A kerettörténet szerint Sutton napokig ápolta a tüdőgyulladással ágyban fekvő Pilinszkyt.

Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című párbeszéd-regényének adaptációjában a verset, drámát és prózát író színész, Kókai János és az afrikai-ázsiai származású énekes-színésznő, Niabe Doriane értekezik a világról az RS9 Színházban. Lábán Katalin rendezése széles látképet nyújt a Pilinszky-világra.

Pilinszky János születésének 100., halálának 40. évfordulója alkalmából – országszerte és országhatárokon túl is – megemlékezések, pódiumbeszélgetések, emléktábla- és szoboravatások, konferenciák és kötetbemutatók váltják egymást, a 2021-es év valamennyi hónapjában. A Kertész Imre Intézet szervezésében indított féléves, november végéig tartó eseménysorozat a költő személyiségének és életművének minden rétegét kívánta megmutatni. Noha Pilinszkyre, a költőre jelentős fény vetült az elmúlt időszakban, a prózaíró költőre valamivel árnyaltabb – talán írhatni: szórtfény hullott. Pedig lenne miről beszélni, mert az olyan főművek mellett, mint amilyen az Apokrif, vagy az olyan sokszor idézett epigrammák után, mint amilyen Négysoros, a prózaversei, az esszéi, a beszélgetőkönyve, de még a feljegyzései és a színpadi munkái is figyelmet érdemelnek.

A színpadra kívánkozó vagy oda átültethető művei azonban viszonylag ritkán kerülnek a világot jelentőkre. Az elmúlt másfél évtizedből alig néhány előadás jut eszembe: Katona Imre rendező KZ–oratóriuma, amelyben Bánsági Ildikó játszotta a főszerepet, a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán futott egy ideig, az Urbi et Orbi című Pilinszky-mű alapján pedig előbb a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata készített emlékezetes előadást (nagy sikerrel játszottak Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján is), majd Rusznyák Gábor rendező a HOPPart Társulat művészeivel álmodta, egyfajta komolyzenei, már-már operajellegű előadássá a Jurányiban. Nyilván nem véletlenül, elvégre Pilinszky-t, akit jobbára a mozdulatlan színház (drame immobile) középkori misztériumjátékok szakralitásában eredeztethető intézménye foglalkoztatott, nem könnyű színpadra alkalmazni. Az általam látott Pilinszky-adaptációk többsége éppen ezért nem feltétlenül a színészi jelenlétről, sokkal inkább képről, zenéről, és még annál is inkább, a hangulatiságról szólt. És legfőképpen: általánosságokon túlmutató, nem cselekvésorientált alaptörténeten, egyfajta rítuson, amely burkoltan vagy kevésbé burkoltan az emberi lét valamennyi problémájával igyekszik szembesíteni, gyakran igazán próbára téve a néző figyelmét, intellektusát.

Lábán Katalin, az általa – néhai művésztársával, Dobay Dezső rendezővel, dramaturggal közösen – alapított RS9 Színház egyetlen játszóhelyén ezúttal Pilinszky János szövegére helyezte a hangsúlyt a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című 1977-es prózakötetének feldolgozásakor. Érthető döntés, végtére is, Pilinszky és Sutton valóban beszélgettek, amikor 1971-ben megismerték egymást Párizsban – akkoriban a magyar lírikus huzamosabb ideig tartózkodott a franciák fővárosában, az amerikai délről származó színésznő pedig Robert Wilson Le regard du sord (A süket pillantása) című korszakos előadásában a Nancy Fesztiválon, majd Párizsban játszotta az egyik főszerepet. Pilinszky maga is látta (talán kétszer is) ezt a különleges látásmóddal megvalósított, féldokumentarista, három és félórás előadást, amelyben egyetlen szó sem hangzik el, a cselekvések pedig irdatlanul lelassított módban követik egymást. Megszólította, mi több, elvarázsolta az előadás realizmusa és kísérleti jellege, különösen Sutton színpadi létezése; hónapokig másról sem beszélt, írt a barátainak, a lapoknak, mint Wilson munkájáról és Sutton játékáról. Azt, hogy Pilinszky és Sutton valójában miről beszélt, amikor nagy nehezen bemutatták őket egymásnak, nem érdemes tudni (előbbi angolul, utóbbi franciául nem tudott), mert a kettejük párbeszédéből kibomló, jobbára és vállaltan fiktív dialógus (ahogy a kötet alcíme állítja: Egy párbeszéd regénye) maga a „nagybetűs” történet.

A Beszélgetések Sheryl Suttonnal című párbeszédkötetben szó esik az ontológia számtalan kérdése mellett arról is, hogy mi a modern művészet, valamint a művészlét értelme: színház, zene, irodalom, filozófia és népművészet is terítékre kerül a költő és a színész között. Meglehet, hogy a kerettörténet, miszerint Sutton napokig ápolta a tüdőgyulladással ágyban fekvő költőt, csupán regényes részlet, de ettől még remek beszédhelyzetet teremt a két szereplő között. Erre Lábán is rájött, amikor nem próbálta meg radikálisan átértelmezni az alapművet, ezért Kókai János Pilinszkyje valóban egy keménynek látszó ágyon fekszik az RS9 parányi stúdiószínpadán, a Suttont megszemélyesítő Niabe Doriane pedig általában megnyugtató és diskurzusra indító szavakkal, máskor naranccsal, vörösborral próbálkozik életkedvet lehelni a költőbe.

Lábán témaválasztása merész vállalkozás, rendezése inkább tradicionális. A színpad egységes, jelzésértékű díszletekkel berendezett. A történet végigmegy a regény valamennyi fontos momentumán, köztük Wilson cselekvésnélküli színházán, az eszmék alapos bemutatásán és ütköztetésén, valamint az önanalízisen. Ez az adaptáció finoman meghagyja a két szereplő között felbukkanó szexualitást, de a vonzerő – akárcsak az alapműben – inkább intellektuális színezetű. A verset, prózát és drámát is író Kókai nem akarja az ismert költőt utánozni, de szabadulni sem kíván a keresztény költő ismert képétől. (A színművész másfél évtizeddel korábban már játszott egy Lábán-rendezésben, a Mesék a szerelemről című performansz-előadásban.) Az afrikai és ázsiai ősöktől származó, részben magyar Niabe, aki az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató televíziós műsorában tűnt fel, megkapó jelenség. Nem tudja teljesen átfolyatni magán a szerepet, de nem azért, mert ne értené, ne érezné kellően Sheryl Shutton alakját. Esetében másról lehet szó: a többéves színművészeti képzés és a kevés tapasztalat lehet a hiányosságokért a felelős – korábban jobbára csak a Géczi János azonos című könyve alapján írt, a Vad Fruttik zenekar frontembere, Likó Marcell élettörténetét feldolgozó „zenés életrekonstrukcióként” hivatkozott A bunkerrajzoló című színdarabban láthattunk (nem csak a Pannon Várszínházban, hanem a Thália Színházban és a Szegedi Nemzeti Színházban), illetve a hetvenes és a nyolcvanas évek legnépszerűbb diszkócsapata, a Boney M egyik vokalistájaként hallhattuk. Márpedig van benne potenciál (velünk marad, ahogyan elmondja a mű legismertebb sorait, a „Megint esik az eső!” kezdetű monológot), de lehet, hogy a prózai szerepek helyett a táncos-énekes betéteket kínáló művekben jobban érezné magát.

A Beszélgetések Sheryl Suttonnal nem csak az RS9-ben találkozhat a közönség: Pál András színművész, a Radnóti Miklós Színház tagja az intézmény felkérésére, a kötet 2020-ban megjelent friss kiadása alkalmából részleteket olvasott fel, a Trafó idén novemberben mutatta be A nagy kapituláció című monodrámáját, amelyet Zsótér Sándor rendező, Stork Nata színművész és Kárpáti Péter rendező írt, részben a mű alaptémáit és intim közegét tovább gondolva (Zsótér és Stork párbeszédje elevenedik meg), a Károli Gáspár Egyetem pedig decemberben olvasásperformanszként adta elő, Vecsei H. Miklós főszereplésével. A sok értelmezés ellenére mégis úgy érezni, mintha a Lábán-feldolgozás állna a legközelebb Pilinszky János szellemiségéhez. Igaz, nem remeg meg tőle a föld, de ez a szikár, precíz előadás még azt is sejteti, hogy a hiányzó szavaknak is súlya lehet.