Szakonyi Károly, „régi” drámája, A hatodik napon négy évtizeddel a Madách Színházban tartott ősbemutató után a Rózsavölgyi Szalonban debütált. 

Elfogyasztjuk az almás pitéket és a kávéház egyik desszertspecialitásának számító Rózsavölgyi álmot, vagyis a fehércsokis, vörös áfonyás meggyes bonbont, megisszuk az esti eszpresszókat, és már gördülne is fel a függöny, ha volna. A nagyhírű pesti zeneműboltban, kulturális-irodalmi szalonban és kávézóban, a Rózsavölgyi Szalonban azonban nincsen színpad, így nem tud mi legördülni, ellenben a kávéházi pultot és a ruhatárt a nézőtértől elválasztó – nagy hirtelenjében leengedett – függöny mögül hangok szűrődnek ki: egy házaspár érkezik.
           
Teréz (Járó Zsuzsa), a mindig zsörtölődő és folyamatosan pattogó feleség és „szegény” férje, a meghunyászkodásra idomított Béla (Mertz Tibor) jön, kezükben, vagy ha nem tévedek, inkább csak Béla kezében, egy púpozott ajándékcsomagpiramis. Kénytelen egyensúlyozni a rózsaszín árnyalatait viselő, téglalap- és köralakú papírdobozokkal, olyan sok van, hogy ki sem lát mögülük. A feleség édesapjának, Balogh Simonnak (Szacsvay László) a 75. születésnapjára igyekeznek, de az ünnepelt nem sokat törődik velük, még az elkopott-elnyűtt ingjét sem cserélte le. Sőt, ami azt illeti: nem is cserélné le, ha a legidősebb lánya nem lenne ilyen átkozottul vehemens és követelőző. Márpedig Teréznek, ennek a térd alá érő szoknyát és kötött pulóvert viselő házi autokratának nagyon is számít, hogy miben várja az édesapja az évfordulóra összeseregletteket, mert nem csak Bandit (Karalyos Gábor), az egyetlen fiútestvért, hanem Ditkét (Alberti Zsófi), a legkisebb gyermeket is várják, aki most először férfikísérővel (Mohai Tamás) jelentkezett be. És hát, ugye, ne hozzon már szégyent a családra az öreg, teszi hozzá.

Így indul a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Szakonyi Károly, Kossuth-díjas író, dramaturg eredetileg 1978-ban, a Madách Színház színpadján, Lengyel György rendezésében debütált kamaradarabja, A hatodik napon, amelynek finoman újraértelmezett változatát – negyvenhárom évvel az ősbemutató után – Dicső Dániel álmodta a Rózsavölgyi Szalon miniszínpadára. Az október 26-i premierdátum nem véletlen, ugyanis a Rózsavölgyi, amely 2015-ben már bemutatta az Örvény című, Dosztojevszkij és fiatal szerelme, Polina románcát tematizáló Szakonyi-hangjáték színpadi átiratát, ezzel tiszteleg az alkotó aznap esedékes 90. születésnapja alkalmából. A televíziós műsorvezető-rendező szakon diplomát szerzett Dicső kezében a „régi” darab nem válik drasztikusan újraértelmezett feldolgozássá – nem úgy, mint a korábbi Szakonyi-műből, a világhíres Adáshibából készített előadása a Váci Dunakanyar Színházban. (Hárs Anna dramaturggal nem nyírbálták meg a szövegkönyvet, és csak azokat a tárgyi elemeket cserélték, amelyek modernizálásért kiáltottak: az apa nem jégszekrényt, hanem mikroklímát kap, a családtagok nem Trabanttal pöfögnek be, hanem Opellel, és itt már senki nem volt hadifogoly a második világháború után.) Dicsőt ezúttal szimplán csak az érdekli, ami Szakonyit: a családi kapcsolatok őszinte ábrázolása, mert – ahogy Tarján Tamás irodalomtörténész írta a Színház színházművészeti folyóirat 1979. márciusi lapszámban „számára a legfontosabb és legtartalmasabb közösségtípus: a család”.
           
Bőven akad is lehetősége, mert a pátriárka, a három gyermeke, a vője és Ditke óvatlanul idetévedt férfikollégája másfél órán keresztül nem is tesz mást, csak felmutatja, hogy milyen is egy ízig-vérig „igazi” családi miniközösség. Szakonyi az általa meghonosított formanyelven, tűéles helyzetismerettel és frappáns dialóguskészlettel mesél arról, hogy lehet és hogy nem érdemes szeretni a családon belül, miközben ugyanezzel a szakértelemmel gondosan érzékelteti, hogy mennyire el tudnak beszélni egymás mellett az emberek. (Csak azt sajnáljuk, hogy egyik-másik problémakör felett egy hangyányit már eljárt az idő, és azt, hogy az apa hetvenöt évesnek van játszatva, holott maradisága és zsörtölődése nyolcvanöt évesként hitelesebb lenne.) Kiválóak, érzékletesek a jellemrajzok: Járó Zsuzsa úgy játssza el a kényszeresen a szoknyája szélét vagy ajándékpapírt simogató, folyamatosan izgő-mozgó, másokat finoman burkoltan vagy keresetlen őszinteséggel kritizáló Terézt, mintha valóban nem lenne jó neki semmi. Különösen a férjével, Bélával vannak gondjai, aki Mertz Tibor játékában olyasmi figura, akit nyugodtan felakaszthatunk a fogasra, mert biztosak lehetünk benne, hogy ott is marad, ameddig valaki le nem akasztja onnan. A mellékszereplők általánosak, de legalább az évekig játszott szappanopera szereplése után üdítő színpadon látni Karalyos Gábort, aki az egyszerre nagyképű és visszahúzódó fiút játssza, a papa kedvencét; Albert Zsófi Ditkéje csak szeretetre vágyik, de „kis hülyének” kezelik, Mohai Tamás jelenléte pedig a mai fiatal paródiája felé mozdul el. (Talán elsőre nem tűnik fel: beszédesek a nevek.)

Szacsvay László, aki az idős családfőt játssza, árnyaltabb alakítást nyújt bárkinél: tulajdonképpen zsigerből „hozza” Balogh Simon karakterét, aki szereti a családját, de azért inkább csak lemondó szeretettel viseltetik irántunk. Nem kell megszólalnia, elég a tekintetét vizslatni, különösen akkor, ha felszínre törnek a generációs különbség. Sokszor nem is érti a családját, mint ahogy azt a világot sem, amelyből már távozni kényszerül – jobban ragaszkodik a régi, jól bevált praktikákhoz, a kerti munkához, a szőlőhöz és a borhoz, az évtizedes kockás ingjeihez, meg a sufnihoz, és mint idővel kiderül, az önrendelkezéséhez. Vagy ha úgy tetszik: a magányához.
           
Merthogy a nagy színházi mester kamaradrámája tulajdonképpen arról szól, amiről a legsikerültebb Szakonyi-darabok többsége: a családról, az elidegenedésről és az előbbivel (is összefüggő) egymás meg nem értéséről. A hatodik napon antihősei képtelenek a cselekedetre, ebben is rokonok számtalan Szakonyi-darab figuráival. És mégis, a tetőponthoz vezető már-már groteszkbe vagy abszurdba hajló félreértésjelenet (Ditke és Elek párosa felel érte, írnám, pedig dehogy felelnek, ők csak elszenvedői, a család többi tagja okolható a kellemetlen jelenetért) után mégsem szánjuk őket, inkább úgy érezzük, hogy jól van ez így. Elvégre, amit ebben a kis térben látunk, nem más, mint az élet rendje. Csak az, amely bármelyikünk családjában megeshet, és minden bizonnyal, elő is fordul.


Kizárólag a zárt kompozícióban és egységes színvilágban gondolkodó Enyvvári Péter és Zubor Kata látványtervezők, valamint a karakterbeszéltető jelmezekért felelős Cselényi Nóra érdeme, hogy a taps alatt ráeszmélünk: mégiscsak színházat látunk. Igaz, nem lélegzetelállító, de szerfelett kellemes, lágy gesztusokkal megrajzolt előadást.