Márk, Máté, Lukács és János is más-más szempontok alapján írta meg a maga evangéliumát.
A katolikus és protestáns egyházak is azt tanítják, hogy a Jézus életét bemutató négy evangélista írja le hitelesen a megváltó születését, földi szolgálatát, kereszthalálát és feltámadását. Az evangéliumok egyik különlegessége, hogy bár négy van, mégis egységesek, mivel ami az egyikben szerepel, azt a másik kiegészíti. A keresztény hitvallás szerint a teljes Szentírást Isten ihlette („a teljes írás Istentől ihletett” olvasható Pál Timóteushoz írt 2. levélében 3:16) ugyanakkor eltérő kultúrából, háttérből származó és más személyiségű emberek írták le az ihletett üzeneteket, amelyek célcsoportja sem mindig ugyanaz. Így történhetett, hogy Jézus személyének és szolgálatának más-más oldalát ismerhetjük meg belőlük. Olyan ez, mint amikor egy filmben a különböző kameraállások új dimenzióba helyezik a történetet, így segítve a mélyebb megismerést. „A kétezer éves ünnep újszövetségi gyökereit vizsgálva azt látjuk, hogy a szeretet születéséről, a karácsony csodálatos titkáról az evangélisták különböző „kameraállásokból” adnak képet" - írta Gáncs Péter teológus, lelkész egy tanulmányában, amelyet mi is felhasználtunk ebben az írásban. Nézzük meg, melyik evangélium „kamerája” hová helyezi a fókuszpontot!
Máté, aki zsidó honfitársainak írt
Ha kinyitjuk az Újszövetséget Máté evangéliuma az első, amelynek keletkezését a legtöbb kutató Kr. u. 80 és 90 közé teszi. Máté főként zsidóknak írt, ezért az elején Jézus nemzetségtáblázatát az ószövetségi próféciák beteljesedésének segítségével szemlélteti. Jézus születése után, amikor Egyiptomba menekülnek például leírja: „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által.” Emellett még összesen nyolc ószövetségi helyet idéz, hogy bemutassa, mely próféciák teljesedtek be csupán Jézus születése kapcsán (erről a Kultúrparton korábban írtunk részletesen) és az egész evangéliumban negyvenhétszer idéz Jézusra utaló ószövetségi hivatkozást.
Jézus származását Ábrahám ősatyától kezdi, Jézus zsidó voltát hangsúlyozva. A nemzetségi táblában a nagy zsidó uralkodóig, Dávid királyig vezeti vissza, akinek a fiaként hivatkozik Jézusra és Jézus Messiás – a héber messiás szó görög megfelelője a Krisztus, magyarul pedig felkent – mivoltát emeli ki, vagyis azt, hogy ő a megígért Király, „Dávid Fia”, aki „Izrael trónján uralkodik majd”. A könyvvel a legfőbb célja az, hogy megmutassa zsidó honfitársainak, hogy a megígért Messiás ugyan még nem hozott létre látványos földi birodalmat, de győzelmet hozott a legfőbb ellenség, a halál felett. Magával Mátéval egyébként találkozunk a leírásban, megtudjuk, hogy egy megvetett foglalkozást űzött, adószedő volt Kafernaumban megtérése előtt. Eredeti mesterségéből fakadó tudása, az olvasni-írni és számolni tudó szerző leírásaiban is tetten érhetőek, hiszen rendkívül pontosak a pénzzel kapcsolatos közlések, többféle pénznemet ismer, mint a másik három evangélista. Gyakran előfordul a „mennyei királyság” (magyar fordításban többnyire „mennyország”) kifejezés, és Jézus erről szóló tanításai is. Itt vannak a legrészletesebben bemutatva Jézus nagy tanításai, úgy mint a Hegyi Beszéd, az apostolok kiküldése, a megbocsátásról szóló tanítás és a farizeusok megítélése.
Márk, aki uralkodóként mutatja be Jézust
Egyesek szerint Jézus tágabb tanítványai körébe tartozó 72 tanítványának egyike volt a szintén zsidó származású Márk. Az Apostolok Cselekedeteiből kiderül, hogy Pál apostol magával vitte Márkot Antiochiába, akit alkalmasnak tartott arra, hogy segítségükre legyen az apostoli munkában. Ugyanebből a könyvből az is ismert, hogy főként Péter apostol követője volt, akit utazásai során is segített. Egy alkalommal úgy is írt Péter Márkról, mint fiáról (1Pét 5,13). A hagyomány szerint Márk volt Péter tolmácsa, feljegyezte Péter apostol prédikációit és később ezek alapján írta meg evangéliumát.
Mátéval ellentétben ő nem a zsidóknak, hanem a régiót uraló rómaiaknak írt, ami abból derül ki, hogy az általa írt evangéliumban nem igen foglalkozott bizonyos, a zsidó olvasók számára fontos utalásokkal. A rómaiak pragmatikusak voltak, szavak helyett a tettek emberei, amit Márk jól tudott. Mátéval ellentétben ő Jézus beszédeit röviden mutatta be, inkább csodái, nagy tettei részletezésére helyezte a hangsúlyt. Rendkívül dinamikus stílusban beszéli el Jézus Krisztus csodákkal teli szolgálatát, halálát és feltámadását: gyors egymásutánban idézi fel az eseményeket olyan szavakat használva, mint az „azonnal” és a „rögtön” bizonyítván milyen zsúfolt és lendületes volt Jézus tevékenysége. Egy olyan római tiszt Jézussal való találkozása is bemutatásra kerül, aki elismerte, hogy Jézus az Isten fia.
Márkról úgy hírlik, hogy munkája Egyiptomban teljesedett ki. Egyháztörténészek szerint ő az egyiptomi kopt kereszténység megalapítója, melynek Alexandriában ő volt az első elöljárója.
Lukács, aki mindennek gondosan utánajárt
Lukács az első fejezetben bevallja, hogy nagy körültekintéssel adja át a rábízott üzenetet: „Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy írásba foglalják a közöttünk beteljesedett eseményeket úgy, amint ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután elejétől kezdve mindennek pontosan utánajártam, szép rendben megírjam neked, nagyra becsült Teofilosz, hogy meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak." (Luk. 1:1-4). A címzett, Teofilosz egy beszédes név, amely azt jelenti, „Isten barátja”, "Istent szerető", több nem is ismert róla.
Lukács, a „szeretett orvos” (mint Pál leveléből kiderül: Kolossé 5:15) egyben Pál apostol hűséges útitársa írta nemcsak Lukács evangéliumát, hanem az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvet is. Lukács tehát a Jézus életére vonatkozó tényeket Pál igehirdetéséből jegyezte le. Dr. Grüll Tibor történész tanulmánya szerint Lukács missziós tevékenysége közben is „praktizálhatott”, ahogyan sátorkészítő mesterségét is gyakorolta. Mint írja, a római birodalomban az orvoslás csaknem kizárólagosan görög foglalkozásnak számított, így szinte biztosan nem zsidó származású volt: „Az antiokhiai Lukács is átlagon felüli műveltséggel rendelkezett. Lukács írásaiban azonban nemcsak a görög kulturáltságú prozelita látásmódja, hanem orvosi szemléletmódja is lépten-nyomon kiütközik: az apró részletek pontos megfigyelése és rögzítése, a szenvedők iránti együttérzés és a Szentlélek gyógyító munkája iránti csodálat. „Simon anyósát éppen magas láz gyötörte” (Lk 4:38) – írja Lukács, orvosi szemmel észrevéve a heveny láz és a magas testhőmérséklet közti különbséget, míg a többi szinoptikus evangélista nem tér ki arra, hogy miféle láz gyötörte Péter anyósát.(...) Lukács evangéliumában hat olyan csodát találunk, amely nem szerepel a többi evangélistánál, ezekből öt gyógyulással kapcsolatos".
Jézus nemzetségtáblázatát Ádámtól, sőt magától Istentől, minden ember Atyjától ismerteti. A történelmi hátteret is felvázolja, mintegy kordokumentumként az akkor uralkodó római császárokat, a Júdeában uralkodó királyokat, helytartókat és vallási vezetőket név szerint említi – többek között Augusztus és Tibérius császárokat, Poncius Pilátust, Annás és Kajafás főpapokat és Heródest. Lukácstól tudunk a Jézus születését megelőző és az azt kísérő eseményekről is: többek között a meddő Erzsébet fogantatásáról, amit maga Gábriel angyal jelentett ki férjének, Zakariásnak; Gábriel megjelenéséről Mária előtt; a szűz leány természetfeletti fogantatásáról; Zakariás megnémulásáról, majd beszédképességének visszanyeréséről; az angyal látogatásáról a pásztoroknál. Lukács gyakran Emberfiaként utal Jézusra, emberi oldalát domborítja ki, és számos olyan részletet megörökít, ami nincs benne a többi evangéliumban, mint például az irgalmas szamaritánus példázata, a tékozló fiú története, a farizeus és a vámszedő imádsága, az emmauszi tanítványok története. Itt található utalás arra is, hogy Jézus mindenkihez küldetett, nemcsak a zsidók, hanem „minden nép számára”, ahogy Simeon énekében szerepel: „meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek" (Luk 2:30).
Máté, Márk és Lukács szinte ugyanabból a szempontból nézte Jézus életét, írásaik sok tekintetben hasonlóak, azért is nevezik ezeket szinoptikus evangéliumoknak. A szó görögül annyit jelent, mint „ugyanabból a szempontból nézett”. Mindhárom evangélium egyformán sok csodát ír le, nem egy esetben ugyanazt a csodát.
János, a legjobb barát
A negyedik, János evangéliuma kilóg a sorból. Sok új dolgot tartalmaz, kiváltképp Jézus jeruzsálemi tanításaiból. Kevesebb csodát és hasonlatot mutat be, de ezeket bővebben kifejti, magyarázza, míg a szinoptikusoknál ezek egyszerűbbek, jellemzően a közel-keleti emberek által használt képekkel és hasonlatokkal íródtak.
Az ókeresztény iratok szerint János már idős korában írta meg az evangéliumát, amikor már az első három evangélium megvolt. Ezek ismeretében azokat a dolgokat írta le, amelyek egyikben sem szerepeltek. Míg a szinoptikusok a gallielai eseményekre, tanításokra tették a hangsúlyt, János a júdeai történések részletesebb leírására fókuszált. Júdeában a nép tanult rétegei, írástudói, vezetői is hallgatták Jézust, akiknek elmélyültebb és nehezebben követhető tanításokat is mondott, míg Gallieában egyszerű földművelő és halászemberekhez kellett szólnia. Érdekesség, hogy János evangéliuma nem Jézus születésével kezdődik, hanem Isten Fia testet öltése előtti tevékenységének és jellemvonásainak bemutatásával (János 1:14). János evangéliuma Krisztus istenségére, preegzisztenciájára, örökkévaló létére helyezi a hangsúlyt, ami az olyan kifejezésekben is megmutatkozik, mint például „az Ige isten volt” vagy „a világ Megváltója”, az „Isten Fia".
Saját magát János úgy említi mint „a tanítványt, akit Jézus szeretett”, utalva arra, hogy Jézus belső köréhez tartozott. Dr. Ruff Tibor teológus írásában az itt használt eredeti szó is megvilágításra kerül: „Ez a héber ohév szó szerinti fordítása, ami a legjobb barátot jelenti (a mai ivritben is), ezért valójában így is kellene fordítanunk: „a tanítvány, aki Jézus legjobb barátja volt” Az utolsó vacsoránál János Jézus mellkasára hajolt, ami abban a kultúrában a legtisztább testvéri és baráti szeretetet kifejező gesztusnak számított. A közé a három személy közé tartozott, akik jelen lehettek a legfontosabb csodáknál és akiknek új nevet adott Jézus. Jakabbal, testvérével Mennydörgés Fiainak nevezi el őket Jézus, heves természetükre utalva. Az apostolok közt a legfiatalabb még Keresztelő János fellépésekor a tanítványa lett, majd a Keresztelő tanúságtétele után Andrással együtt Jézushoz csatlakozott. A kereszten függő Megváltó az anyját János gondviselésére bízta („Íme, az anyád” – mondta neki), aki ettől fogva magához vette az idősödő asszonyt. Valószínű nem véletlen, hiszen János unokatestvére volt Jézusnak (erről Máténál is olvashatunk: Mt 27:56). Missziós tevékenysége a mai Törökország nyugati partvidékén, a római birodalom Kis-Ázsia tartományára irányult. Száműzetésben Patmosz-szigetén írta a Jelenések könyvét. Az előbb idézett teológus szerint a legjobb barátként Jánost tekinthetjük az egyetlen olyan embernek, akivel Jézus minden személyes titkát feltétel nélkül megosztotta, akiben maximálisan megbízott – „nem véletlen, hogy e mennyei menyegzőre a Jánosnak kinyilatkoztatott Jelenések könyvében kapunk konkrét meghívást; és az sem, hogy János evangéliumából tudjuk meg: Jézus a barátaivá fogadott minket, akiknek mindent tudtul adott, amit az Atyától hallott”.
