünk.
„Mint művészettörténész, az én fő érdeklődési köröm Kahlo-val kapcsolatban a munkája. Ha az utóbbi évtizedekben ezzel mindenki más is így lett volna, akkor azt mondanám, ennek a most megjelent könyvnek nincs létjogosultsága. De az igazság az, hogy nem így történt. A kiállításokra járók többségét ugyanis Frida személyisége érdekli: ki ő, hogyan öltözködött, kikbe volt szerelmes, stb.”
– nyilatkozta Luis-Martín Lozano mexikói művészettörténész a könyv megjelenése kapcsán a BBC-nek. „Ezért aztán a kiállítások, és a kiállítások katalógusai hajlamosak ugyanazokra a festményekre koncentrálni, és mindig ugyanazokat a történeteket elismételni a festményekhez kapcsolódóan. Mindeközben pedig egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják a művész sok más munkáját.” – panaszkodott a BBC stábjának Lozano. A róla íródott könyvekről szerinte ugyanez mondható el: „Elismétlik ugyanazokat a frázisokat, a könyv pedig jól fog fogyni, mert minden jól fogy, ami Fridáról szól. Sajnálatos ezt mondani, de Kahlo mintegy kereskedelmi termékké vált az évek folyamán.” Ez egyben azt is jelenti, hogy mindig ugyanúgy magyarázzuk az egyes műveket. „Az interpretáció beszűkül: ó, itt éppen nagyon szerette Riverát, ó itt éppen kórházban volt, stb. Bizonyos esetekben ez persze helytálló, de annyi minden más van még mögötte.” – szögezte le a mexikói művészettörténész.
152 festmény nem mondható nagy életműnek egy ekkora formátumú művész esetében, mégis rengeteg elkallódott közülük olyan értelemben, hogy soha senki nem utalt rájuk, nem említette őket, ami művészettörténeti szempontból elég nagy trehányságnak számít Lozano elmondása szerint. Az életmű átfogó vizsgálata tehát azt jelenti, hogy napvilágra hozzuk ezeket a kevéssé ismert festményeket, így bővítve ki a Kahlo-val kapcsolatos ismereteinket is egyben. „Ki volt ő, mint művész? Mit akart festőként elérni? Hogyan vélekedett a saját munkájáról? Mit jelentenek ezek a festmények önmagukban?” Lozano szerint ezek fontos kérdések, amelyeket eddig nem feltétlenül tettünk fel magunknak Fridával kapcsolatban.
Először is újra át kell néznünk tehát Kahlo korai munkáit, amik talán nem egészen hasonlítanak arra a stílusra, amire vele kapcsolatban asszociálunk, azonban rávilágítanak például arra, mennyire inspiráló személy volt Frida életében az apja. Guillermo Kahlo profi fotográfus volt, ám emellett szívesen festett virágos csendéleteket is időről időre. Az olyan kevéssé ismert művek, mint például az 1925-ös Csendélet Rózsákkal, sok hasonlóságot mutatnak Guillermo amatőr festményeivel.
Frida egész pályafutása folyamán festett lélegzetelállító, szinte vibráló csendéleteket, ezek mégis sokkal kevésbé ismertek, mint az önarcképei. Fontosságukat azonban jól mutatják azok a dokumentumok, amelyeket Lozano és társai fedeztek fel kutatásuk alatt: Frida egész életében élénken érdeklődött a növények szimbolikus jelentése iránt, és sokszor féltestvérével, Margaritával (aki apáca volt) vitatta meg levélben ezeket a kérdéseket. Ezekben a levelekben Frida és Margarita az Édenről, valamint a növények és a gyümölcsök szimbolikus jelentéséről tárgyal, így többek között arról is, hogy a testünk olyan, akár egy virág, amit gondoznunk kell. Ez megmagyarázza, miért tanúsított Frida különös figyelmet a csendéletek iránt egész pályafutása során. Ezek a levelek új megvilágításba helyeznek egy 1938-as, Tunas címet viselő festményt is, amely három Dél-Amerikában honos szúrós körte gyümölcsöt ábrázol az érlelődés különféle fázisaiban, az éretlen zöldtől egészen a nedvdús vérvörösig: ez egyrészt ábrázolja Kahlo saját nővé érését illetve festőként való kiteljesedését, ám vallásos szimbolizmusként is értelmezhető, hiszen a vérvörös szín a fehér tányéron az áldozatot is jelképezheti.
A nemrég megjelent Frida Kahlo: The Complete Paintings című könyv arra is kitér, miként foglalkoztatták Fridát a világban éppen aktuális művészeti mozgalmak – ellentmondva így annak a felfogásnak, hogy Fridát csak a muralista Riverával való találkozása inspirálta volna, vagy hogy tulajdonképpen az ő egész művészete csupán a női kínok autodidakta, ösztönös kikiáltásából állna. Jó néhány festménye bizonyítja, hogy Kahlo tudatosan kísérletezett a különféle irányzatokkal, például a modernizmussal, a kubizmussal, vagy később a szürrealizmussal. „A közvélekedéssel ellentétben Frida nem mindig csak a saját személyes dolgait festette meg, hanem gyakran körülnézett, hogy mik az aktuális trendek és párbeszédek a világban.” – állapítja meg Lozano, majd példaként említi a festő első avant-garde kísérleteit: az 1927-es Pancho Villa és Adelita, valamint az elveszett Adelita című munkákat, hiszen mindkét festményen éles, modernista vonalak és szögek figyelhetők meg. Lozano szerint ez is bizonyítja, hogy Frida már a Riverával való találkozás előtt is figyelemmel kísérte a mexikói művészeti trendeket.
A reneszánsz Mesterek tisztelete szintén jellemezte Fridát, hiszen műveiket gyakran tanulmányozhatta édesapja könyvtárában. 1928-as Két nő című festményét valószínűleg a reneszánsz portré hagyományai ihlették: a kép két fiatal nőt ábrázol buja, zöld leveles háttér előtt, Leonardo da Vinci hasonló munkáiból inspirálódva. Ez a sokáig ismeretlen kép például csak 2015-ben bukkant fel újra, akkor került be a bostoni Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe.
Ha azt vesszük, hogy összesen körülbelül 152 festményt készített életében, meglepően magas az elveszett képek száma. Ehhez persze hozzá tartozik, hogy életében Frida Kahlo nem számított azért annyira sikeres művésznek: nem volt sok kiállítása, és viszonylag kevés munkáját tudta eladni. Ehelyett legtöbbször barátok és családtagok kapták meg a képeket, esetleg korabeli külföldi celebritások, így aztán igen nehéz nyomon követni ezeknek a festményeknek a hollétét.
Persze elveszett festmények fekete-fehér fotográfiáit nézegetni valószínűleg nem jelent nagy revelációt még a legelhivatottabb művészettörténészeknek sem, de el kell ismernünk, hogy az ismeretlen helyre került képek között vannak olyanok, melyek egészen lélegzetelállítóak. Ilyen például az 1938-as Lány halotti maszkban II, amely egy kislányt ábrázol koponya maszkban, üres tájkép előtt állva: Kahlo ezt abban az időszakban festette, mikor tudatosult benne, hogy nem lesz képes gyermeket kihordani. Szintén csak fotográfiáról ismerjük egy másik 30-as évek végén készült festményét, amely egy szörnyű repülőszerencsétlenséget ábrázol, ezt Kahlo azt követően festette, hogy rájött férjének a nővérével folytatott viszonyára. Ahogy egy másik, sokkal ismertebb képe is, a Csak néhány szúrás, amely egy saját férje által meggyilkolt nőt ábrázol, úgy a Repülőszerencsétlenség is a való életből származó híradásokon alapul: Lozano és csapata kutatásaik során megtalálták az eredeti cikkeket mindkét esetről. Noha Frida azért vonzódhatott ezekhez a rémes tragédiákhoz, mert a magánéletében éppen különösen fájdalmas időszakon ment keresztül, ettől még érdemes megfigyelni azt a szinte dokumentaristákra jellemző precizitást, ami ezt a két festményt jellemzi.
Tudvalevő, hogy Fridától nem állt távol a politika, és elkötelezett kommunistának tartotta magát, ez kései munkáiban különösen explicitté vált. Ebben az időszakban sokat szenvedett, különféle operációknak vetették alá, mégis egészen 1953-ig festett: nehezen, de ugyanakkor megújult energiákkal. Ahogy egyik életrajzírójának mondta ez időtájt: „Mostanában nagyon tudatosan festek. Valami hasznos dologgá akarom formálni a művészetemet, mert ez idáig csupán hű portrékat készítettem önmagamról, ez pedig a közelébe sem ér annak a szolgálatnak, amit a Kommunista Pártnak tehetnék. Minden erőmmel harcolnom kell azért, hogy az a kis jó, amit jelen állapotomban tehetek, a Forradalmat szolgálja.”
Ez a fajta attitűd olyan műveket eredményezett, mint az 1952-es Emberek Kongresszusa a Békéért, ami egy galambot ábrázol gyümölcsfán, illetve két gomba-szerű felhőt, melyek Frida rémálmait jelképezik a nukleáris háborúról. Kahlo ebben az időben aktív tagja volt több békéért tüntető csoportnak is, aláírásokat gyűjtött, valamint segítette a mexikói békepartizánok megalakulását. Az előbb említett festményt pedig férjének, Diego Riverának adta, hogy vigye el az 1952-es bécsi békekongresszusra.
A galambok különben több kései csendéletén is szerepelnek, ahogy a mexikói zászló is, illetve annak színei (sokszor a görögdinnye zöld-fehér-pirosával jelenítette meg a nemzeti lobogót), ami Kahlo szándéka szerint egyszerre jelképezi saját nemzeti hűségét és kommunizmusát. Az már kissé kényelmetlenebb, hogy kései képein időnként magát Sztálint ábrázolja, ahogy saját politikai nézetei is egyre militánsabb fordulatot vettek.
A legmegindítóbb kései festménye azonban mégiscsak egy önarckép: Frida Lángokban, avagy Önarckép egy Napraforgó Belsejében. Igazán szívszaggató: vastag rétegekben van felfestve, Frida pedig nem sokkal a halála előtt egy késsel kapargatta-alakítgatta, frusztráltan attól, hogy nem képes már többé dolgozni. „Hatalmas kép”– állapítja meg Lozano. „Esztétikai szempontból nagyon érdekes: mikor a művész teste már nem engedelmeskedik, az egyetlen megmaradt eszközhöz nyúl, és dekonstruálja a képet. Ez egy nagyon kortárs, nagyon konceptuális hozzáállás a művészethez.”
A festmény természetesen tökéletlen, és messze elmarad a híresebb önarcképek részletgazdagságától, de mindazonáltal egy hihetetlenül erőteljes alkotás, ami megérdemli a figyelmet – Frida Kahlo utolsó kreatív gesztusával is bátran, tiszta hangon szól hozzánk.
