A Toxikoma nemcsak a hazai filmes mezőnyből emelkedik ki, de a függőséggel kapcsolatban is képes újat mutatni.
Szabó Győző, Csernus Imre, Herendi Gábor - mindhármukra igaz, hogy ha nem is feltétlenül a legjobbak saját szakmájukban, messze ők a leghíresebbek a hazai közönség számára, és abból, hogy Herendi filmet forgat az előbbi két figuráról, egy egészen kommersz celebmozi is kerekedhetett volna. A Toxikoma azonban - ha nem is igyekszik minden téren kitörni a skatulyából - messze nyersebb, őszintébb és különutasabb darab annál, mint ami ebből az alapfelállásból következhetne.
Hiszen már maga a sztori is Szabó Győző (a filmben Molnár Áron alakítja) heroinfüggőségének és gyógyulásának legkeményebb időszakát meséli el, amelyből nem lett volna kiút a színészt vasmarokkal fogó, de időnként az egész világgal konfliktusba kerülő Csernus Imre (Bányai Kelemen Barna) útmutatása nélkül. A Toxikoma kettejük viszonyán keresztül igyekszik megragadni, milyen mélységei vannak a drognak és milyen mentális erőfeszítések szükségesek ahhoz, hogy valaki elinduljon a kilábalás felé.
És ami igazán döbbenetes, hogy Herendi ezt a vállalást mennyire komolyan veszi: a Valami Amerika és a Kincsem rendezőjétől a legkevésbé sem várnánk, hogy a Trainspottinggal fog versenyre kelni, ha azt kell bemutatnia, hogy a szer milyen pusztításra képes fizikailag és átvitt értelemben is. Nemcsak sokkoló képsoroknak lehetünk tanúi, hanem főhősét erkölcsi tekintetben sem fél bemocskolni, és alapvetően nem a felé érzett szimpátián vagy sajnálaton keresztül vezetni nézőjét.
Természetesen egy életrajzi alkotás bátorságát mindig visszafogja, ha főalakja kreatív kontrollt kap felette, a Toxikomán ugyanakkor az a kettősség vehető észre, hogy bár Szabó Győző egyáltalán nem fél saját legsötétebb oldalát a vászonra engedni, saját elméjébe mégsem hagy betekintést. A Toxikoma Szabó Győzője egy kiismerhetetlen sötét ló, egy elszabadult hajóágyú, akinek motivációit, függőségének kiváltó okait nem fogjuk megérteni.
Ugyanakkor ez a szűk fókusz egyszerre jó is a filmnek, hiszen nem húzza le a kényszeres magyarázkodás, lélekbúvárkodás, hanem folyamatosan pezseghet a drog és Győző káosz-teremtésének lefelé tartó spiráljában. És miközben maga az élmény kiszámíthatatlan, vad és brutálisan kendőzetlen, Herendi a hazai szakmát megszégyenítő rutinnal, biztos kézzel formálja a látottakat. És ugyanilyen magabiztosan vezeti a Molnár-Bányai párost, akik pokolian erős alakításaik révén hatalmas energiával töltik meg minden egyes közös jelenetüket. Noha gyakorlatilag egy szanatórium falai között játszódó kamaradrámát nézünk, műfaji darabokat felülmúló svunggal ránt magával a mélybe az alkotás.
A Toxikomában csak azért nem lelhetünk megkérdőjelezhetetlen klasszikusra, mert pont ez az energia, váratlanság, feszültség fogy el belőle fokozatosan, a játékidő előrehaladtával egyre inkább leereszt, egyre kevesebb meglepetéssel szolgál, ahogyan egy meglehetősen kézenfekvő befejezés felé veszi az irányt. A dráma fokozása tekintetében első látásra kifizetődőnek tűnik Csernus és Győző kapcsolatának dinamikáján csavarni egyet, de valójában ez a túldramatizáltság teszi mesterkéltté és sablonossá a film utolsó harmadát, amely az egészen giccses zárójelenetben csúcsosodik ki.
Azonban a Toxikoma még így a hazai filmgyártás egyik kiemelkedő és figyelemre méltó darabja. Egyben pedig a Kincsemnél vagy A viszkisnél is jobb példája annak, hogy a magyar közönségfilmnek nem kell szükségszerűen olcsónak, butának és a külföldi formanyelvet majmolónak lennie.
