A mécsessel és néhány szál virággal lerótt kegyelet és a harsány Halloween parti között ingadozó társadalmunk a halálhoz kapcsolódó rítusainkat próbálja új tartalommal megtölteni.

A közép-kelet-európai régió országaiban a halottak napjára jellemző ünnepélyes komolyságot azért még nem váltotta fel teljesen a Halloween lebutított verziója, ami gyakran egyfajta ijesztő jelmezekkel tarkított össznépi dzsemboriba torkollik (illetve természetesen idegeskedésbe, hogy vajon el tudjuk-e időben készíteni a suliba/oviba becipelendő vigyorgó faragott tököt).

Ha azonban jobban belegondolunk, ezeknek a mai, főleg a fiatal generáció körében divatos zajosabb ünnepléseknek eléggé megalapozott oka van: a legtöbb európai kultúrában a halál nagyon is életidegen dologgá vált az elmúlt idők folyamán, amiről vagy nem is szeretnénk tudni egyáltalán, vagy pedig nagyon szikár, meghatározott keretek közé szorított rítusokkal emlékezünk meg róla. Mécses, krizantém, esetleg mise a halottak lelki üdvéért, majd elmélkedés a saját létünk mulandóságáról. Nem sok tere nyílik a képzeletnek. A két világ között valahogy mintha nem igazán lenne átjárás: a hiányra esik a hangsúly, illetve arra, hogy mindaz, amit mi szeretünk, illetve az elhunyt rokonaink szerettek ezen a földön, az tulajdonképpen nagyon is illékony, sőt illuzórikus. Vanitatum vanitas. Nem kifejezetten az az ünnep, ami úgy kimondottan felüdítené az embert. Magának az ünnep tartalmának megélése természetesen egyénenként és élethelyzetenként változó lehet: önmagában az emlékezés, a már nem élő szeretteink gondolatban való felidézése mindenképpen pozitív dolog, illetve jó alkalom arra, hogy például a nagymamával-nagypapával kapcsolatos érdekes sztorikat, feledhetetlen történeteket továbbadjuk a fiatalabb generációnak, akik talán már nem is ismerhették őket. Izgalmas azonban megfigyelni azt, hogy az egyes népek „vérmérséklete”, illetve a kultúrákra ható különböző tényezők miként befolyásolják ezt a világon mindenütt számon tartott, fontos ünnepet. Ha átugrunk egy pillanatra a térkép túlsó felére, és közelítünk az egyenlítőhöz, máris a szokások és rituálék különleges gazdagsága tárul elénk, melyek szövevényes fonata talán sehol máshol nem annyira lenyűgöző, mint éppen Mexikóban.

A mexikói halottak napja ünnepséget az UNESCO az emberiség kulturális örökségének részeként tartja számon 2008 óta, annak időn és kultúrákon átívelő hatása miatt. Már a prehispán időkben is a közösség életének fontos részét képezték a halálhoz kapcsolható rítusok: az elhunyt családtagjai nagy ünnepséget rendeztek, hogy ezzel is segítsék a lelket túlvilági útján. Az őslakosok meggyőződése szerint a halottak napja egyfajta sajátos családi látogatást foglal magában, hiszen az elhunytak lelkei szerintük visszatérnek ezen a napon egykori otthonukba, a leszármazottaik mellé, hogy mind együtt legyenek. Az ünnep leginkább egy jó hangulatban elköltött halotti torra emlékeztet, közös étkezéssel, beszélgetéssel, énekléssel. Ebben az értelemben náluk halottak napján nem annyira a hiány reprezentálódik, mint inkább egy nagyon is élő jelenlét, a nemzedékek folytonossága. Az ünnep eredete ugyan a prehispán kori indián rítusokban keresendő, ugyanakkor idővel ezek szépen összesimultak a spanyolok által később behozott katolikus hit szokásaival és rituáléival. Maga az ünnep tehát a keresztény kalendáriumhoz igazodik (november 1. Mindenszentek, és november 2. Halottak Napja) ugyanakkor egybeesik a kukorica betakarításának végével is, ami Mexikóban a legfontosabb, legszélesebb körben használt alapélelmiszer. Érdemes ezt összevetni azzal, hogy a kelták október 31-i ünnepe, amihez a Halloween köthető, szintén a termények betakarításának végét, tehát a mezőgazdasági év lezárultát is magában hordozta.

Mexikóban a családok minden évben kis házi oltárt állítanak fel ilyenkor, melyet a nagy büdöske, vagy másik, szebb nevén azték körömvirág (Cempasúchil) sárga szirmaival díszítenek. Nem véletlenül vált ez a virág a halottak napi oltár díszévé: a legenda szerint két fiatal indiánhoz köthető a születése, akik szerelmesek voltak egymásba. A fiú, Huitzilin életét vesztette egy csatában, a lány, Xóchitl pedig fohászkodott a nap istenhez, hogy egyesítse őt újra a szerelmével. A nap rásütött Xóchitl arcára, aki csodálatos metamorfózison ment keresztül: a naphoz hasonló aranysárga Cempasúchil virággá változott, nagy kerekded szirmokkal, kedvese pedig kolibri képében látogatta azontúl. Ezért ékesítik ma is ezek a mutatós, élénk színű virágok a halottak napi oltárt, illetve ezen felül papírból kivágott figurákat, édes-aromás pan de muerto süteményt, kerámiákat vagy kis szobrokat sőt füstölőket is elhelyeznek rajta. A virág szirmait továbbá elszórják a hazafelé vezető úton, és természetesen gyertyákkal is jelzik a helyes irányt, hogy a lelkek biztosan odataláljanak majd. A régi időkben ez a szirmokkal és gyertyákkal kirakott ösvény a családi sírbolttól egészen az otthon kapujáig vezetett. A mexikóiaknak az a különös szokása, hogy étellel is megörvendeztetik elhunyt szeretteiket, hasonló például a görögök felfogásához, akik a kolivát (búzából és olajos magvakból készült gazdag, tápláló édesség) viszik magukkal és fogyasztják el a sírok mellett – már az ókori görögök is valami hasonlóval kedveskedtek a halottaiknak. A magvak és a búza az életet jelképezik, az emberek pedig hittek abban, hogy ahogy az ő fizikai valójukat jóllakatja az étel, úgy az elhunyt pusztán szellemi lényének is jólesik a gesztus, a gondosság, amivel elkészítették neki a finomságot.

A mexikói halottak napja tehát egyben az élőknek is ünnep, sőt mondhatni részben szociális funkciót tölt be, hiszen megerősíti az egyén helyét a társadalomban: ennek a hagyománynak értelemszerűen nagyon fontos közösségmegőrző szerepe van, az UNESCO ezért is nyilvánította 2008-ban az emberiség kulturális örökségének részévé. A szokások és kultúrák különbözősége érték, tehát véletlenül sem buzdítanánk senkit arra, hogy előrendelést adjon le Cempasúchil virágra. Ami viszont mégiscsak megfontolandó ebben az egész történetben, az a közösség fogalma. Milyen közösségek léteznek ma az ún. fejlett országokban, az elszigeteltség és az információs buborékok világában? Talán azért nem tudunk mit kezdeni a halottak napjával, mert a sok különböző inger és elvárás hatására felbomlottak azok az erős, társadalmon vagy akár családon belüli kötelékek, amik normál esetben egy-egy ilyen közös rituálé alapját képezhetnék. Ezen változtatni sosem késő: egy közös séta a temetőben (amely esetleg egy-egy kiemelkedő történelmi személyiség nyughelyét is magába foglalja), illetve a közös emlékezés családon belül újra meg újra feltalált egyéni módja nagyon is hatékony eszköze lehet annak, hogy ismét összekovácsolódjunk, hogy igazi közösséggé váljunk, és együtt tartalommal töltsük meg az ünnepet. Jó sugallatot kaphatunk erre nézve a Coco című Pixar filmből, melynek mexikói főhőse (akinek családjában végül a zene generációkon átívelő szeretete lett a közös emlékezés katalizátora) ezt énekli a mi fülünknek talán kicsit túlzottan terjengős latin exuberanciával, ám mégis nagyon meggyőzően:

Ay, mi familia, oiga mi gente, canten a coro, együtt lesz jó!
S nem téveszt irányt, míg fennáll a világ,
Hogy együtt lüktet a szívdobogás...