A plakáton egy balerina kecsességével pózoló Kristen Stewart nagyot alakít: ellentmondásos, ám valóban magával ragadó életrajzi film kerekedik a legújabb Diana adaptációból.
A nemrégiben debütált Spencer című film kapott hideget-meleget a kritikusoktól és a közönségtől egyaránt, ami nem is csoda: a néhai Diana hercegnő személyét a mai napig egyfajta kulturális megszállottsághoz hasonló tömeghisztéria övezi, Pablo Larraín rendező pedig fittyet hányva a klasszikus életrajzi filmekkel szemben támasztott elvárásoknak, feszes pszichodrámát kanyarított a királyi család életének egy kiragadott epizódja köré.
A pasztellszínekbe burkolt, idegesítő barokk zenével kísért nyomasztó karácsonyi rémálom alighanem rányomja majd a bélyegét az egyszeri néző kedélyállapotára: a Spencer nem az a fajta mozi, amit egy vigasztaló ötórai tea mellett könnyedén elfelejthetünk. Érdekes párhuzamként eszünkbe juthat Darren Aronofsky hasonlóan ellentmondásos filmje, a Fekete Hattyú, amelyről azt nyilatkozta egyszer egyik hazai balettművésznőnk, hogy nem tetszett neki, mert szerinte túlságosan sötét képet fest a balettről. Pedig Aronofsky csupán díszletként, mondhatni ürügyként használta a balettet arra, hogy elmeséljen valami fontosat az emberi természetről, valamint a benne rejlő dualitásról. Ugyanígy azoknak sincs igaza, akik jelenleg a Spencer kapcsán karaktergyalázással vádolják a chilei rendezőt, hiszen a néhai hercegnő személyét csupán mintegy eszközként használja, hogy általa megrajzolhasson egy megejtően valóságos női portrét: tulajdonképpen arról mesél, milyen törékenyek és befolyásolhatóak tudunk lenni mi, nők, milyen könnyen tudunk belekerülni kilátástalan helyzetekbe, és honnan vagyunk képesek mégis erőt meríteni ahhoz, hogy a saját hajunknál fogva kihúzzuk magunkat a gödörből. De kezdjük talán, ahogy illik, a legelején:
„Ő az egyik legismertebb figurája a kortárs kultúrának, ugyanakkor az egyik legenigmatikusabb személyiség, aki valaha is élt. Ez a paradoxon pedig remek táptalaja a filmművészetnek.”
– nyilatkozta a BBC-nek Pablo Larraín rendező, aki a Natalie Portman főszereplésével készült Jackie című filmmel már bebizonyította, hogy nem fél a mélyére ásni a popkultúra emlékezetes, sokkoló pillanatainak. Míg a Jackie Natalie Portman rendkívül fegyelmezett és átgondolt alakítása mellett is meglehetősen rideg, nehezen befogadható alkotás maradt, addig a Spencert belengi valami nagyon is magával ragadó emberség, ami a néző empátiájának azonnali és tartós kisajátítását eredményezi. Kristen Stewart a hosszú évek alatt, míg beleragadt a kissé bávatagon szerelmes, félig nyitva felejtett ajkú, álmos pillantású kamaszlány szerepébe, szinte elfeledtette velünk azt, milyen jó színésznő is valójában: légies, szinte éteri Dianája egyetlen szabad idegvégződés, minden pillanatban összeomlással fenyeget, ugyanakkor mégis valami megmagyarázhatatlan melegség árad belőle.
A remekül interpretált egy-vagyok-közületek érzés dacára a Spencer főhőse a rendező szemszögéből nézve tulajdonképpen tragikus hős, ahogy azt maga Pablo Larraín magyarázta nemrégiben a BBC-nek: „A görög sorstragédiákban a főhős minden cselekedete arra irányul, hogy elkerülje a végső bukást. Ez az igyekezet azonban csak még közelebb sodorja őt a tragédiához, míg aztán kénytelen szembenézni az elkerülhetetlen végzettel. És úgy hiszem, metaforikus értelemben Diana hercegnő élete valamiképpen pontosan erre rímel.” A rendező azt is kiemelte, hogy szándékosan hagyta ki a filmből a hercegnő életének utolsó időszakát, illetve magát a végzetes balesetet, ehelyett inkább Diana karakterének egyfajta tragikus vonásával próbált utalni a később történtekre: azzal a nehezen megragadható hangulattal, ami a hősnőnk feje felett lebegő végzetet érzékelteti. Ez a végzet pedig legalább annyira gyökerezik a személyiség saját jellemvonásaiban, mint az őt körülvevő világ megváltoztathatatlan jellegében: a Spencer témájában és rendezői koncepciójában egyaránt utal az egyéni és társadalmi felelősségre – vajon képesek vagyunk valódi együttérzéssel fordulni a saját, külön bejáratú poklában vergődő másik ember felé? Szenzációhajhász, instant kielégülésre vágyó világunkban tudunk józan határokat szabni annak a fajta információéhségnek, amelynek folyamatos kiszolgálására a bulvársajtó törekszik? – A néhai Diana hercegnő esetében sajnos nem lehetünk biztosak abban, hogy e vállalások közül bármelyik is teljesült volna, legalább a szándék szintjén.
A Spencer, akárcsak a Fekete Hattyú, tulajdonképpen egy nagyon szuggesztív merülés a főhős zaklatott pszichéjébe, így amit látunk, az ugyebár nem teljesen megbízható, hiszen nézőként mintegy szűrőn keresztül szemléljük csupán az eseményeket. Pablo Larraín egyáltalán nem tör dokumentumfilmes babérokra, és már az elején leszögezi, hogy a film az ő saját vízióját nyújtja a témával kapcsolatban: „A fable from a true tragedy” ahogy a felirat is mondja, vagyis egy valós tragédián alapuló mese. Kreált történet, ami azonban minden fikciós elemével együtt is roppant tanulságos. A film feszességét az adja, hogy nagyon szűk időkorláttal dolgozik: Diana sandringhami kastélyban töltött három napját mutatja be, azt az ominózus karácsonyt, ami a hercegnőt végül a királyi családdal való szakítás útjára indította. Karakterábrázolása üdítően újszerű, főleg annak fényében, hogy az eddig bemutatásra került Diana-filmek többsége óriási kudarc volt: a BBC külön kiemeli ezek közül a Naomi Watts főszereplésével készült 2013-as alkotást, ami „tökéletes kavalkádja volt az ügyetlenül megírt forgatókönyvnek, a zavaros rendezői perspektívának, és a jobb sorsra érdemes színészeknek, akik tanácstalanul sodródtak a szerepükben.” A különböző angol csatornák által szállított tévéfilmek és dokudrámák pedig rendre valamiféle modern tündérmesét tálaltak a nézők elé, a monarchiát kegyes torzítással, „egy kisgyerek csillogó szemén keresztül láttatva”. A megbukott adaptációk mellett azonban akadnak jó példák is, lásd A korona című Netflix sorozat Dianáját Emma Corrin Golden Globe-ot érő alakításában, illetve a most frissen debütált Spencert, melynek fő erénye, hogy a rendezőt nem annyira a két lábon járó szalagcím érdekelte, mint inkább maga az ember. Ráadásul Larraín képi világa is lenyűgöző: a sandringhami kastélyt olyan nyomasztó, kísérteties helynek láttatja, hogy az egyes kritikusokat már-már Kubrick Ragyogására emlékeztetett. Mások, például a The Guardian újságírója kiemelték, hogy a merészség, amivel a chilei rendező kezelte a témát, „csakis egy kívülállótól jöhet”, tehát olyasvalakitől, aki sosem élt a Buckingham palota árnyékában. Larraín azonban a BBC-nek kifejtette, hogy noha köztársaságból érkezik, mégsem érzi magát igazán kívülállónak: „Azt hiszem, hogy ő (Diana) egy univerzális narratíva része, és minden ország vagy náció a maga módján közelít hozzá. Mindannyiunkban él egy verzió Dianáról, ami változó lehet annak függvényében, hol születtünk, milyen oktatásban részesültünk, melyik generációhoz tartozunk, stb. Én valójában ezekből a különböző fragmentumokból összerakva látom őt, akár egy Picasso-képet.” A rendezőt saját bevallása szerint az is motiválta a film elkészítésében, hogy végre szeretett volna egy olyan anyagot leforgatni, ami tetszik majd az anyukájának. A munka folyamán pedig rájött, hogy tulajdonképpen ez a történet számára az anyaságról is szól: arról a melegségről, amit a hercegnő csempész a fiai életébe még akkor is, amikor ő maga rendkívül nehéz időszakon megy keresztül. Talán ezért kellene jobban odafigyelni ránk, nőkre: sokszor csak a végső összeomlás tűnik fel a külvilágnak, hiszen még abban a fázisban is nagyon sokat tudunk adni a környezetünknek, amelyben már valójában mi magunk szorulunk segítségre. Márpedig a filmben megrajzolt hercegnő kétségkívül segítségre szorul, ám az ellenséges, elnyomó környezetben maga sem tudja, kihez forduljon. Pedig a megoldás talán közelebb van, mint gondolná: a sandringhami kastélyon túl ott a szülőháza, tele emlékekkel abból a korból, amikor még ura volt a saját életének. Csak valahogy fel kéne venni az azóta elvesztett fonalat. „Te magad vagy a fegyvered. Harcolj!” hangzik el a filmben.
A Spencer tehát újabb követ dobott az állóvízbe, de vajon hogyan alakul ezután a Diana mítosz? – teszi fel a kérdést a BBC. A korona rajongók várakozással néznek elébe az utolsó évadoknak, hiszen a hercegnő szerepét Elizabeth Debicki veszi át Emma Corrin-tól. Mi lesz utána? A kritikusok szerint ennyi tragikus hangvételű interpretáció után talán eljön majd az ideje az olyan alkotásoknak, melyek Diana életének napfényesebb oldalát is bemutatják: megemlítik például azt az apokrif történetet Cleo Rocos memoárjából, mely szerint a hercegnő együtt mulatott egy melegbárban Freddie Mercuryval és DJ Everettel. Ezeknek a visszaemlékezéseknek a tanúsága szerint rengeteg jókedv és huncutság lakozott a néhai Diana Spencerben. Annyi bizonyos, hogy a rebbenő tekintetű, ragyogó mosolyú „szívek hercegnője” mindig is vonzó enigma marad számunkra – titkát sosem tudjuk teljesen megfejteni.
