A kissé zavaros történet már 100 éve a karácsony egyik nélkülözhetetlen, ikonikus kelléke.

Cukormázzal leöntött szürreális mese babákról, elátkozott hercegekről, és a szeretet erejéről: leginkább így jellemezhetjük a különc német romantikus, E. T. A. Hoffmann írásán alapuló zenés-táncos Diótörő-adaptációkat, azonban a szerencsehozó fafigura eredete valójában ennél régebbre nyúlik vissza.
A diótörő a német folklór szerves része: ezek a színesre festett fabábuk a közhiedelem szerint szerencsét hoznak és megvédik a ház lakóit a rossz szellemektől. A 17. századi Németországban, az Érchegységben kezdtek először diótörőket gyártani: mivel az embereknek a hidegben több energiára van szükségük, ezért az olajos magvak szezonja alapvetően a tél, nem meglepő tehát, hogy a diótörők ilyenkor kerülnek igazán reflektorfénybe. Eredetükről egy kedves legenda is kering: réges-régen, élt egyszer egy gazdag földesúr az Érchegységben, aki tengernyi pénze ellenére nagyon magányos volt. A gazdagság keménnyé tette a szívét, akár a dióhéjat. Az uraság minden karácsonykor egyedül majszolta a diót-mogyorót, mert fösvénysége miatt senkivel sem tudott megosztozni a finomságokon. Ráadásul még lusta is volt őkelme, ezért aztán nagy jutalmat ajánlott fel annak az embernek, aki kitalálja, hogyan lehetne feltörni a diókat könnyedén, minden erőfeszítés nélkül. A falu népe a legkülönfélébb ötletekkel állt elő: egy katona azt javasolta, ki kell lőni a diók belsejét, míg a kőműves csákánnyal próbált hozzáférni az értékes maghoz. Csak a falu ácsa nem szólt semmit, harmadnapra azonban előállt egy csinos, emberkét formázó fafigurával, mely könnyedén törte fel a legkeményebb diókat is. A földesúr el volt ragadtatva: az ácsot gazdagon megjutalmazta, és új műhelyt adományozott neki. Mivel a diótörő megtörte a szíve körül a kérget, a földesúr nem volt többé magányos: ezentúl a falu népével együtt ünnepelte a karácsonyt, és megosztotta a szegényebbekkel mindazt, amije csak volt.

A diótörő bábu népszerűsége a 19. századra ugrott meg igazán, használata ekkor terjedt el Európa más országaiban is. A tömeggyártás 1872-ben indult meg, a kereslet pedig az 1892-ben bemutatott Csajkovszkij balett hatására öltött sosem látott méreteket. A történet persze már valamivel előbb is ismert volt: Hoffmann Diótörő és Egérkirály című, 1816-ban megírt meséjéből az idősebb Alexandre Dumas 1844-ben készített egy valamivel könnyedebb, kevésbé véres (és kevésbé társadalomellenes) francia verziót, tulajdonképpen ezen alapul a Csajkovszkij zenéjére előadott háromfelvonásos balett. Ma világszerte elképzelhetetlen a karácsony Diótörő előadás nélkül, pedig az első kritikák annak idején nem voltak túl hízelgőek. A BBC néhány évvel ezelőtt utánajárt a darab történetének, cikkükben számos korabeli kritikát idéztek szó szerint: „A Diótörő egyáltalán nem is nevezhető balettnek, hiszen nem teljesíti a műfaj legalapvetőbb követelményeit sem. A szólótáncos nagyon kevés kihívást talál benne, művészileg pedig az egész egy nulla.” Többeket bántott a narratíva kezdetleges volta: „Nincs koherens története, az egész egymáshoz alig kapcsolódó jelenetek láncolata, amelyek az utcai színház legolcsóbb pantomimes műsorait idézik.” Sok kritikust zavart az a tény is, hogy az előadás túlzottan a látványra, a külsőségekre fókuszált, sőt egyikük odáig ment, hogy azt remélte, „hasonló elvetélt kísérletek nem fordulnak többé elő a tánctörténelemben.” Ehhez képest Lauren Gallagher kritikus nemrégiben közzétett elemzéséből kiderül, hogy a San Francisco Balett éves bevételének 40%-át a Diótörő „termeli”, más elemzések szerint pedig általánosan elmondható, hogy mára a decemberi Diótörő előadásokra váltott jegyek képezik a legtöbb balett társulat financiális alapját. Hiszen a látványos mesebalett megtekintése szinte kihagyhatatlan karácsonyi rituálénak számít világszerte, még az olyan havat csak ritkán látó országrészekben is, mint például Hawaii, vagy Florida. Ahogy Isabel McMeekan, a Royal Ballet volt szólistája mondja a cikkben, a Diótörő voltaképpen egy színpadon megelevenedő tökéletes karácsonyi fantázia. Megvan benne a gyermekkor varázsa: a kedves játékok, az első szerelem, a csillogó hópelyhek – a gyönyörű, azonnali dallamtapadást okozó zene pedig csak hab a tortán. Mi kell még?

A népszerűségben persze az is közrejátszhat, hogy a mese bárki számára átélhető, nem hordoz magában konkrét vallási tartalmakat. Vagy mégis? Ha jobban belegondolunk, a hit fontos szerepe átszövi a mesét: Marie hisz abban, hogy a kis fafigura valójában egy herceg, így segíthet végül megtörni az átkot. (Az eredeti verzió szerint a főszereplő kislány neve Marie vagy Marika, Klára pedig az egyik babája, a modern verziókban már sokszor maga az ifjú hősnő szerepel Clara néven.) Hoffmann meséje így fejeződik be: „Marika a mai napig királynője annak az országnak, ahol csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra szeme van.” Mindezek ismeretében már nem is hat olyan furcsán, hogy a mesebalettnek léteznek teljesen krisztianizált verziói is, amelyekben a herceg maga Jézus, míg a darabban felvillanó mesebeli birodalmak a mennyországot jelképezik.
Kanyarodjunk azonban vissza a darab nagyon is földi vonatkozásaihoz: a balett bemutatását követően ugrásszerűen megnőtt az igény a valódi, fából faragott, kézzel festett diótörőkre. Főleg Amerikában vannak gyűjtők, akik tekintélyes összegeket képesek kiadni egy-egy eredeti darabért, manapság a német Steinbach család gyárt például ilyen autentikus, szerencsehozó műremekeket. Más téren is kimutatható a mesebalett gazdaságra gyakorolt pozitív hatása: sok gyermek életében ez az első, sőt akár az egyetlen balett előadás, amit megnéznek, tehát jóformán ez indítja el a jövő generációit a kultúrafogyasztás rögös útján.

A Diótörő varázsa tehát több, mint egy évszázada töretlen – a volt szólista, Isabel McMeekan szerint nemcsak a kislányok akadnak könnyen horogra: „Persze ott a Cukorszilva Tündér, aki a klasszikus balerina epitómája, de ott vannak az egerek is, akik szintén nagyon menők a színpadon, és aztán ott az a rengeteg karaktertáncos a világ minden tájáról, akik mind valami pluszt, valami izgalmas többletet adnak a darabhoz. Sőt, nem csupán a nézők olvadnak el tőle: maguk a táncosok is nagyon szeretik a Diótörőt! Ez egy igazi örömtánc, mindenki alig várja már a decembert, hogy előadhassuk. Mivel körülbelül két órás a darab, ez korai befejezést jelent a táncosoknak, és ellentétben mondjuk a Hattyúk Tavával, a koreográfia nem tartalmaz szakmai szempontból rettentő kihívásokat. Igazán kivételes alkotás, nincs még egy ilyen a világon.”