A Világzenede vendége ezúttal Szalay András, a Panta Rhei egyik „köbükije".

A homályos Hérakleitosz, az ókori természetfilozófia epheszoszi bölcse szerint minden folyik, folyamatos átváltozásban leledzik, ráadásul az őselemek állandó körforgása közepette: az örökké élő tűz fellobban, s kialszik mértékre, a légbe oszlik, földi hamuvá omlik; a folyam pedig tovairamlik, mikor bele lépünk, már nem ugyanaz, mint egy pillanattal azelőtt volt – létezésünk ezért nem viszonylagos jelenlétünktől, mindinkább ébrenlétünktől függ. Az 1974-ben alakult Panta Rhei magyar progresszív rockegyüttes úgy lépett a beatforradalom utáni zenefolyamokba, mintha a tagok ösztönösen lettek volna tisztában azokkal az ősforrásokkal (többek közt Bartók Béla mikrokozmoszával), amelyek elévülhetetlen kulturális felhajtóerőnkhöz tartoznak. De ide sorolhatók azok a maguk idejében futurisztikusnak ható, de aktuálisan is naprakész technikai, már-már tudományos innovációk is, amelyek leginkább a hangszerépítésben, a sajátos hangszínek és effektek kialakításában, az éber hangképformálásban érhetők tetten.