Egy nagy malacperselynyi ronccsá inflálódott bankjegy kell ahhoz, hogy a játszótéri napközis játékok gyerekzsivaját a vérgőzös élethalál-küzdelem váltsa fel. Ez a Squid Game.
Sok celluloid égett már hamuvá az egymást nagyjából évtizedenként váltó filmművészeti érák tüzében, mióta Max von Sydow keresztes lovagja mélyfilozófiai sakkjátszmát vívott a Nagy Kaszással Ingmar Bergman A hetedik pecsét című gigantikus mesterművében, amellyel a svéd zseni a vásznon mai napig valaha látott egyik legösszetettebb játékábrázolást és -metaforát mutatta be. A játék vagy a játékszerű elemekből felépülő cselekményszerkeszet persze időről időre visszatért a mozikba, de sok esetben nem tudott valódi üzenetet rakni teátrális paneljei mögé, vagy egyszerűen csak nem bírt elegendő téttel ahhoz, hogy valóban izguljunk a játékosokért. 2004-ben azonban nagyot robbant valami az underground amerikai filmvilágban, ugyanis bemutatkozott James Wan és Leigh Whannell a kritikus- és sznobkörökben lenézett, mindenki más által viszont imádott Fűrésszel, amely után nehéz volt a játék fogalmát a vérfagyasztó nyeréskényszertől külön kezelni. Míg korábban a játék köré szerveződő filmek túl ködösen fogalmaztak, mint a Kocka, valódi tét nélküliek voltak, mint David Fincher Játsz/mája vagy nagyon mélyen belesimultak a mainstream mozikultúrába, mint a Die Hard harmadik része, addig a Fűrész az életre-halálra zajló játék koncepcióját érthető mondanivalóval, szó szerint húsba maró téttel és a torture porn horror-szubzsánernek utat vágó unortodox, vizuálisan sokkoló stílussal töltötte fel.
Hogy hová eszkalálódott, vagy épp hogy degradálódott a Fűrész-franchise további útja, azt most hagyjuk, ám kétségtelen, hogy valamiért a Netflix ázsiai szekciói az utóbbi időszakban nagyon látványosan James Wan stílusteremtő iskolájához nyúlnak vissza. A tavalyi, észbontóan sodrú lendületű japán sorozat, az Alice in Borderland után idén a Squid Game képében tért vissza a vérre menő játék a streamingszolgáltató kínálatába. A magyarul az egeket verdesően gagyi Nyerd meg az életed címmel futó széria egy-két munkanap alatt meghódította a világot, a legnépszerűbb mémoldalak tartalmát hetekre meghatározva, és a magyar nézőket is lázban tartva - ez persze elsősorban nem azt mutatja, hogy az emberek a munkahelyükön is netflixeznek - bár azért gyanús a dolog -, hanem sokkalta inkább azt, hogy az amúgy is konstans módon magas színvonalú dél-koreai filmnyelv az amerikai médiamulti égisze alatt képes volt az ázsiaimozi-rajongók szubkultúrájából kimozdulva megragadni azokat is, akik elsősorban a hollywoodi sodró lendület miatt ülnek le a tévéjük elé. Hogy ezt az áttörést miért nem a még dinamikusabb Alice in Borderland hozta meg, az rejtély, de így is izgalmas látni, hogy a Squid Game-mel egy újabb olyan produkció született, amely a kulturális globalizáció elméletét alátámasztva újszerű közelségbe hozza nyugati és a távol-keleti film stílusjegyeit.
A Squid Game szociálisan érzékeny nagyítót ragad és a középosztállyal nem törődve a lecsúszottak és a gazdagok közötti társadalmi szakadékra, valamint a kapitalizmus embertemetőjére irányítja a figyelmet. Megdöbbentő, hogy napjaink egyik legbefolyásosabb multinacionális cége, a Netflix mennyire erőteljes piacgazdaság-kritikát tűzött a műsorára, ám kétségtelenül jó hír, hogy még a Szilícium-völgy fellegvárában is akadnak ilyen merész ötletek. A cselekmény szám szerint 456 saját szerencsétlensége, vakmerősége, elővigyázatlansága, szélhámossága vagy szerencsejáték-függősége által kisemmizett, adósságok rabságában tobzódó kisembert mutat be. Mindannyiuknak lehetőséget ajánl egy titkos szervezet arra, hogy a teljes anyagi csőd előtt még játszanak egy jót. Azt persze nem sejtik előre, hogy a súlyos dél-koreai vonkötegekért gyerekkoruk kedvenc játékainak életveszélyes verzióiban kell győzelmet aratniuk. A játék vérre megy, és nincs középút.
Félreérthetetlen a Fűrész és utódainak hatása a Squid Game-et nézve, azonban a legjelentősebb különbség a második epizódtól szintén egyértelmű. Míg a Fűrész lényege, hogy a megbicsaklott tetteikért a halálos játszmába csöppenő szerencsétleneknek véráldozatot kell hozniuk, hogy megváltsák életüket, és ez utóbbin kívül egyéb jutalom nem üti a markukat, addig a Squid Game játékmesterei egy vegytisztán piaci alapokon nyugvó, kapitalista kereskedelmi televíziózásra emlékeztető, pénznyereményre fókuszáló kihívássorozattal várják az amerikanizálódni vágyó, szerencsés kiválasztottakat. A Fűrész és az Alice in Borderland a halálfélelmet, míg a Squid Game a kapzsiságot teszi meg az események fő katalizátorává.
Bizony így van, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, amikor a cselekmény a második epizódban egy váratlan fordulattal átugorja a cápát, vagyis átlép egy ponton, ahonnan át kell értékelnünk mindent, amit eddig a történetről gondoltunk, hiszen ezt követően már semmi nem lesz ugyanolyan. Az összeverbuvált, pénzügyi krízisben lévő játékosoknak megadatik a lehetőségük arra, hogy színtisztán demokratikus módon, a szabad választáshoz való egyetemes jogukkal élve döntsenek a sorsukról. És ők az élet helyett a pénzt választják. A Squid Game tragikus antihősei - mert egyikük sem nevezhető távolról sem jó embernek - a különböző verziójú szerencsejáték-függőségeiktől remegő kézzel néznek farkasszemet a kapitalizmussal, amelynek egyik, hisztérikusan vihogó szeméből a 100% valószínűségű pénzügyi csőd, a másik, vérben ázó szemgolyójából pedig a 99%-os bizonyosságú halál bámul vissza rájuk. Az egyetlen jó döntés ebben az adrenalinnal szétpumpált helyzetben az a maradék 1%, ami annak a valószínűsége, hogy mind a hat darab, irreálisan nehéz és a játékmesterek által igazságtalanul manipulált kihívást túlélik.
A Squid Game világtól eldugott arénája egy tőzsde, ahol a társaid életét shortolod, egy bank, ahol a saját életedre veszel fel hitelt, és a részleteket traumák formájában fizeted, egy árverés, ahol az emberségéből legtöbbet ajánló markát üti a sok milliárd von, amit ezután egy lezüllött Koreában elkölthet a nagy büdös semmire. Ez az alkotás nem más, mint egy allegória a nyugati kapitalista, piaci társadalom kisembereinek sorsára, akik 100%-ot adnak magukból, hogy 99%-uk semmit ne kapjon cserébe, de mégis garantált, hogy örökké taposni fogják a mókuskereket, mert mi van, ha ők lesznek az az 1%, amelynek mégis sikerül kitörni, schwarzeneggeri babérokra kapaszkodni, és lekaparni a sorsjegyet, aminek nyereménye talán pont vissza is hozza az évtizedek alatt értéktelen sorsjegyekre költött pénzt.
Különleges élmény egy távol-keleti alkotást nézni, amely ízeire cincálja a nyugati eredetű piacgazdasági modellt - Hayao Miyazaki Chihiro szellemországban című remekét is ezért szerettem nagyon. A Squid Game allegóriája azonban más miatt erős. Míg Miyazaki a japán mitikus lények és mondák energiáit csoportosította, hogy mérlegre állítsa őket a dollárral szemben, addig a Squid Game a játék jelenségével veszi le a nézőt a lábáról. A cselekmény egyszerre idézi meg a családi vagy baráti körben lezajlott, féktelenül izgalmas társasjátékozások hangulatát, miközben változatosabbnál változatosabb játékmenetekkel kényszeríti rá a nézőt arra, hogy még a leggyengébben kidolgozott karakterekkel is azonosuljon, és sokkot kapjon a kérdéstől: ő vajon mit tenne a történet antihőseinek helyében? A népszerű dél-koreai, de számunkra is sok elemükben ismerősen derengő gyerekjátékok véres felnőtt verziói kiforgatják magukból a társadalmi percepcióinkat. Ami 8 évesen a játszótéren a gondtalan tét nélküliséggel volt egyenlő, az itt az élet-halál harcot és a mészárszéket jelenti pont úgy, ahogy a gyermekkori malacpersely mosolya a kapitalista felnőtté váló egykori gyerkőc számára már inkább megzakkant, munkamániás és hitelkártyafüggő vigyornak hat.
A Squid Game pénzügyi konstrukciókra, kapitalista jellemzőkre és a piacgazdaság negatívumaira hangsúlyt fektető allegóriája olyannyira erős, a thrillerkörítés pedig oly módon izgalmas, hogy az átlagnézőnek jó eséllyel fel sem tűnnek a kicsi, de nagy számban jelen lévő amatőr dramaturgiai szerkesztések. Az epizódok alacsony számához képest a készítők túl sok karaktert szeretnének megismertetni velünk, ezért jó pár figura nem lesz több alapszintű archetípusnál, üres, sablonos buroknál - erre a legjobb példa a bigottba hajlóan vallásos játékos vagy a folyamatosan fintorgó, agresszív gengszter -, a szövegezés pedig folyamatosan viaskodik a megfelelő narrációs módszer kiválasztásával, így végül a párbeszédek kiemelésével és a belső monologizálással is megpróbálkozik, de végül egyik mellett sem teszi le igazán a voksát. Sok szempontból meg lehetne vizsgálni a sorozat erőszakábrázolását is, ami számomra mindig kétoldalú érme, hiszen ha valódi üzenet van mögötte, akkor egy-egy sokkoló haláljelenet vagy vérgőzös kínzásszekvencia a legerősebb rendezői módszerré válhat, ám ha az agresszió csupán hatásvadászatból létezik, az bizony a legirritálóbb mozgóképes sémák egyike. Meggyőződésem, hogy a Squid Game-ben mindkét esetre nagyjából egyenlő számban találhatunk példákat.
Az is kérdéses továbbá, hogy minisorozatról vagy több évados produkcióról beszélünk-e. Jelenleg sokan minisorozatként, tehát egy 9 részben elbeszélt, és ezzel le is zárt alkotásként tekintenek a műre, mások viszont erőteljesen reménykednek egy esetleges második szezonban. Majd kiderül, mindenesetre, ha a Netflix valóban megelégszik a minisorozat-státusszal, és nem rendelik be a folytatást, az félkész benyomást fog eredményezni. A készítők, ha a főcselekményt le is zárták, megannyi kérdésre nem adtak még csak kibúvó, sejtető választ sem. A jó thrillerben az érdekfeszítő kérdések csak a sikerrecept egyik felére elegendőek, a megfelelően tartalmas és kellően vakmerő válaszok nélkül a néző szinte garantáltan keserű szájízzel bújik bele a pizsamájába, miután felvillant a stáblista a képernyőn. A Squid Game alkotói nem úszhatják meg ennyire sok megválaszolatlan rejtéllyel. Muszáj visszatérniük, és tovább mesélniük.
