Üdítő újdonságnak számít a mindössze 18 éves szerző, Kocsis Laura könyve, amely bizonyíték arra, hogy a mai tinédzserek élete éppen elég izgalmas zombik, varázslók és vámpírok nélkül is.

„Szép dolog mondhatom! Megírni valaminek a színét, aztán a fonákját.” – méltatlankodik Torma Gedeon igazgató úr az Abigél című televíziós sorozatban, mikor a lányosztály Gina ötletétől vezérelve kétféle fogalmazást készít el ugyanarra a témára. Nem tudhatjuk, hogy a szigorú intézményvezető milyen véleménnyel lett volna a Menő Könyvek Ellenpontok sorozatáról, az olvasók azonban kétségkívül nagyon szeretik, hiszen nemrégiben már a 6. kötet érkezett meg a könyvesboltok polcaira. A Menő Könyvek a legkisebbeket megcélzó, közkedvelt Manó Könyvekből nőtték ki magukat, hogy igényes szórakozást kínáljanak a 12 év feletti korosztálynak, az Ellenpontok sorozat különlegessége pedig abban rejlik, hogy rögtön kétféle nézőpontból ismerhetünk meg egy adott történetet. A kötetek csupán az elbeszélés módjában kapcsolódnak egymáshoz, máskülönben teljesen különálló könyvekről beszélhetünk, melyek sokféle konfliktushelyzetet ölelnek fel a problematikus anya-lánya viszonytól kezdve egészen a mozaiktestvérek cívódásaiig. Most azonban fókuszáljunk arra a bizonyos hatodik kötetre, mely a beszédes Cseréljünk! címet viseli.

A vámpíros/zombis tinikönyvek között üdítő újdonságnak számít a mindössze 18 éves szerző, Kocsis Laura könyve, akinek sikerült a mai tinédzserek életét jól fogyaszthatóvá tenni számunkra anélkül, hogy bármilyen fantasztikus elemmel felturbózta volna a történetét. Márpedig a gimnazisták életét dokumentálni kívánó alkotások általában bele esnek abba a hibába, hogy engednek az olvasók képzelgéseinek: sokkal vonzóbb képet festenek a valóságról, pedig a jó ég a tudója, (ha a saját emlékeink nem hazudnak), hogy az ember padtársai általában nem jóképű természetfeletti lények, és rendszerint a félév nehézségei sem merülnek ki abban, hogy vajon sikerül - e magunkra vonni a kiválasztott ifjú Rómeó figyelmét. Más művek aztán átesnek a ló túloldalára, és olyan horrorisztikus történetet kerekítenek a Z generáció viselt dolgairól, hogy azután minden szülő legalábbis elgondolkodik az évekig tartó szobafogság előnyeiről. A valóság valahol a kettő között van: szűk, és sokak számára érdektelen mezsgye, Kocsis Laura viszont józanul, ugyanakkor szórakoztatóan halad végig ezen a mezsgyén, és mindvégig megőriz egyfajta hitelességet. Elismerésre méltó teljesítmény: olyannak ábrázolni a gimnazista létet, amilyen. Túlzások és csalik nélkül, no filter üzemmódban. Mindezt úgy, hogy képes lekötni a figyelmünket, és ehhez nem használ semmilyen extrém eszközt. Szereplői akár mi magunk is lehetnénk, a helyszínek is ismerősek, ugyanakkor mégis sikerül olyan fontos témákról elgondolkodtatnia az olvasókat, mint a saját magunkért illetve a társainkért való felelősségvállalás. Jó stratégia, hogy a történet középpontjában egy cserediákprogram áll, így a könyvet rögtön két teljesen különböző nézőpontból olvashatjuk: a mű egyik felében a magyar Emma, a másik felében pedig a Thaiföldről érkezett Nittaya mesél nekünk, majd a két rész középen ér össze egy meglepetésszerű befejezésben.

A történet elején Emma tipikus, durcás kamaszlány, aki a háta közepére se kívánja a családjuk körébe nővére nyomására befogadott idegent. Nittaya azonban egy olyan országból származik, ahol a napsütéses órák száma jócskán meghaladja az európai átlagot, talán ezért is annyira optimista és bizakodó minden helyzetben. Napsugaras, pozitív személyisége azonban csak tovább irritálja Emmát, aki sajnos az elmúlt időszakban sok elvarratlan szálat hagyott maga után a környezetében, ezek pedig lassan kezdenek visszaütni rá.

Maga a szerkezet első próbálkozásra kissé furcsa lehet, hiszen fejezetenként meg kell fordítani a könyvet, és elolvasni a másik nézőpontjából megírt változatot, ami a szőrösebb szívű olvasókból kiválthat egy „ne tessék engem instruálni, évtizedek óta olvasok a régi bevált módszerrel” morgást, de ha belemegyünk a játékba, egy idő után már nem lesz olyan idegesítő, sőt kifejezetten szórakoztatóvá válik. Ami ennél egy fokkal problematikusabb, az a befejezés, amit csak úgy ismerhetünk meg, ha a középső részt felvágjuk. Ollóval. Vagy késsel. Mármost aki ezt kitalálta, annak hasonló jókat kívánunk, illetve a könyvtár által esetlegesen reánk terhelt büntetést a girbegurba, csálé vágásvonal miatt habozás nélkül továbbítani fogjuk a kiadónak. Megsúgjuk, hogy azért mindenképpen megéri kicsit kézműveskedni a befejezéssel, ugyanis a történet végét egy harmadik, egészen váratlan nézőpontból ismerhetjük meg.

Végeredményben ezek a szerkezeti furfangok jól állnak a könyvnek, Kocsis Laura pedig biztos kézzel vezet végig bennünket a narratíván, ráadásul igen jól felépített cselekményről illetve karakterekről beszélhetünk. A szerző zsenge kora ne riasszon el senkit: elvégre például Françoise Sagan szintén 18 évesen írta meg a Jó reggelt, búbánat!-ot, és noha ez esetben nyilván nem egy hasonló kaliberű klasszikusról beszélünk, a szöveg stílusa kétségkívül friss és magával ragadó. Talán a nyelvi közeget nem mindig sikerült egészen hitelesen megkonstruálni (melyik tinédzser mond például olyat, hogy „pásztoróra”??!) de ez igazából nem válik zavaróvá, néha kicsit megmosolyogtató a szóválasztás, ez minden. A szerző részéről egyébként abszolút tudatos lépés volt, hogy lemondott az éppen kurrens szleng használatáról, így akarta ugyanis időtállóvá tenni magát a szöveget a mindenkori olvasó számára. Az okostelefonokon megszokott chat funkciók viszont nagyon ötletesen épülnek be az elbeszélésbe, Emmának időnként még az egyes szervei illetve testrészei is képesek ily módon kommunikálni egymással. A „megáll az ész”, „nem tudok mit reagálni” helyett például rendszerint azt mondja: „lefagyott a chat.”

Az ifjú szerző részben saját élményeiből merített, amikor megírta a két lány közös kalandjait, hiszen nemrégiben ő maga is tagja volt egy fogadócsaládnak, ráadásul (micsoda véletlen!) éppen egy thai cserediákot láttak vendégül. Nittaya kulturális különbözőségei így teljesen valós modellen alapulnak, illetve érdekes adalék információi a thai emberek mindennapi életéről hiteles forrásból származnak.

„A könyvet a 11-12. évfolyam közben írtam, épp az érettségi előtt fejeztem be, úgyhogy az iskola stresszes légköréből (főleg a vége felé) kiszabadulást jelentett az írása. A szereplői olyanok lettek, mint idegesítő barátok, akiktől az ember leggyakrabban meg akar szabadulni, de amikor elmennek, hiányozni kezdenek. Azért persze nem volt minden habostorta, akadtak nagy írói válságaim, amikor azt éreztem, hogy az egész úgy, ahogy van rossz, és el kéne égetni. Volt, hogy hetekig hozzá se nyúltam a könyvhöz. Összességében azonban pozitív élmény volt, és ha eszembe is jutnak a nehéz napok, elfelejtem őket, mikor rápillantok a kész könyvre.” 

– mesélt Kocsis Laura az alkotói folyamatról. A regény miliője tehát egyáltalán nem volt ismeretlen előtte, talán ezért is működik olyan jól a szereplők közti dinamika. Ami viszont még a gimnáziumi tapasztalatoknál is fontosabb a könyvben, az a család: a Cseréljünk! nagy erénye, hogy nem idealizálja túl ezt a mindannyiunk életében alapközegnek számító kis közösséget. A család, akárcsak a baráti közösség, egy folyamatosan alakuló, dinamikus dolog, amelyben a szereplőknek állandóan figyelnie kell arra, hová is pozicionálják magukat. Meddig terjed a személyes felelősségünk, és hol kezdődik a másik embernek az a saját szférája, amit nem befolyásolhatunk, és ahová már nem avatkozhatunk be, bármilyen közel állunk is egymáshoz? Egy ideális világban szülők és gyerekek együtt olvasnák ezt a könyvet, és bizonyosan sok olyan érdekes részletet találnának benne, amiről érdemes lenne közösen elbeszélgetni. Ha pedig erre a rohanó hétköznapok nem adnak lehetőséget, legalább a gyerekek végre olyan olvasmányhoz jutnak, ami valóban az ő életükről mesél: izgalmasan, érthetően, ugyanakkor nagyon természetesen és közvetlenül. Ráadásul ma, amikor oly sokan nehezményezik a vitakultúra, a minőségi vita elmaradását minden korosztálynál, különösen hasznos lehet, hogy több nézőpontból ismerünk meg egy látszólag egyszerű, valójában azonban nagyon is komplex történetet. Ne ítélj meg, amíg nem jártad az én utamat, és nem jártál az én cipőmben – tartja a mondás, és talán ez lehetne a Cseréljünk! legfőbb tanulsága is a számunkra.