Pengő Csaba Circles című szólóalbumával megmutatja miért nem kell sajnálni a hatalmas hangszert, ha épp magányos és miért nincs feltétlen szüksége zenekarra.
„Létezhet zenekar prímhegedű nélkül, fúvósok nélkül, rézfúvósok, üstdob nélkül, de nem létezhet zenekar nagybőgő nélkül.” ─ mondja Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámájában. Meglehet azonban, hogy a nagybőgőnek nincs is feltétlen szüksége zenekarra. Ezt tudhatjuk meg Pengő Csaba Circles című nagybőgő szólóalbumát hallgatva, mely a szlovén Inexhaustible Editions kiadó gondozásában jelent meg. A klasszikus és jazz bőgőt tanult zenészt eddig különböző zenekarok nagybőgőseként és basszusgitárosaként hallhattuk leginkább, aki első lemezével betekintést enged hangszerének és önmagának mindenképp összetett, izgalmas és kifinomult világába.
A 11 saját szerzeményt tartalmazó album letisztult és egyszerű külseje meglepően összetett belsőt takar. A kompozíciók óhatatlanul rejtett filmkockákat hívhatnak életre, így a zenehallgatás és filmnézés élményének ötvözetét kaphatjuk elképzelt zenés történetek formájában. Műfaját tekintve nem igazán lehet meghatározni a lemezt, talán nincs is szükség kategóriákra. Ha mégis, akkor a kortárs művészlemezként említhetnénk az anyagot minden sznobságtól mentesen, de az már túl megfoghatatlan lenne. Pengő Csaba nagyon is elérhető, valós dolgokat, érzéseket, hangulatokat nyújt át a hallgatónak, melyeket nem nagybőgőhöz edzett füleink is nagyon könnyen megértenek. A játékosság és a jótékony precizitás kellemes arányban érhető tetten a lemezen, melyen Bögöthy Ádám közreműködésével négy duó szerzemény is hallható. Egyértelműen kiderül, hogy ha két dudás nem is, két bőgős nagyszerűen megfér egy csárdában, mi több, olykor országszerte fel is bukkannak, hogy az utóbbi években rohamos változáson átesett instrumentumot zenés ismeretterjesztő előadás-sorozatukkal népszerűsítsék.
