A Találkozás az utóbbi idők egyik legkiszámíthatatlanabb zsánerdarabja, és csak a fináléra elfogyó energia gátolja meg abban, hogy kultfilmmé váljon.
Malik Khan (Riz Ahmed) az elsők között ébredt rá, hogy az idegenek megtámadták a Földet. Ugyanis ezek a földönkívüliek nem hatalmas űrhajókkal és tömegpusztító fegyverekkel érkeztek, hanem meteorokon utazó apró paraziták, akik rovarokon keresztül az emberi vérkeringésbe jutva kerítik hatalmukba az agyat. Maliknak első dolga, hogy két fiát kimenekítse ex-feleségétől, és biztonságba juttassa - csakhogy így nemcsak a rovarok és testrablott járókelők, hanem az ügyet szimpla emberrablásként kezelő hatóságok elől is menekülnie kell, ezzel pedig a srácoknak is alaposan fel kell nőniük a helyzethez.
Azaz a Találkozás a klasszikus scifi-thriller alaphelyzetet még megcsavarja azzal, hogy annak egy másodlagos műfaji réteget (menekülés a törvény elől) ad, miközben az apa-fiú(k) túlélősztorit egyfajta felnövéstörténetté is keretezi. Michael Pearce író-rendező munkája M. Night Shyamalan fénykorára emlékeztet: az érzékeinket letaroló atmoszférateremtés helyén egy visszafogottabb, szimbolikusabb, mégis szentimentális és a bőrünk alá kúszó hatáskeltést találunk. Amely az első felvonás végén egy hamisítatlan shyamalani fordulattal átadja a helyét a zsánerfilmet földhözragadt drámába rángató dekonstrukciónak (valahogyan úgy, ahogyan Jeff Nichols legjobb munkáiban, a Take Shelterben és a Midnight Specialben láthattuk). Hidegrázós élmény, ahogyan a Találkozás minden egyes kanyarban újabb értelmezési lehetőségekkel, érzelmi kilengéssel, tragikum-előrevetítéssel fúrja egyre mélyebbre magát a szívünkbe.
Ugyanakkor lényegesen veszít erejéből és lendületéből, amint az első egy óra sziporkázásra után többször már nem képes újrafeltalálni magát. Michael Pearce továbbra is mesterien komponálja művét, de az emocionális hullámvasút kanyarjai már egytől-egyig előre láthatók a cselekmény várható kifutásával együtt. De a lírai fényképezés, Jed Kurzel artikulálatlan elemekre bomló aláfestése és a magukkal ragadó színészi alakítások ekkor sem engedik, hogy teljesen kivonjuk magunkat a film hatása alól. Riz Ahmedtől már megszokhattuk, hogy minden egyes szerepébe ugyanazzal a némileg már rémisztő intenzitással veti bele magát, és ezúttal is hibátlanul nyúl egy rendkívül komplex figurához, az idősebbik fiát játszó Lucian River-Chauhan pedig kettős értelemben is felnő a feladathoz, ahogyan karakterétől is egyre érettebb döntéseket követel a forgatókönyv.
Nehéz tehát egyértelmű mérleget vonni a látottakból, mert a Találkozás tulajdonképpen minden ízében elsőrangú munka, amelyet azonban éppen saját koncepciójának gyenge pontjai, botladozása, vagy vehetjük úgy is, hogy túlzott ambíciója hagyja cserben. Pearce kifejezetten sokrétű filmet vágyik alkotni, amely azonban fokozatosan vedli le magáról sallangjait, hogy egy határozottan kidomborított karakterúton és érzelmi húron állapodjon meg. Ezzel pedig abba a sajátos gödörbe zuhan, hogy azok csalódni fognak benne, akik a nyitányához hű élményre számítottak végig, azok pedig (egy teljesen más jellegű produkcióra számítva) bele sem kezdenek, akik valódi érdemeit értékelni tudnák. Viszont a találkozás akkor mindenképpen a mi filmünk, ha abba a szűk rétegbe tartozunk, akik nagyra tartják a bevett keretrendszereken kívül mozgó, mégis a legnemesebb zsánerfilmes hagyományokra építő darabokat – még akkor is, ha nem maradéktalanul elbűvölőek.
