Woody Allen legújabb filmje örök történetet mesél el, ugyanakkor áhítattal tiszteleg a legnagyobbak előtt.
Már megszokhattuk a négyszeres Oscar-díjas rendezőtől, hogy mindig meglep bennünket valami újjal, pedig a tucatnyi filmből álló, most már lekerekítésre szoruló életműve az értelmiségi lét problémáit feszegetik, könnyed humorral, egymástól alig leheletnyivel eltérő karakter- és témavariánsokkal. A kedden már a nyolcvanhatodik születésnapját ünneplő Woody Allen legutóbbi filmjében, a Rifkin fesztiválja (Rifkin’s Festival) című kesernyés vígjátékban sem lehet csalódni.
A 2019 nyarán San Sebastiánban és a környéken forgatott, 2020 őszén, stílusosan a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Rifkin fesztiválja nem csak egy átlagos Woody Allen-film, sokkal több annál, ugyanis a filmművészet nagy klasszikusai – Fellini, Buñuel, Truffaut és Bergman – emléke előtt is tiszteleg. Ennek értelmében az idős alkotó (talán utolsó) filmje a cselekmény előrehaladtával amerikai stílusú, ám európai szellemiséggel átitatott romantikus vígjátékká alakítja magát.
Na, de mi a titka Woody Allen varázsának? A szkeptikus humor – senki és semmi nem tökéletes, de ne fogjuk fel tragédiának – és az élet élvezete találkozik, még akkor is, ha valami nagyon fáj belül. Az egyszerűnek tűnő történet fortélyosan csavaros: egy amerikai házaspár megérkezik az észak-spanyolországi luxus üdülővárosba, San Sebastiánba, a szeptemberi nemzetközi filmfesztiválra, ahová a férj (Wallace Shawn) elkíséri nála jóval fiatalabb feleségét (Gina Gershon). Jó oka van rá, mert a szép és a hollywoodi filmszakmában befolyásos asszony körül sokan forgolódnak. Ezúttal a jóképű francia filmrendező (Louis Garrel) igyekszik elhódítani a neurotikus férjétől, aki kínjában egy ifjú és szépséges helyi doktornővel (Elena Anaya) kezelteti pszichoszomatikus betegségeit.
Két világ érintkezik a csodálatos észak spanyol kisvárosban: az érzelmi válságait gyógyíttató amerikai elit és az európai környezet nosztalgiára késztető, romantikus szépsége. Miközben a daliás szívtipró a főhősünk szeme láttára elcsavarja az amerikai és európai filmek sajtófőnökének fejét, a férj megidézi az emlékeit – a filmtörténelem legjelentősebb európai mestereinek stílusában. Dőljünk hátra mi is a székünkben, éljük bele magunkat a fesztivál pezsgésébe, amibe beleszövődnek a régi ikonikus filmjelenetek. A múlt belesimul a jelenbe, a férj ráébred, hogy kár erőltetni egy felszínes látszatkapcsolatot és visszatér régi önmagához. Mi pedig úgy érezzük – köszönhetően a háromszoros Oscar-díjas olasz mester, Vittorio Storaro (a 81 éves művészt minden idők egyik legnagyobb operatőrének tartják – a szerk.) varázslatos képeinek – mintha ott lennénk a fesztivál helyszínén, ahol mindig ugyanaz történik: szerelmek szövődnek, házasságok bomlanak fel, minden elmúlik és ismétlődik, csak a régi, nagy filmek örökéletűek.
A magára Allenre hajazó főhőst megformáló amerikai színész, Wallace Shawn különleges figura: könnyű a szívünkbe zárni. A feleség Gina Gershon amerikai és a doktornő Elena Anaya spanyol színésznő alakításában ugyancsak kiváló. Sőt, a film zárlata felé talpig feketében, a Halált játszva Christoph Waltz, az osztrákok kétszeres Oscar-díjas sztárja is feltűnik, Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjéből előadva egy „rekonstruált” sakk-jelenetet. Egyébként a film legeredetibb és legszellemesebb jelenete ez. A Rifkin fesztiválja nem egy bonyolult, valamiféle új filmnyelvet teremtő alkotás, de azért szerethető darab. Végtére is Woody Allen, a filmművészet élő klasszikusa az európai nagy elődökkel találkozik, és kicsit mókázik is velük. Ráadásul, idős korára még azt is bebizonyította: ő az egyik „legeurópaibb” amerikai rendező.
Vadas Zsuzsa
