Az őszi ködös hangulatot mivel is lehetne jobban oldani, mint egy izgalmas, sok meglepetést tartogató beszámolóval a napfényes szigetről.

A két testvér tanácstalanul álldogált a hivatal épülete előtt, az ablakon csak úgy dőlt kifelé a sűrű, sárgás színű füst. – Talán az évek során felhalmozódott por a hivatalnokok asztaláról... – próbálkozott a fiatalabbik egy erőtlen tréfával, de bátyja arcán láthatta, hogy nem gyűjtött be ezzel jó pontot. Pedig Lawrence Durrell máskor nagyon is vevő volt legkisebb öccse vicceire, azonban a jelenlegi helyzet rossz emlékeket ébresztett benne: menekülés Korfuról, a szörnyű háború, hőség és káosz Egyiptomban, blokád Rodoszon... Közel öt éven át tartó kényszerű, Belgrádban töltött diplomáciai kiküldetése után 1953-ban érkezett meg ide, Ciprusra: a sziget megannyi izgalmas látnivalóval csábította, ám ő magánemberként másra sem vágyott, mint napfényre és nyugalomra, íróként pedig egy hosszabb, kellemesen produktív, baráti borozásokkal tarkított alkotói szabadságra. Ehhez képest bő két évvel később itt állnak az öccsével, és egy bombatámadás sújtotta épületet vizsgálnak – a helyzet abszurditása már éppen csiklandozni kezdte volna a humorérzékét, amikor a távolból újabb robbanások hallatszottak. – Na jó, nekem most sürgősen meg kell etetnem a baglyaimat! – jelentette ki határozottan Gerry, majd elsietett a házuk irányába. Larry lemondóan sóhajtott. Miközben beült a kocsijába, hogy a feljebbvalóitól eligazítást kérjen, kicsit irigykedve nézett az öccse után: sejtette már, hogy az ő ma esti programja ennél sokkal kevésbé lesz kiszámítható. De legalább nem kell látnia azokat a nyomorult baglyokat.

„Az utazások, akárcsak a művészek, mindig hirtelen születnek: ezer különböző körülmény járul hozzá létrejöttükhöz, amelyek közül meglepően kevés esik az akaratlagos irányításunk alá. Spontán módon virágoznak ki saját természetünk követeléseiből, és nemcsak térben, hanem emberi valónkban is messzire vezethetnek bennünket. Az utazás az önvizsgálat legkellemesebb formája.” – Lawrence Durrell nagyon is jól tudta, miről beszél, amikor az 1950-es évek közepén papírra vetette az idézett sorokat a Bitter Lemons of Cyprus bevezetőjeként. Kevés világlátottabb embert ismert saját magánál: Indiában született és cseperedett fel, Angliában járta ki az iskoláit, Korfun töltötte fiatal felnőttkorának idilli éveit, majd a háború kitörését követően a brit kormány külképviseleti szolgálatában dolgozott a világ számos pontján, többek között Alexandriában, Rodoszon, majd Jugoszláviában is. Ezek az utazások, illetve a különböző kultúrákban szerzett tapasztalatai érlelték íróvá, mégpedig (legalábbis angolszász olvasói körökben) a XX. század egyik legkeresettebb és legtöbbet méltatott írójává. Ciprusi útirajza, noha a körülmények szerencsétlen alakulása folytán végül nem lehetett olyan részletes és teljes, mint szerette volna, még a megjelenésének évében, 1957-ben elnyert egy rangos irodalmi díjat. A kritikusok méltatták a mű sokszínűségét, hiszen megkapó elegyét kínálja az útirajznak (az íróra jellemző káprázatos leírásokkal), a mélyenszántó közéleti-politikai tárcának, a kultúrtörténeti esszének, sőt a vége felé még egy izgalmas kémregény-szerűség is kirajzolódik belőle az események sajátos fordulata miatt. Bármilyen nehéz is műfajilag besorolni, mindenképpen egy sodró, szuggesztív erejű prózáról beszélünk, ami egyébként Larry sajátja volt egész munkássága során. Írónk az ötvenes évek közepe táján, egész pontosan 1953 és 1956 között tartózkodott a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigetén: Szerbia kopár vidéke után csak úgy szomjazta a napfényt és a tengert, ráadásul magánéleti problémák is kínozták. Ciprus minden szempontból ideális helynek tűnt ahhoz, hogy végre kipihenje az elmúlt évek fáradalmait. A görög kultúrtörténet iránt mindig is rendkívül érdeklődő legidősebb Durrell fivért felcsigázta a lehetőség, hogy olyan helyen élhet, amely tulajdonképpen a legendák és mítoszok földje: Ciprus partjainál, Paphos közelében született meg a tengerből Aphrodité, a szerelem istennője, és itt található az az oszlop, melynél egy különösen rátarti római helytartó megkorbácsoltatta a térítői tevékenységet végző Szent Pált. Az egyiptomi Kleopátra is uralkodott ezen a termékeny, zöld szigeten, melyet kedvesétől, Marcus Antonius-tól kapott ajándékba. Akármerre nézünk, Cipruson mindenütt érdekes történelmi leleteket látunk, ami nem is csoda, hiszen a sziget annyi különféle uralom (egyiptomi, perzsa, bizánci, velencei, oszmán, brit) alatt állt már, hogy azt még előszámlálni sem egyszerű dolog. Larry tehát új reménnyel telve lépett le a hajóról, és gondolatban máris előreszáguldott (a valóságban azonban persze leragadt a vámnál). Örömmel tapasztalta, hogy évek óta használatlanul rozsdásodó görögtudása néhány akadozó mondat után szinte egy csapásra visszatért, amivel hamar meghódította az akkor brit fennhatóság alatt álló sziget lakóinak nagy részét. Furcsállta azonban, hogy a vámosok ügyködését nem kíséri a szokásos élénk gesztikuláció, kiabálás és hajtépés, egyszóval a jól ismert görög temperamentum. Magában csalódottan állapította meg, hogy az idegen megszállás hosszú évei valószínűleg kiölték a szikrát a helyi lakosokból: amit eddig látott Ciprusból, az egy álmos, letargikus település képével ijesztgette, ahol nem sok tere nyílik majd a képzeletnek. Nem is nyugodott meg addig, míg taxi után kutatva bele nem botlott egy félig kibelezett, kerekek nélkül álldogáló buszba, amely egy lakóház oldalát támasztotta éppen: idős nénik hordták ki belőle az alkatrészeket, valaki a tetején ülve fűrészelte, mialatt a sofőr vállvonogatva állta a ház lakóinak szűnni nem akaró szitokáradatát. Larry ezt jó ómennek vette, és miután később a taxisofőr közölte vele, hogy Ciprus mind a 600 falujában élnek rokonai („Gondoljon csak bele: ez 600 pohár ingyen italt jelent alsó hangon.”) már tényleg úgy érezte, jó helyre érkezett.

Kyrenia kikötőjében, egy tanítónál kapott ideiglenesen szállást, azonban a kezdeti eufória után hamar hiányérzete támadt. Kyrenia az ott élő britek hatására lassanként „egy angliai külváros” képét kezdte nyújtani egy kaptafára készült modern villákkal, Coca Cola bárokkal és yacht klubokkal, unalomig ismételt frázisokkal, egyszóval azzal a merev és kiüresedett életformával, mely Larry szerint a jómódú brit középosztály sajátja volt, és amely elől ő egész életében csak menekült. „Kell lennie valahol egy Ciprusnak, a piros postaládákon és az angol zászlókon túl, ahol a mediterrán nép egy sajátos enklávéja örömteli, kirobbanó, anarchikus életet él...” – morfondírozott Larry. De hol? Az autentikus ciprusi élethez végül Clito kocsmáján keresztül vezetett az út: azon felül, hogy a helyi arcok sajátos gyűjteményét kínálta a kíváncsi írói szemnek, a tulajdonos egy ingatlanügynök-féleséget is ismert, „a legnagyobb csirkefogót a környéken”, akit szeretettel ajánlott a letelepedni vágyó Larry figyelmébe. Ez a bizonyos Sabri névre hallgató török „csirkefogó” meg is érkezett egy esős, viharos tavaszi napon, hogy elkísérje írónkat álmai házához, amely a Bellapais-i falu szélén állt, remek kilátással a gyönyörű, 13. századi gótikus apátság romjaira. Az élmény szinte letaglózta Larry-t: az esőverte táj szépsége és az ódon ház egyszerű, keresetlen méltósága egyaránt magával ragadta. „És mindenütt rózsák... barack -és almafák virágban... az ablakpárkányon illatos fűszernövények nőnek ki ütött-kopott benzines kannákból, az udvart pedig – mint egy üzenet indiai gyerekkoromból – a banánpálma zizegő pergamen-levelei koronázzák.” A vágyott valódi mediterrán otthon tehát mégiscsak létezett valahol, a megvásárlása pedig (az olvasók nagy örömére) olyan fergeteges komédiába torkollik majd, ami a fiatalabb testvér, Gerald Durrell tollára is méltó lett volna: Larry itt alaposan kiaknázza a helyzetkomikumban rejlő lehetőségeket. Az újdonsült háztulajdonos aztán szépen lassan beépült a kis közösség életébe: jó kapcsolatot alakított ki a szomszédaival, és persze hamarosan fogadni kezdte bohém, excentrikus barátait a világ minden tájáról. Sőt, a család sem maradhatott ki a mókából: „Megérkezett anyám, tele energiával és a szokásos szótévesztéseivel... A rá jellemző grandiózus módon azonnal elkezdte etetni a ház felújításán dolgozó munkásokat, így sokszor mire hazaértem, az építkezés egy egészen valószerűtlen kerti partihoz hasonlított, ahol tálcán adogatták körbe a válogatott finomságokat.” Kisebbik öccse, Gerry is várható volt minden pillanatban, hiszen éppen egyik állatgyűjtő expedíciójáról tartott hazafelé.

A ciprusi élet tehát nyugalmasan csordogált, igaz, egy-két Athénból érkező barátja figyelmeztette a teraszán gondtalanul kávézgató írót, hogy a szigeten hamarosan forróvá válhat a talaj az angolok talpa alatt. Larry közben állást vállalt a nicosiai gimnáziumban angol tanárként, ezzel kapcsolatban pedig újabb kacagtató bekezdésekkel örvendezteti meg az olvasóit: „A lányosztályt egyetlen közös eszme látszott vezérelni: mindannyian hozzá akartak menni az angoltanárukhoz. Ha ez a buzgóság valamivel nagyobb órai fegyelemmel párosult volna, az életem bizonyára könnyebben alakul. Csakhogy alig kezdtem bele az előadásba, az egyik máris varrni kezdett, a másik papírból szabásmintát hajtogatni, a harmadik a gémkapcsot katapultnak használta, a negyedik pedig új bejegyzést körmölt a naplójába, ilyenformán: Az angoltanárom ma ideges. A szemöldökét összevonja. A száját bosszúsan összeszorítja. De én így is szeretem.” Larrynek a fiúosztállyal sem volt több szerencséje: egyszer csak úgy próbaképpen megnézte, hány diákot kell kiküldenie ahhoz, hogy végre hallja a saját hangját, és nyugodtan taníthasson. A kísérlet végén három fiúval maradt magára a hirtelen csendessé vált osztályteremben. Ugyanakkor a tanítás egyedi rálátást biztosított neki a fiatalok fejében körvonalazódó tervekre, vagyis arra a különös jövőképre, amelynek kettőssége mindig csodálkozással töltötte el. Egyfelől ott volt az enózisz, vagyis a Görögországgal való unió sürgető igénye (ez szinte mindennapi mantrája volt a helyi görögöknek), és ezzel párhuzamosan természetesen a brit fennhatóság eltörlését követelték. Másfelől viszont, és ezt Larry sosem mulasztotta el megjegyezni, a gimnázium falain Byron arcképe ott lógott a bajuszos, busa szemöldökű görög szabadságharcosoké mellett, az igazgató asztalán pedig egy bekeretezett fotó volt Churchill-ről. A ciprusiak szerették az angolokat, ugyanakkor el akartak szakadni tőlük, hogy a saját útjukat járják: „Mi azt kívánjuk, hogy maradjanak itt az angolok, de ne a gazdáink legyenek, hanem a barátaink.” – hallotta Larry számtalanszor helyi ismerősei és diákjai szájából. Szomorú fintora a sorsnak, hogy nemsokára volt tanítványai közül nem egyet a terroristacsoportok tagjaként fog majd viszontlátni. A helyi angol vezetőség valamit azért megérzett a közhangulat változásából, és Larry-t hamarosan kinevezték a társadalmi kapcsolatok előmozdításáért felelős sajtó tanácsadónak, így hivatalosan a kormány embere lett: joggal mondhatta magáról tehát a bevezetőben, hogy a forradalmi eseményeket kétféle sajátos nézőpontból is követhette – a falu kocsmájából, illetve a kormányhivatalból. Larry kinevezésével szinte egyidőben megérkezett Gerry, feleségével Jacquie-val és a begyűjtött állatsereglettel, amit további példányokkal szándékozott gyarapítani Cipruson. Larrynek új munkahelye miatt a fővárosba, Nicosiába kellett költöznie, ezért Bellapais-i házát nagylelkűen átengedte a Mamának és Gerryéknek, ő maga pedig a hétvégeken csatlakozott hozzájuk. Mint mondta, a házcserét részéről sajnálattal vegyes megkönnyebbülés kísérte, ugyanis meg volt róla győződve, hogy Gerry beköltözését követően Bellapais-i otthona „két héten belül tele lesz gyíkokkal, patkányokkal és minden egyéb csúszómászó féreggel, amit a Teremtő azért alkotott, hogy nyomorúságossá tegye ittlétünket ezen a földön.”

Alighogy Larry belépett a hivatalába, máris felhők gyülekeztek a brit-ciprusi barátság egén. III. Makáriosz érsek (később a független Ciprus első államfője) heves prédikációiban nyíltan zendülésre buzdította a népet, az athéni rádió pedig csak úgy ontotta magából az angol-ellenes, erős nacionalista vonalat képviselő nyilatkozatokat. Eleinte az egésznek volt egyfajta komikus színezete: a rendőrök a tömegoszlatásra szánt könnygázzal véletlenül a saját főkapitányságukat fújták be, amit utána napokig kellett szellőztetni, diáklányok üldöztek és dobáltak meg külföldi újságírókat üres kólás üvegekkel, bolttulajdonosok mosolyogtak elnézően, mikor egy-egy eltévedt „lövedék” épp az ablakukon repült be – Larry szerint az élet a mediterráneumban mindig is egy rosszul elpróbált komédiához hasonlított. Feszültség volt a levegőben, a közhangulat gyorsan változott, Durrellék pedig attól tartottak, hogy hamarosan valódi lövések verik majd fel a sziget csendjét. Erre sajnos nem is kellett sokáig várni: 1955 április elseje volt, Larry éppen búcsúvacsorát adott hazautazni készülő öccse, Gerry tiszteletére, mikor a közelben bomba robbant. A két Durrell testvér kiszaladt az utcára, hogy felmérje a helyzetet, majd Larry azonnal a gyarmati titkár irodájába hajtott, aki éppen nehéz jelentést írt az államtitkárnak Londonba. Kiderült, hogy az összehangolt támadásokat az EOKA (Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete) névre hallgató görög ciprióta jobboldali-nacionalista fegyveres csoport hajtotta végre: az esti robbantások egy éveken át tartó, véres katonai akció kezdetét jelentették, mely a röpiratok szerint a gyarmati státuszban lévő Ciprus felszabadításáért és az enózisz mozgalom sikeréért harcol mindhalálig. Működésüknek rengeteg ember esett áldozatul négy év alatt, köztük brit tisztviselők, rendőrök, török civilek, illetve baloldalinak vagy angolbarátnak tartott ciprusi görögök is. A Durrell családból a Mama, Gerry, Jacquie és az állataik természetesen azonnal visszamentek Angliába, Larry azonban egészen 1956-ig maradt, noha az élete állandó veszélyben volt. Egy alkalommal csupán a bártulajdonos kutyájának ébersége és helyi barátainak lojalitása mentette meg az orvlövészektől. A diplomáciai hadszíntér görögök, britek és törökök között lassanként valódi hadszíntérré alakult: operatív intézkedésekre volt szükség, nem pedig ügyes diplomatákra. Larry ebben a helyzetben már nem sokra ment műveltségével, kultúrák iránti fogékonyságával és fejlett szociális készségeivel – azonban nem felejti el megemlíteni, hogy a Kyreniában letelepedő britek nagy része hosszú évek óta élt Cipruson anélkül, hogy akár egy „jónapot”-ot megtanult volna görögül, vagy éppen törökül. Ez a fajta hozzáállás pedig hatalmon lévő honfitársai többségénél is megfigyelhető volt sajnos.

Írónk végül búcsú nélkül, keserű szájízzel távozott a szigetről, ahová olyan nagy reményekkel érkezett meg alig három évvel azelőtt. Szomszédaitól és barátaitól nem mert elköszönni, hiszen az angolokkal kapcsolatban álló görögök is az EOKA célpontjaivá váltak. Ciprus ugyan 1960-ban megkapta a függetlenséget, a béke mégsem tért vissza a szigetre: azóta a törökök és a görögök marakodnak rajta, a NATO békefenntartó erői jelenleg is ott állomásoznak. Larry-t a távozás pillanatában talán vigasztalta volna, ha tudja, hogy ez a hányattatás lesz életében az utolsó: ezt követően egy röpke angliai tartózkodás után végleg letelepszik majd Dél-Franciaországban, ahol az alkotás nyugodt évtizedei következnek számára. A szerelemben talán sosem lesz igazán szerencsés, de a franciák hamar az új Proust-ként kezdik el emlegetni. Gerry persze provance-i otthonában is gyakran meglátogatja majd, de mivel 1959-ben saját állatkertet nyit a Jersey-szigeteken, színes-szagos állatseregletét már soha többé nem szabadítja rá a bátyjára... És hát végeredményben, ahogy Larry az Istenek kertje utolsó fejezetében mondja, életében az ember legyen hálás a kis kegyelmekért.