Ki mást lehetett volna rávenni arra, hogy kékre festett arccal és piros pöttyös alsónadrágban lógjon ki egy helikopterből?
A francia mozi egyik legnagyobbja, Jean Paul Belmondo 88 évesen hunyt el párizsi otthonában, hosszú betegség után. Tehetségére, kifogyhatatlan energiájára és humorára emlékezett a Le Progrés újságírója.
Az egész egy fityisszel kezdődött. Amit persze a Konzervatórium bizottságának mutatott, akik meghúzták az utolsó vizsgáján. „Nem hasonlított senki másra, bolondos volt és szemtelen” – emlékszik rá vissza az egykori osztálytárs és barát, Guy Bedos, aki mellesleg azt is megemlíti, hogy Belmondo egy nap pizsamában állított be az osztályba, és mindössze egy szójátékkal ütötte el a dolgot, mondván, hogy éppen most esett ki az ágyból (= tomber du lit: francia kifejezés arra, hogy valaki nagyon korán kelt, és ezért nem tiszta a feje, zavarosak a gondolatai). De ha épp felöltözve érkezett, akkor is zajos, rossz diák volt. Pierre Dux, a professzora nem találta vele a közös hangot, ráadásul az összes türelmét kimerítette Belmondo nyilvánvaló nemtörődömsége. Dux külsőre sem volt megelégedve a vásott diákkal, akinek horpadt bokszoló arca, elálló fülei és nagy, húsos szája szerinte aligha kívánkozott a mozi vászonra, így aztán a neves professzor egy napon a következő megjegyzésre ragadtatta magát: „Ezzel a fejjel maga soha nem fog tudni egy színésznőt a karjába venni. Hiszen kinevetné az egész világ.” Néhány évvel később Belmondo, aki akkoriban a híres Bond-lánnyal, Ursula Andress-sel járt, összefutott egykori tanárával a kávéházban. „Sajnálom, nem tudtam jobbat kifogni.”– vetette oda somolyogva Belmondo, miközben átkarolta az isteni Ursulát.
Bébel, ahogy barátai szólították, sose hagyott ki egy ilyen ziccert sem, és az akkori újhullámos francia filmművészetbe is úgy érkezett meg, mint egy loccsantásnyi friss hideg víz: szabadabb játékot és hanyagabb attitűdöt hozva magával. Nem becsülte le a szakma populáris oldalát, ellentétben például Alain Delonnal, aki ugyan sokkal szerényebb körülmények közül érkezett, később mégis arisztokratikus pózokban tetszelgett és nagyon megválogatta a szerepeit. „Ő nem egy olyan színész, aki folyamatosan koncentrál: inkább megy, és csinál valami hülyeséget.” – mondja róla Claude Lelouch rendező, akinek a keze alatt Belmondo végül egy César díjat zsebel be. A fiatal színészből csak úgy árad a belülről fakadó lazaság, hányavetin gesztikulál a legszikárabb szerzői filmekben, ám ezzel ugyanakkor megközelíthetőbbé teszi ezeket az alkotásokat a közönség számára. Jean Rochefort, szereplőtársa a Cartuche című filmben jól összefoglalja ennek a lazaságnak, illetve ennek a sajátos spontaneitásnak a lényegét: szerinte Belmondo titka „egy kidolgozott és abszolút varázslatos dilettantizmus”. Szeretett bolondozni: mindegy volt neki, hogy Godard vagy Lautner -e a rendezője éppen. Ki mást lehetett volna rávenni például arra, hogy a Bolond Pierrot zárójelenetében kékre festett arccal és piros pöttyös alsónadrágban lógjon ki egy helikopterből?!... Kaszkadőrmutatványai a filmjeiben hajmeresztőek, ráadásul Belmondo a való életben sem vetette meg az ilyesmit: főleg az autóval való száguldozást imádta. Saját bevallása szerint kedvenc autós jelenete a Kellemes Húsvéti ünnepeket! című filmben látható, egy Fiat Uno modellel, ami szerinte legalább 5 méterre felemelkedett a földtől. Albert Dupontel színész-rendező is őriz ezekről az ominózus mutatványokról egy kedves gyerekkori emléket: „miután láttam a Zsaru vagy csirkefogó című filmjét, megpróbáltam reprodukálni a kötélen leereszkedős jelenetet. Az első emeletről indultam, majd szinte azonnal keményen ütköztem egy cseresznyefával. A pajtásaim nevetve kiáltoztak: hajrá, Bébel! Kisfiúként látni ezt a szüleinkkel egykorú embert, ahogy ilyeneket csinál a képernyőn, meggyőzött minket arról, hogy felnőni mégsem lehet olyan borzasztó.”
Bébel tehát szupersztár lett, a tanári rosszallás ellenére. Sőt, az első igazi márkanév a francia filmipar történetében. A 80-as évekre érik be igazán, pályafutása delelőjén jár: színpadi színészként nagy sikerrel játszik egy Dumas darabban, a francia állam Becsületrenddel tünteti ki, 1989-ben César díjat nyer. Leforgatja a Magyarországon is kultuszfilmnek számító Le Professionel-t (A Profi). Filmbéli ellenfele, a Rosen-t alakító Robert Hossein élete végéig jó barátja marad, nem mellesleg ő rendezi Belmondót a fentebb említett Dumas darabban. Emlékszünk még rájuk A Profi híres western jelenetéből? Két markáns arc, két pár érzelemtől mentes macskaszem: a Volt egyszer egy Vadnyugat legjobb pillanatait idézik – és nemcsak Morricone zenéje miatt. A 90-es években, idős korára megtalálja őt a francia irodalom egyik legikonikusabb karaktere: Jean Valjean. Színpadon és filmen egyaránt nagy sikerrel játssza a viharvert, jobb sorsra érdemes fegyencet. Utolsó nagy visszatérése 2008-ban az Egy ember és kutyája című film: Belmondo a forgatást megelőzően már túl volt egy szélütésen és egy súlyos tüdőgyulladáson.
Ezután már nagyon ritkán vállalt nyilvános szereplést, a magyar közmédia Jónak lenni jó! című műsorát azonban két ízben is támogatta: 2016-ban és 2019-ben. A sport révén persze kötődött valamennyire hozzánk, hiszen fiatal korában, még a színészi pálya előtt komolyan foglalkoztatta az ökölvívás, így nagy rajongója volt Papp Lacinak, a futball szerelmeseként pedig az Aranycsapat sem volt ismeretlen előtte. A 88 éves Belmondo, aki egyre fáradtabb volt már az utóbbi időben, ügyvédje nyilatkozata szerint csendesen, békésen távozott közülünk. Titka színészként illetve emberként is abban rejlett, hogy mindenki szívét meg tudta nyerni – egy valóságos, két lábon járó paradoxon: példakép, és egyben hatalmas szamárfül-mutatás a színészi játék konvenciói felé.
