A feudális Japántól a bibliai próféciákon át a képregényhorrorig, az Iron Maiden tizenhetedik stúdióalbumával ismét megmutatja, hogy a legnagyobb zenészeket miért könnyű összekeverni a félistenekkel.

Jelen sorok írójának beletörődően el kell ismernie, hogy a következő paragrafusok műfajukban jó eséllyel közelebb fognak állni az élménybeszámolóhoz, mint a kritikához. Ez talán nem a legjobb első gondolat akkor, amikor egy öt évtizede létező, megkerülhetetlen zenei produkció legújabb fejezetét kell górcső alá venni, hiszen a Senjutsu című nagylemez már a legendás brit heavy metal zenekar, az Iron Maiden tizenhetedik stúdióalbuma - ráadásul ők általában annyi tartalmat tesznek egy lemezükbe mind szövegileg, mind zeneileg, ami más, amúgy jó bandáknál általában 2-3 korongon szokott eloszlani -, és egy ekkora múltú formáció esetében még az átlagosnál is indokoltabb kritikus szemmel megvizsgálni, hogy mindannak, amit Steve Harrisék csinálnak, még mindig van-e létjogosultsága és értelme. Ugyanakkor már az első meghallgatásra többé-kevésbé egyértelmű, hogy a Senjutsu nem csupán tökéletes heavy metal iskola, hanem egyben a Maiden egyik legjobban összefogott anyaga, amelyben a különböző témák és karakterek úgy adják egymásnak a trackeket, mintha ugyanazt a történetet mesélnék tovább. A kezdeti alaptételem, a kérdés, hogy még mindig lényeges-e az, hogy a Maiden új albummal áll elő, abszolút és azonnali igenlő választ nyert. Így, mivel a gondolat, amely a kritika magját adta volna, már a Senjutsu legelső meghallgatásának derekán derékba tört és értelmetlenné vált, új feladatot jelöltem ki magamnak. Megkísérelem lehetőleg ömlengés és túláradó rajongás nélkül megfejteni azt, hogy minden idők legjobb zenekara, személyes kedvenc bandám zenészei miként képesek fél évszázadnyi pályafutás után újabb, még tőlük is ritkán láthatóan masszív betomtömbbel megerősíteni trónjukat a dicsőségcsarnokban, amelynek alapkövét a Black Sabbath rakta le, és amelynek nagytermében most már örökké Bruce Dickinson vokálja fog visszhangzani - azt hiszem, az ömlengés teljes mellőzését egy bekezdésig sem sikerült tartani.

Kicsit felfelé kerekítettem, ugyanis az Iron Maidennek még van egy kis ideje az ötvenéves jubileumig, hiszen a színpadon basszusgitárral, a stúdióban pedig a legnagyobb heavy metal dalok megírásával jeleskedő Steve Harris 1975-ben szabadította rá a világra a tetőtől talpig bőrbe öltözött angol fenegyerekek akkor még rövidebb, kicsit punkosabb dalokat játszó formációját, amelynek hatása az egész bolygón azonnal megjelent, Magyarországon például a Pokolgép képében. A zenekarnak viszonylag rövid ideig tartott az útkeresés, a keményebb klubzenék után harmadik, The Number of the Beast című sorlemezükkel nemcsak esszenciális frontemberüket, Bruce Dickinsont, hanem igazi hangjukat is megtalálták, ezt követően pedig néhány éves rendszerességgel elkezdték ontani magukból a zeneileg összetett, hangulatban eposzi, szövegvilágában pedig megbabonázóan sokszínű, gyakran 5-6 percesnél is hosszabb dalaikat. Ezek a nagyívű, monumentális művek az Iron Maident átlagos metalbandából világraszóló zenei produkcióvá, koncertjeiket pedig gitárral, énekkel és libabőrrel kísért színházzá emelték. Ha Ozzy Osbourne a heavy metal pápája, akkor Dickinsonék a püspöki kar, akik sosem rejtették véka alá a teátrális elemekhez való vonzódásukat. Ez nem csak a gigászi színpadi látványban és a hatvanon túl is kötéltáncosokat megszégyenítő akrobatikus képességekkel varázsoló frontemberben jelenik meg, hanem az albumról albumra változó tematikában és az albumok művészeti kivitelezésében, amely a banda ikonikus kabalafiguráját, a zombira hajazó Eddie-t mindig más kontextusban mutatja be, saját bejárású Maiden-mitológiával örvendeztetve meg a rajongókat - nem is meglepő, hogy egy ideje már a különböző Eddie-karakterek köré szerveződő mobilappos játék is elérhető.

Megannyi különleges fejezet, komplex dal- és albumtéma, valamint látványvilág után, többek között az ókori Egyiptom, a cyberpunk disztópiák, a háborús poszttraumás stressz, az űr-sci-fi és a félelemhorror által képviselt sort folytatva a 2021. szeptember 3-án megjelent Senjutsu a bushido jegyében élő szamurájok, a kóborló róninok és a feudális Japán témakörét teszi meg főtételként. A borítón Eddie egy kiemelkedően részletes, sok asszociációt keltő grafikán teljes szamurájfelszerelésben várja, hogy elindítsd az albumot, és megkezdődhessen a 82 perces, monumentális hadjárat, amely a régi Japán véráztatta földjein kezdődik, ám később sokkal távolabbi vizekre evez, megnyugtatva a befogadót afelől, hogy ez az album is a megszokott, lehengerlő változatosságot képviseli. Az Iron Maiden albumainak ez az egyik titka. Példának okáért a történelmi eseményeket megéneklő Sabaton is minden albumára meghatároz egy jellemző tematikát, ám ehhez aztán olyan szigorúan ragaszkodik, hogy a hallgató lemondhat a meglepetés lehetőségéről, vagy például az egyik leginnovatívabb fiatal banda, a Ghost talán még a Maidennél is fantáziadúsabb metalszínházat teremt, de mivel nagyon szűk témaskálán mozognak, kevésbé tudják az összes hallgató fülébe bevésni magukat. Az Iron Maiden viszont tizenhetedik stúdiólemezén is dalról dalra új gondolatokkal, előre nem látható fordulatokkal, végtelen fantáziával és a történelem, a kultúra, a vallás és az emberi természet iránti kimeríthetetlen, a zenészek idős kora ellenére szinte gyermeki érdeklődéssel és lelkesedéssel teremti újra önmagát, minden egyes trackkel valami mást, de ugyanolyan fontos dolgokat képviselve.

Az alapvető értékek és jelenségek persze végig tetten érhetők. A jó, a rossz, a fény, a sötét, az igazság és a gyalázat párharca nem hagy nyugtot egyik nóta főhősének sem, különösen az albumot záró, 10+ perces mesterművek, a Death of the Celts vagy a Hell on Earth esetében, amelyek szenvedő alanya maga a lírai én, aki a történelem útvesztőjében és saját gyalázatában megfulladó emberiség bukásának narrátoraként nekrológot mond bűneink felett. Persze, amíg ide eljutunk, izgalmas fejezeteken át nyerhetünk bizonyosságot arról, hogy Dickinsonék még mindig ugyanúgy érdeklődnek a világ összes apsektusa iránt, és bátran merítenek ihletet akármiből. Így magyarázható az, hogy a címadó és albumnyitó Senjutsu, majd a japán bushidoatmoszférát még egyszer megtekerő Stratego után az Adrian Smith gitáros által írt, Bruce Dickinsonnak köszönhetően pedig tartalommal is feltöltött The Writing on the Wall már az Újbabiloni Birodalomban, annak is inkább a bibliai Dániel próféta által megírt, szimbolikus környezetében tárgyalja az eredendő bűn témáját. A Days of Future Past - amelynek szövege a megosztó, Constantine című képregényfilm nyomán íródott -, valamint a The Time Machine című alkotások újfent bizonyítják, hogy a Maiden tagjai régi jó szokásukhoz híven még mindig bátran merítenek film- és olvasmányélményeikből, a Darkest Hour nagyon mélyre nyúló balladájában pedig egyik kedvenc történelmi alakjukhoz, Winston Churchillhez nyúlnak vissza. 

Nem válik vajon túlságosan csapongóvá, széttartóvá egy album, ami ennyi témát és üzenetet érint? Bizony, ez még az Iron Maidennek is okozott problémát néha a múltban, viszont ahogy korábban említettem, a Senjutsu esetében megtalálták azokat a zenei fogásokat, valamint a daloknak egy olyan típusú sorrendjét, amelynek köszönhetően az összkép a tételeiben egyik legjobban összetartó, szervesen egymásba simuló dalokat tartalmazó Maiden-lemez lett - talán még egységesebb, mint a Seventh Son of a Seventh Son, ami pedig egy történetében összefüggő konceptalbum volt. Ez nem azt jelenti, hogy a Senjutsu dalai ugyanolyanok lennének, sőt mi több, az egyediség minden tételben tettre érhető. A The Writing on the Wall és a The Time Machine instant klasszikus gitárrifjeikkel, a Stratego a jól bevált galoppozós háttérzenével, a The Parchment szinte megszállottan kimért ütemezésével, a Lost in a Lost World, a Darkest Hour és a Death of the Celts pedig gyönyörű szövegükkel válnak összetéveszthetetlenné. Ugyanakkor az intrók és outrók megkomponálása, az érezhetően egyazon időintervallumban felvett, így hasonló hangulatban készült témák és Bruce Dickinson - tudatosan vagy nem tudatosan, mindegy - dalról dalra egyre erőteljesebb, egyre csontig hatolóbb éneke - amely a Hell on Earthben szinte már a szívedre is rámarkol - olyan egybefüggő, szimbiózisban létező, gyönyörű óriásszörnyeteggé teszik az albumot, hogy már-már nincs is kedvünk a dalokat külön-külön, egymás nélkül meghallgatni. Csak az egész albumot egyben, és ha a metalbölcső napjaiban még gyakoribb is volt az ilyen élmény, a 2020-as években már felfoghatatlanul ritka, így óriási értéket képvisel.

Lehet, és kell is felfedezni kilógó lólábakat a Senjutsuban. A címadó dal maróan melankolikus atmoszférájához mérten is egy kicsit túl lassú, túl hosszú, az utána következő Stratego meg pont túl tömör a benne rejlő potenciálhoz képest. A Death of the Celts hosszához képest nem eléggé változatos, a The Writing on the Wall szövege még plusz két versét elviselt volna, és az egészről hiányzik egy olyan mélyen befordulós ballada, mint ami az előző, The Book of Souls albumon a 18 perces Empire of the Clouds volt. De őszintén szólva, ezek olyannyira minimális, szinte kivédhetetlen apróságok, amelyek eltörpülnek amellett, hogy az Iron Maiden tagjai a hatodik X-en túl is lelkesebbek a legfiatalabb titánoknál, hogy még tizenhetedjére is végtelenül kreatívak a feldolgozott témák tekintetében és hogy Bruce Dickinson a nyelvét megtámadó daganat legyőzése után még csodálatosabban énekel, mint valaha.

A heavy metal mestereinek a Senjutsu rutin volt. Ujjgyakorlat. És talán ez az egyetlen pont, ahol az Iron Maiden igazából egész pályafutása során támadható volt, ha valaki nagyon támadni akarta. Maga Dickinson is elismerte a Metallica Black Albumának közelmúltban megesett jubilálása kapcsán, hogy a Maiden nem egy újító zenekar. Mármint azt követően, hogy közel ötven éve az egész globális zenei kultúrát forradalmasították, nem annyira mozogtak ki komfortzónájukból. A The Number of the Beast óta félreismerhetetlen a zenéjük, szövegi és zenei formulákban is ugyanazt az értékrendet követik, nagyon ritkán kísérleteznek, és szinte egyetlen műfajhibridnek nevezhető daluk sincs. Ez tényleg érződik a Senjutsun. Majdhogynem tökéletes, végtelenül izgalmas és nemcsak profi, hanem szinte már emberfölötti teljesítmény - de kihallható az összes akkordból és strófából, hogy a zenekar tagjai ezt bizony már kisujjból kirázták. Ugyanakkor ha valami a leghatározottabban elmondható az új albumról az az, hogy egyáltalán nem unalmas. Márpedig az Iron Maiden tud valamit - de valószínűleg nekik sincs fogalmuk arról, hogy mit -, ha fél évszázada ugyanazt csinálva még mindig ugyanolyan frissek, fantáziadúsak és érdekesek tudnak lenni.

Márpedig ezt nyútja a Senjtutsu, sőt, kivételes egységességének köszönhetően még talán egy kis pluszt is. Olyan albumot, amelyen Winston Churchill, John Constantine, a kóborló szamurájok és a régi kelták szellemei a legtökéletesebb harmóniában táncolnak végig a 3x6 húros, ősi rutinból lefektetett úton úgy, mintha ugyanabba a korba és világba születtek volna, és a legbensőségesebb barátok volnának.