A Maid erőteljes dráma, ami a párkapcsolati bántalmazás legnehezebben észrevehető, így sokak szerint nem is létező formájára irányítja a figyelmet.

Egy történetnek vagy egy eseménynek akkor is lehet nagyon erős politikai üzenete, ha a politika maga egyértelműen meg sem jelenik benne. A társadalmi problémákról nem az óriásplakátokról drága öltönyben és nyakkendőben vigyorgó aktuális jelöltek, hanem a szóban forgó krízishelyzeteket és válságokat első kézből átélő átlagemberek stressztől barázdált vonásai beszélnek a leghitelesebben. Épp ezért, sokszor nem elég, ha egy szavazatokat gyűjtő politikus beszédben megígéri, hogy megválasztása esetén például segíteni fogja az állami gondozásban élő gyerekek helyzetének javítását, viszont ha készítenek róla két fotót, ahogy egy otthonban épp az árvákkal játszik, egyből megenyhül a tömegek szíve. A Maid című minisorozat ezen logika mentén, egy alkoholista fiatal apa, az általa érzelmi terrorban tartott anya és a kettejük között kötélként feszülő kislányuk történetén keresztül, átlagemberek drámáján át világít rá az amerikai és az egész nyugati társadalom családszociológiai sebeire olyan úthengeri erővel, amely egyértelmű üzenet azoknak, akik jelenleg az aktuálpolitikát csinálják.

Alex (Margaret Qualley) kora huszonévesen, szerelmi felindulásból esett teherbe egy kiforratlan, éretlen párkapcsolat berkeiben. Az apa, Sean (Nick Robinson) habár nem bonyolult ember, első blikkre ölelni való kedves mackónak tűnik. De a kép máris árnyalódik, amint a munkanap végén felszisszen az első doboz sör, a hatodik körre pedig már végképp leesik az álarc. Sean nem üti meg Alexet, és kislányukat, Maddy-t se bántaná, legalábbis saját elmondása szerint. Ám a részeg férfiból előtörő elnyomó zsarnok, a fullasztó emocionális terror és az Alex fejétől néhány centire a falba csapódó üvegpohár az amerikai alsó középosztály legsötétebb sorstragédiáinak prelűdjeivel pendül egy húron. Így a fiatal édesanya arra jut, hogy a lélektani szolgaságból kislányával együtt menekülnie kell. Majd szökését követően néhány dollárral a zsebében, egy nem éppen korszerű autóval, egy neurotikus-gyanús anya nem sokat segítő támogatásával, számottevő iskolai végzettség és kapcsolati háló nélkül próbál talpra esni egy olyan ugrás után, ami amennyire hihetetlenül bátor, legalább annyira szörnyen veszélyes.

Mind fel tudjuk idézni azokat a televíziós kampányokat, amelyek az Amerikai szépség stílusában szatírajelleggel, látszólag gondtalan nőket és háziasszonyokat mutatnak be, akik azonban ruhájukkal vagy hajukkal durva sérüléseket, véraláfutásokat, ütésnyomokat rejtegetnek. Ehhez hasonlóan a párkapcsolaton és családon belüli erőszakkal foglalkozó filmek és sorozatok, de a közbeszédben a témáról véleményt formáló felek is leginkább a fizikai bántalmazással, tettlegességgel mutatják be az aggasztó és nyomasztó társadalmi jelenséget, amely emberek sokaságának életét keseríti meg - a folyamatosan bugó-mozgó, az egyén gondjainak szintjére nem ereszkedő, össznépi civilizációs gépezet színfalai mögött. A családon belüli fizikai bántalmazás természetesen legsúlyosabb szociológiai kríziseink egyike, ugyanakkor vajmi kevés szó esik az ugyanennyire fontos verbális és érzelmi abúzusról. Akárcsak Alex esetében, számos emberi kapcsolatban a bántalmazott fél akár évekig élhet fogalmatlanul, nem tudván saját áldozatszerepéről, hiszen a tányér mindig gondosan néhány méterre a fejétől ér földet, az öklöst inkább csak a fal adja, és hát mégis ki tagadná meg párja vágyait, ha az elég erőszakosan kéri azok beteljesülését. Sokan az életüket leélhetik abban a hitben, hogy alapvetően minden rendben, gondosan elnyomva magukban az állandó gyomorgörcsöt és stresszt, amit az az alkoholszagú, ocsmány energiavámpír gerjeszt, aki egykor a legszebb dolognak tűnt a világon. Nem is nehéz naivitásba ringatniuk magukat az áldozatoknak, hiszen rendkívül kevés felvilágosítás, megerősítés és bátorítás érkezik a médiából, a kultúrából és a közéletből, amely fővonalas áramlatai a szexuális vagy fizikai erőszak bekövetkeztéig nem kezelik valódi áldozatként a szóbeli sértésekkel sakkban tartott, fenyegetésekkel megfélemlített és érzelmileg zsarolt embereket.

A Maid hozzájárul a hiány betöltéséhez, és magával a Netflix főfókuszával is szembemegy, amikor a tartalmat helyezi a szórakoztatási faktor fölé, hogy legalább olyan mértékben funkcionáljon edukációs tartalomként és elfedhetetlenül hangos figyelemfelhívásként, mint bivalyerős filmdrámaként. Alex történetében az írók minimumra tekerik a naivitást és az önsegítő könyvekből ismerős diktatórikus nyomást, ami szerint mindenre képes vagy, ha eléggé akarod, és ha nem megy, akkor nem akartad eléggé. Alex nagyon akarja, és nagyon sokat tesz érte, ugyanakkor a forgatókönyv mélyre merülő, és ott sötét vizek eltemetett szörnyeit felzavaró jelenetei páratlan érzékenységgel világítanak rá arra, hogy az akaraterő és a kitartás mellett az egzisztenciális lehetőségek, a szociális kapcsolatok, a tapasztalatok és az iskolai végzettségek is oroszlánrészt töltenek be abban, hogy a bántalmazó kapcsolatból menekülni próbáló személy tényleg ki tud-e törni a kálváriából. A Maid kiváló példa arra, hogy a streaming nem a minőségi mozi halála, hanem annak egy korszerű alternatívája, hiszen hömpölygő sztoriáramlás és túlnyújtottság helyett a készítők 10 masszív epizódban, nem profit-, hanem történetorientáltan mesélnek egy néha kedvesen vicces, máskor viszont emocionális kibelezéssel felérő, szívszorító emberi történetet. Erre nem is kell jobb bizonyíték annál, minthogy az alkotók módszeresen elkerülnek minden olyan klisét, amik a #metoo-mozgalom és a genderdiskurzus farvizén felúszó, pénzéhes és díjvadász, lélek nélküli fércművek sajátjaivá váltak az elmúlt években. Mindezek helyett a Maid őszinte, összetett és hiteles élményt nyújt. 

Az tehát teljesen egyértelmű, hogy a Maid szociálisan rendkívül érzékeny mű, és pszichológiai szempontból is igencsak intelligens. Ám nem csupán amiatt, mert egy kevésbé tárgyalt oldalról, hiánypótlóan járja körül a párkapcsolati erőszak témáját. A kapitalista motorral hajtott társadalom által magára hagyott kisember képét is nagyon szépen bemutatja. Az önsegítő könyvek felületesebb csoportja azért sem működik, mert még ha meg is van a kellő akarat és elszántság, valamint akadnak emberek, akik támogatják a kitörni vágyó egyént, a nyugati világban csak és kizárólag számadatokkal és grafikonokkal jelölhető tényezők így is gordiuszi csomót alkotnak a szenvedő alany orra előtt. Ahhoz, hogy Alex vérző térdeiről teljesen felálljon, és ki tudja húzni magát, a mogorva szociális támogatási rendszeren, a súlyosan elinflálódott jószágárakon, a könnyen kijátszható jogi sémákon, valamint a vagyoni és iskolázottsági szakadékból adódó előítéleteken is át kell törnie. A Maid-ben a 30 napos menedéket biztosító anyaotthonok nem csupán a menekülni kényszerülő fiatal szülők és veszélyben lévő kisgyerekek utolsó mentsváraként jelennek meg, hanem egyben kemény allegóriát is képviselnek, ami bemutatja, hogy egy kudarcot vallott, agyonbürokratizált, zsákutcába fúló szociálpolitikai rendszerben csak az egyéni jószándékból és részvétből fakadó alternatív megoldások nyújthatnak igazi segítséget.

A hatásos filmráma legfontosabb tényezője talán a megfelelően megtalált téma, majd ezt követi az erős rendezés és a sallangmentes írás, de még ha mindez rendelkezésre is áll, akkor is maximum egy erős közepes, félkész nyögést kapunk, ha nem csatlakoznak a produkcióhoz a jól megtalált színészek. A Maid nagy erőssége, hogy aktuális témáját és értékes üzeneteit részletgazdagon megírt karakterekkel mutatja be, akiket elsőosztályú színészek keltenek életre. Margaret Qualley még jó eséllyel egyetlen ehhez fogható kibontakozási lehetőséget sem kapott, habár A hátrahagyottak óta folyamatosan jelen van a filmiparban. A színésznő kivételes érzelmi intelligenciával, szívfacsaró valódisággal és ledöbbentő átéléssel mutatja be Alex lélektani odüsszeiáját, és ha a Golden Globe az utóbbi időben nem került volna etikai tiltólistára, jó eséllyel meg is jósolnám neki a jövő évi glóbuszt. A főszereplőt hasonlóan tehetséges színésztársak segítik, elsősorban a szenvedélybeteg apát játszó Nick Robinson, aki karakterének megfelelően zavarba ejtően szimpatikus és kedves, ugyanakkor erőszakos, nyomasztó beteg állat is tud lenni. Ne feledjük az Alex zavaros elméjű művészlélek anyja szerepében maradandóan alakító régi motorost, Andie MacDowell-t sem, akinek a karaktere a sorozat legfontosabb társadalmi mondanivalóit alapozza meg: ő példázza azt, hogy a szülők rossz döntései és szerencsétlen húzásai determinálhatják a kudarcra gyermekeiket, ha azok nem kapnak észbe időben.

A Maid egy, a nyugati társadalom okosabb felének teljes szívéből jövő vallomás, segélykiáltás és ugyanakkor megbocsátás is. A nézők igazságérzetét célzó filmek több típusúak lehetnek, a belül felgyűlt feszültséget más-más módon vezetik le. Ha a bosszúfilmek képezik a skála egyik felét, akkor a Maid és társai állnak a másik oldalon. A bosszúálló hősök a harag, a gyűlölet és a megtorlás eszközeivel elégítik ki igazságérzetünket, míg az egész társadalom nyomásával szemben kiálló, kisemberi hősök, mint Alex, alázatos és állhatatos kitartásukkal győznek meg minket arról, hogy ha képesek vagyunk eljutni oda, ahová indultunk, akkor bosszúállás helyett akár el is felejthetjük azokat, akik valaha ártottak nekünk.