Korunk egyik legjobb rendezőjének nem tört bele a bicskája a Dűnébe, de a feladat súlya még így is határozottan agyonnyomta.
Egy legendásan adaptálhatatlannak tűnő projektet ki más tudna sikerre vinni, mint az a Denis Villeneuve, aki a kortárs zsánerfilm messze legbravúrosabb rendezője? De a Dűne minden elvárásra rácáfolt: sem emlékezetes diadal, sem látványos kudarc nem vált belőle, hanem csak egy némileg érdekes, de a vállalkozás jelentette teher miatt a szürkeség felé gravitáló feladatmegoldás.
Hiszen Frank Herbert regénye egy hatalmas galaktikus viszálykodást vázol fel, ahol az Atreides-családot saját uralkodójuk csalja csapdába azzal, hogy rájuk bízza az Arrakis bolygó értékes Fűszerének kitermelését, ezzel azonban valójában a rivális Harkonnenek karmai közé veti őket. Még szerencse, hogy a trónörökös Paul Atreides (Timothée Chalamet) az őslakos fremenek és félig-meddig a galaxis messiásának született, így rá várhat a feladat, hogy felszabadítsa az elnyomottakat és igazságot tegyen - már ha sikerül túlélnie minden viszontagságot.
Attól nem kell félni, hogy a Jon Spaiths - Eric Roth - Villeneuve trió forgatókönyve ne adná át laikusok számára is érthetően a szövevényes viszonyrendszert és a Dűne univerzumának sajátosságait - igaz, az expozíció időnként nolani mintára kissé elnyom minden mást, de a narratíva meglepően jól simul rá egy abszolút fogyasztható és értelmezhető szerkezetre. Egy sikeres megoldást láthatunk tehát az adaptáció évtizedeken át megvalósíthatatlannak gondolt feladatára, hiszen a Dűne nem veszik el a részletekben, de javarészt tartalmazza, amit tartalmaznia kell. Ugyanakkor az összkép végtelenül egyszerű, poros és tartalomszegény.
Villeneuve mintha a Szárnyas fejvadász 2049 esztétikáját alkalmazta volna egy az egyben egy űroperára: a Dűnében is minden hatalmas, üres és steril. A szereplők óriási hálótermeiben egy személyes tárgyat nem találunk, a városok élükre vasalt brutalista kockák, de minden második vágókép azon van, hogy a környezet grandiózusságát érzékeltesse. Ami meglehetősen elveti a sulykot, amíg a film jóformán csak ájtatos jövendőmondásokból és uralkodói audienciákból áll - főleg, amint világossá válik, hogy a cím mellé biggyesztett "első rész" pontosan azt jelenti, hogy a jóslatok beteljesülését csak jó pár év múlva érhetjük meg, ha egyáltalán megérjük.
Azért nem kell félni, előbb-utóbb a Dűne is rászolgál a látványfilm-titulusra, és amikor már galaktikus hadseregek feszülnek egymásnak, valamint egymást érik a homokférgek a végeláthatatlan sivatag mélyén, akkor tényleg elkezd letarolni a produkció gigászi mérete, de ennél nagyobb katarzisra ne is számítsunk attól az alkotótól, aki egyébként is igyekszik messzire elkerülni a hagyományos katarzisokat. Sőt, Villeneuve legnagyobb adóssága éppen az, hogy míg eddigi munkáiban bármelyik műfajt bátran a feje tetejére állította, még a Szárnyas fejvadász világát és szimbólumrendszerét is kisujjból kirázva értelmezte újra, ezúttal annyira alázatosan fordul az alapanyaghoz, hogy az adaptáció feladatát ugyan megugorja, de a modernizálásba már beletörik a bicskája. A Dűne gyakorlatilag ugyanazt a Messiás-toposzt játssza végig, amit éppen a rendező előző műve szedett darabjaira, és nem tesz semmit annak érdekében, hogy az 1965 óta abszolút agyonhasznált narratív építőelemeket más fénytörésben láttassa.
Így míg önmagában egy meglehetősen semmitmondó meglátás, hogy egy fél történettel van dolgunk, itt elsősorban arról van szó, hogy Villeneuve munkáit sokkal jobban kilúgozza a beteljesülés, a végső értelmezés hiánya, mint például egy mindig a jövő felé építkező Marvel- vagy Star Wars-opust. Hiszen ezúttal nemcsak a cselekmény elvarratlan, hanem a motívumrendszer, a gondolatiság, maga az élmény is csak félig kifejlett - képzeljük csak el az Érkezést vagy a Fogságban-t félúton véget érni!
Hozzá kell tenni, hogy - mint Villeneuve minden egyes darabja - javarészt a Dűne is azért izgalmas, mert mostanság egyre ritkábban van dolgunk ilyen öntörvényű, régivágású mozikkal, amelyeken nem érezzük azt, hogy minden percben jutalomfalatot szeretnének dobni a nézőnek. Ez a mű is beleáll abba, hogy elsősorban értéket teremt és másodsorban szórakoztat, legyenek hát elégedetlenek a tömegek - csak ebben az esetben jobbára joggal háboroghatnak még azok is, akik a rendező rajongóiként pontosan tudták, mire számítsanak.
Ironikus módon inkább onnan nézve nincs okunk csalódni a látottakban, hogy a Dűne sokkal inkább egységes, profi, makulátlan blockbuster, mint bármelyik versenytársa. (Még akkor is, ha Roger Deakins operatőr híján nem is néz ki annyira lenyűgözően, mint a korábbi Villeneuve-rendezések.) Az alakításoktól kezdve az akciójeleneteken és Hans Zimmer artikulálatlanul búgó basszusain át a bombasztikus homokféreg-pillanatokig minden a lehető legmagasabb hatásfokon üzemel benne, egyetlen megbicsaklása, kinevethető hibája nem akad, pedig alapanyaga egyáltalán nem nevezhető biztonsági játéknak.
A Dűne tehát egyszerre siker és csalódás, bravúros és óvatos, megkérdőjelezhetetlen és mégis a létjogosultságért küzdő. És akármennyire is izgalmasak az efféle mozgóképes ambivalenciák, Denis Villeneuve-nek ettől csak erősebb munkái akadnak.
