Nem is gondolnánk, milyen érdekes karácsonyi tradíciók léteznek Európa-szerte.
Ha az év egyik legszebb ünnepére gondolunk, általában a fenyőfaállítás, a betlehemezés és az ajándékozás jut eszünkbe először, pedig a karácsonyhoz, vagy tágabb értelemben véve a téli napfordulóhoz számos érdekes hagyomány kapcsolódik kontinensünkön.
Talán a végtelen, havas tájak teszik, hogy jó páran Skandináviát jelölik meg, mint a Mikulás lakóhelyét, így aztán természetesnek tartjuk, hogy az ott élő emberek izgalmas népszokások őrzői. Ez így is van, noha ezeknek a szokásoknak egy része nagyon régről, még a pogány időkből eredeztethető. Skandináviában a téli napfordulóhoz kapcsolódik magának a karácsonynak az elnevezése is: az ünnepet a jul szóval, illetve annak variánsaival illetik, ami azt jelenti, „kerék”. Ebben a napkorongra való utalás is felfedezhető, annál is inkább, mert a régi időkben ilyenkor volt szokás egy szurokkal bevont, majd lángra gyújtott kocsikereket legurítani a hegyről. Az Eva Maria von Nerling és Olaf Hille közreműködésével szerkesztett, 1994-ben megjelent Legszebb karácsonyi könyvem című gyűjteményben számos példát találunk ezekre a különleges, pogány eredetű hagyományokra. Ilyen például az úgynevezett karácsonyi fatörzs (Yule Log, Julklotz) égetése, mely Európa egyes részein a mai napig megfigyelhető, míg más országokban jellegzetes alakú, csokoládéval díszített süteménnyé szelídült. A fatörzs eredetileg 12 éjszakán át égett, hamujának termékenyítő hatást tulajdonítottak. Ebben az időszakban tilos volt a veszekedés, a civódás, talán ebből következik, hogy a karácsony ma is a megbékélés ünnepe.
Skandinávia persze a csodás mondavilágáról is híres, így nem meglepő, hogy az egyes országok hagyományaiban fontos szerepet kapnak a manók és más természetfeletti lények. Például híres karácsonyi skandináv jelkép a Julbock, vagyis a karácsonyi kecske, amely főleg Svédországban nagyon népszerű, ráadásul nem kevés galibát okoz advent idején, ugyanis a hagyománytisztelő lakosok a mai napig ragaszkodnak a szalmából készült figura felgyújtásához, igencsak megnehezítve ezzel a helyi tűzoltók életét. Az ősi hiedelmek szerint a kecske Thor, a legbátrabb és legerősebb isten kedves állata, a szekerét is ők húzzák. Manapság a szalmából font bakkecske az ajándékokat őrzi, legalábbis, ha a ház lakói elnyerték a tetszését: ellenkező esetben ugyanis el is lophatja azokat. Ha valaki ismeri Nils Holgersson meséjét, tudhatja, hogy a skandináv országokban a ház manóit sem érdemes magunkra haragítani, mert rosszkedvükben számos baj és szerencsétlenség okozói lehetnek. Dániában és Norvégiában ezért rikító vörös ruhába és sapkába öltözött szakállas manócskák, Julenisser-ek lepik el decemberben a boltok kirakatait, emlékeztetve az embereket azokra az időkre, mikor karácsony idején apró tálkákban különböző finomságokat, például zabkását hagytak a küszöbön a Tomte és Nisser nevezetű manócskáknak, akiket a család védőszellemeiként tiszteltek.
A Julenisserek piros ruhás alakja manapság kissé összemosódhat a különféle mikulásábrázolásokkal: azt már a hazai gyerekek többsége is tudja, hogy sok más országban a Mikulás csak Szenteste jön el, és ekkor hozza a mesés ajándékokat. Érdekes módon azonban Hollandia például osztozik velünk a december 6-i mikulásvárásban, amely náluk még a karácsonynál is nagyobb ünnep. A szakállas, köpönyeges Sinterklaas alakja természetesen a hajdani mürai püspökön, Szent Miklóson alapul, azonban a holland hagyományok szerint a mikulás egyenesen Spanyolországból érkezik hajóval, mégpedig szolgái, a mór Fekete Péterek kíséretében. Miután partot ér, egy szemrevaló acélderes lovon járja be Hollandiát: a jó gyerekeknek édességet oszt, a rosszakat azonban a Fekete Péterek magukkal vihetik egy zsákban Spanyolországba, ha nem vigyáznak magukra. A télapó acélderes lovának is illik finomságokat, például szénát vagy sárgarépát kikészíteni az ablakba. Az állatokról való gondoskodás sok helyen megjelenik a karácsonyi szokások között: a lengyelországi hiedelmek szerint például a háznál tartott haszonállatok Szenteste éjfélkor megszólalnak, és elmondják, jól bántak -e velük a gazdáik egész évben. Lengyelországban karácsonykor a megbékélésre is nagy hangsúlyt fektetnek: a családban ostyát törnek, majd együtt megeszik a darabkáit, közben pedig elsimítják az esetleges ellentéteket, véget vetnek a haragszomrádnak. Szenteste az ünnepi vacsoránál egy pót-teríték is kerül az asztalra annak jeléül, hogy a váratlanul bekopogtató vendéget is szívesen fogadják. Lengyel szomszédainkhoz hasonlóan mi, magyarok is törekszünk a békés, családi körben eltöltött karácsonyra. Sajátos hagyományunk ugyanakkor a betlehemezés, ami Szlovákiában és Csehországban, Erdélyben illetve Ausztria egyes részein is megfigyelhető. A pásztorjáték főhősei egyszerű emberek, általában három pásztor, akik közül az egyik kissé lassabb észjárású, vagy idős kora okán kicsit nagyot hall, és ez mókás félreértések okozója a párbeszéd során. Maga a pásztorjáték voltaképpen a bibliai születéstörténet újraértelmezése, sajátos szemszögből. Erdélyben régi szokás, hogy a betlehemesek időnként torzonborz állatbőrbe bújnak, és ijesztő maszkokkal fedik el az arcukat: osztrák szomszédaink ezt a gyakorlatot azóta annyira tökélyre fejlesztették, hogy még a halloween-i ijesztgetések is elhalványulnak a decemberi Krampusnacht, vagyis „krampuszjárás” mellett.
Szerencsére azonban a nemzetek többsége ennél jóval gyermekbarátabbra formálja az ünnepet: Angliában ma is él a Christmas Caroling nemes hagyománya, a házról házra járó, karácsonyi dalokat éneklő gyerekeket pedig süteménnyel vagy más aprósággal jutalmazzák. Jellegzetes angol szokás, hogy az emberek örökzöldekkel, egész pontosan magyalkoszorúval és fagyönggyel díszítik az otthonukat. A karácsonyfa állítás meghonosodását a britek Viktória királynő férjéhez, Albert herceghez kötik, aki németországi származása okán nem nélkülözhette az ünnepnek ezt a szép mozzanatát a ködös Albionban sem.
Ahogy közeledünk a mediterrán vidékek felé, a karácsonyi szokások úgy kezdenek egyre meglepőbb színezetet ölteni. Az olasz gyerekek például vízkeresztkor is kapnak ajándékot: a meglepetéssel Befana, a jó boszorkány kedveskedik nekik, aki a Télapó (Babbo Natale) felesége. A nagy orrú, de aranyszívű Befana asszonyság a kéményen keresztül érkezik, és ajándékokat hoz a jól viselkedő csemetéknek (akik vélhetően még alig épültek fel a karácsonyi cukorsokkból). A rossz gyerekek persze csak szenet kapnak tőle. Spanyolországban, főleg a katalán vidéken a Caga Tío adja a karácsonyi ajándékot: ez a furcsa szerzet valójában egy felöltöztetett fatuskó, ami, nos hát, ajándékokat „kakil”. Ugyanígy a betlehemnek is része a jellegzetes katalán paraszti öltözetet viselő, guggoló, éppen a dolgát végző fafigura, az El Caganer. Ennek eredete valószínűleg a trágyázás földet termékenyítő hatásához kapcsolódik, tehát ez a szokás volt hivatott biztosítani a jó termést a következő évre.
Érdekes belegondolni abba, hogy a számunkra manapság oly természetes és magától értetődő csokifigurák, melyek az ünnepet kísérik, valójában nem is olyan régtől részei csak a karácsonynak: a svájci Suchard-gyár 1880-ban gyártotta le az első, akkor még tömör csokoládéból készült mikulásokat, melyek aztán szép karriert futottak be Európa-szerte, csupán a belsejük lett egyre üregesebb az idő múlásával – sajnos. A fáról előszeretettel csipegetett szaloncukor (Jókai szerint szalonczukkedli) is viszonylag új keletű találmány: őse a fondantcukor, amelyet vélhetően egy francia cukrász talált fel. Magyarországon már a 19. század elején készítettek fondant alapú cukorkákat, ezeket selyempapírba csomagolva árusították. A gyártás eleinte kézzel folyt, az első gépek a Stühmer csokoládégyárban jelentek meg az 1880-as években. A csokoládé további jellegzetes megjelenési formája karácsonykor a csokoládé tallér, vagyis a pénzérmét formázó apró édesség, melyet egyes országokban, például Angliában el is rejtenek a lakás bizonyos pontján, hogy majd szerencsét hozzon a megtalálónak. A pénzérme különben több náció karácsonyi-újévi hagyományaiban is megjelenik: Lengyelországban az asztalra helyezik Szenteste, hogy elűzze a szegénységet, a britek illetve a görögök pedig belesütik az ünnepi süteménybe, amit így ajánlott óvatosan fogyasztani.
Az ilyesfajta szerencsehozó babonák és szerelmi jóslások egyébként szintén érdekes kutatási témát kínálnak, ezek gyűjtésével ma főleg a néprajztudomány foglalkozik. Annyi azonban még e teljesség igénye nélkül való áttekintésnek a végére érve is világossá válik, hogy az európai kontinensen számos érdekes, megható vagy meglepő tradíció maradt fenn karácsony ünnepével kapcsolatban, amelyek így vagy úgy, de mind átélhetővé teszik ezt a jeles napot. Hiszen ha jobban belegondolunk, a szokások és hiedelmek színes kavalkádját átszövi egy univerzális tanulság: a karácsonyi történetnek csak úgy válhatunk igazán részeseivé, ha másokra is hajlandóak vagyunk odafigyelni.
