A Jóbarátok kultusza ma is él, bő 17 évvel a befejező rész után, pedig annak idején még maguk az alkotók sem mertek volna megesküdni rá, hogy az ötletük zöld utat kap az NBC-től.

Kezdjük talán egy rövid kvízzel: ki tudja, hogy David Schwimmer melyik karaktert készült eljátszani éppen a Mester és Margarita színpadi változatában, mikor megkeresték Ross szerepével? Ki tudja, hogyan buktatta meg az alkotógárda a konkurens csatorna egyik sorozatát, hogy végül hozzájussanak Jennifer Anistonhoz? És azt, hogy melyik évadzáró epizódot inspirálta Jane Austen? Vagy hogy Lisa Kudrow az idegtudomány mely ágának kutatójaként bújt a bohókás Phoebe bőrébe? Nos, mindezekre és természetesen sok más érdekességre is fény derül A Jóbarátok-Generáció című könyvben: most, hogy újra itt az őszi bekuckózás ideje, gyakrabban ülünk le esténként a streaming szolgáltatók sorozatkínálata elé, a Jóbarátok pedig (a gyártók őszinte meglepetésére) továbbra is nagy népszerűségnek örvend világszerte. A hat New York-i fiatal története láthatólag még mindig lebilincseli a nézőket, sőt lassan már egy újabb generáció ismerkedik meg a 90-es évek közepén debütált sorozattal. De mi lehet a kulcsa ennek a sikernek? Saul Austerlitz, A Jóbarátok-Generáció írója alaposan utánajárt mindannak, ami kedvenc szituációs komédiánk kulisszái mögött zajlott.

Azt a pillanatot, amikor a kissé zilált és zaklatott Rachel menyasszonyi ruhában beront a Central Perk kávéházba, valójában hosszú küzdelem előzte meg: a Crane-Kauffman televíziós írópáros 1994 elején állhatatosan reménykedett abban, hogy vége szakad a kudarcok hosszú sorozatának, és sikerül végre egy olyan pilot epizód tervével előállniuk, amire ráharapnak a producerek. Marta Kauffman aztán egy esti autózás során megpillantotta az aprócska, hippis kinézetű Insomnia Café-t, és eszébe jutott, vajon milyen lenne egy kávéházban játszódó sorozat?... Magyarországon, ahol kis túlzással mindenki tudja, hogy kedvenc 19. századi írója melyik kávéházat frekventálta, nem is beszélve a 20. századiakról, kissé nehéz elképzelni, hogy Amerikában a Starbucks előretörését megelőzően nagyrészt nem létezett a kávéházi kultúra mint olyan. A 80-as évek végén szerényen, csupán 11 üzlettel kezdő Starbucks 1992-ben már 161 üzlet boldog tulajdonosa volt, a fiatalok pedig lassacskán elkezdték belakni ezeket a tereket. „A kávé immár életstílus lett, a kávézás pedig a szabadidő eltöltésének egy módja.” – írja Saul Austerlitz. Ez a divathullám egybeesett azzal az időszakkal, mikor a frissen Kaliforniába költözött Crane-Kauffman alkotópárosnak nagyon hiányzott a Manhattanben hagyott régi baráti kör, és nosztalgiával idézték vissza az éjszakába nyúló közös beszélgetéseket. A koncepció tehát tulajdonképpen gyorsan összeállt: a célközönséget, vagyis a fiatalokat egy róluk, fiatalokról szóló sorozattal lehetne leghatásosabban megszólítani, tökéletes helyszínül pedig a nemrégiben divatossá vált kávéház szolgálna.

Csakhogy az ötlet önmagában még kevés, a megvalósításához pedig számtalan akadályt kellett legyőzniük az alkotóknak. Itt volt mindjárt a szereplők kérdése: az akkor még Insomnia Café munkacímen futó projekt sikerének kulcsa a kezdetektől fogva abban rejlett, vajon életre tudják -e kelteni a színészek a Crane-Kauffman páros által megálmodott karaktereket? Az írók ráadásul magukból is belecsempésztek pár dolgot a figurákba, a rendmániás Monica például Kauffmant saját magára emlékeztette, míg Crane Chandler száraz, fanyar humorával tudott azonosulni. Az viszont már a legelején tisztázódott bennük, hogy a 3 női főszereplőnek azonos súllyal kell jelen lennie a történetben, és nem csupán a férfi főszereplők barátnőjeként vagy családtagjaként jelennek majd meg a színen. Ezt sikerült is elérniük, azonban a producerek szándéka ellenére „a Jóbarátok mindig is küszködött a faji és etnikai diverzitás hiányával” – olvashatjuk a könyvben, a csatorna moguljait pedig sokszor aggasztotta, hogy a sorozat fehér és nagyrészt középosztálybeli szereplőket mutat be a közönségnek, egyfajta „kilúgozott New York” képét rajzolva meg ezáltal. Valójában eredetileg csak a testvérpár, Ross és Monica karaktere volt kötött ilyen szempontból, és ami a többieket illeti, az alkotók nyitottak voltak bármilyen etnikum felé, de a casting során lassan világossá vált számukra, hogy „a vígjáték mindig kevesebb faji egyenlőséget biztosít, mint a dráma”.

A casting előtt már csaknem ezer lehetséges jelölt fotója gyűlt össze, Crane és Kauffman azonban egy dologban teljesen biztos volt: „Nekünk David Schwimmer kell!” – jelentették ki Ross szerepével kapcsolatban. Csakhogy volt egy kis bökkenő: a széles körű tapasztalattal felvértezett, jól képzett színészt nem érdekelte többé a televíziózás, ráadásul éppen Poncius Pilátust készült eljátszani Bulgakov híres regényének színpadi adaptációjában, már a haját is rövidre nyíratta emiatt. Bele sem akart pillantani a pilot epizód forgatókönyvébe, pedig Crane és Kauffman akár meghallgatás nélkül is felajánlották volna neki a szerepet. Így került a képbe kényszerűségből Noah Wyle, aki azonban pár meghallgatás után inkább a Vészhelyzetet választotta, ahol szép karriert futott be Carter doktorként: később aztán a Jóbarátok egyik epizódjában is vendégszerepelt ilyen minőségben. Az alkotók szerencséjére időközben David Schwimmert meggyőzték az ismerősei arról, hogy legalább olvassa el a forgatókönyvet, majd beszéljen az írókkal, és néhány olvasópróba után a színész számára is világossá vált, hogy „Ross szerepét mintha rászabták volna”. Hatból egy tehát szerencsésen kipipálva. A keresés tovább folytatódott: a sors iróniája, hogy a bohókás, sőt kissé bolondos virággyermek, Phoebe szerepére végül egy fiatal kaliforniai migrénkutatót találtak a legmegfelelőbbnek. Lisa Kudrow jött, látott és győzött: noha a valóságban távol áll tőle ez a különc figura, mégis lefegyverző természetességgel alakítja majd 10 évadon keresztül. Nem kis teljesítmény ez valakitől, aki eredetileg a munkája mellett csupán lazításképpen kezdett el improvizatív színjátszószakkörökre járni. (További érdekesség, hogy ő volt az első a hat főszereplő közül, aki Emmy díjat kapott az alakításáért.) A szereplőválogatás hullámhegyeit - hullámvölgyeit nehezen viselő alkotógárda egy pillanatnyi szusszanást engedélyezett magának, amikor behívta Courteney Cox-ot Rachel szerepére: a meghallgatás formális volt csupán, hiszen előre eldöntötték, hogy az első Ace Ventura filmben illetve a Családi kötelékek című sorozatban már ismertséget szerzett színésznő tökéletes lesz erre a feladatra. Cox valóban jó is volt, csakhogy a sikeres meghallgatás után robbantotta a bombát: kijelentette, hogy ő inkább Monica szeretne lenni. A zavarodott alkotók udvariasságból behívták egy másik napra, hogy meghallgassák őt Monica-ként, noha nem értettek egyet a cserével. Cox azonban váratlan sikert aratott saját elképzeléseivel, és egészen új oldalát csillantotta meg az addig kissé száraz karakternek: a sorozat így nyert egy tökéletes Monicát, Rachel helye azonban ismét megüresedett. Főhetett újra a castingért felelős gárda feje, az egyetlen ember ugyanis, akit igazán megfelelőnek tartottak erre a fontos szerepre, már elkötelezte magát az egyik konkurens csatornával. A fiatal Jennifer Anistonban kétségkívül megvolt a kellő tűz, viszont kötötte a szerződése, így patthelyzet alakult ki. Az NBC csatornánál szerencsére olyan emberek dolgoztak, akik nem adták fel egykönnyen, ráadásul volt egy-két trükk a tarsolyukban. Mikor a konkurens csatorna épp műsorra tűzte volna az Aniston-t szerepeltető sorozatát, ők elővették a nagyágyút – egy csokorra való Danielle Steel adaptációt, amit pontosan az ominózus sorozattal egy idősávban kezdtek vetíteni, így happolva el a nézőket a vetélytárstól. Danielle Steel végül sikeresen megtörte a konkurencia ellenállását, és levették a műsorról a gyalázatosan rossz nézettségi mutatókat produkáló sorozatot: Jennifer Aniston szabad volt, mint a madár, és boldogan csatlakozott a Jóbarátok stábjához. A fiú csapat tagjai közül Joey-val gyűlt meg leginkább az alkotók baja: míg a kanadai Matthew Perry-t szinte azonnal kiválasztották a szarkasztikus, ám valójában szeretetre éhes Chandler szerepére, addig Joey karaktere csak egyre ellenszenvesebbé vált a castingra felvonuló színészek tolmácsolásában, akik nem győzték kidomborítani a figura nőcsábász, macsó oldalát. Ekkor toppant be Matt LeBlanc, aki éppen pénzszűkében volt, ezért gondolta, szerencsét próbál az NBC új, készülő sorozatában. Az egész színészi karrierje furcsán indult annak idején: Matt sétálgatott az utcán, majd hirtelen egy csinos lánnyal épp egyszerre fordították vissza a fejüket, hogy jobban szemrevételezzék a másik hátsóját. Jót nevettek az incidensen, a lány pedig, aki történetesen útban volt egy meghallgatásra, magával vitte LeBlancot is. A Jóbarátok alkotóinak rögtön feltűnt a színész kisfiús bája, ami elvette a karakter sokszor szexista, tapintatlan megjegyzéseinek élét. Matt LeBlanc tolmácsolásában Joey egyfajta szerethető óriáscsecsemő maradt egészen a sorozat végéig, aki imádta megnevettetni a közönséget, a színész pedig civilben sem riadt vissza némi bohóckodástól, persze a munkatársak nagy örömére.

A verhetetlen csapat tehát összeállt, és többé semmi sem állíthatta meg őket: a hat fiatal színész között rendkívül erős volt az összetartás, a fanyalgó kritikák pedig évről évre tehetetlenül törtek meg a Jóbarátok népszerűségének falán. A nézők hamar szívükbe zárták ezeket a habókos, mégis önreflektív figurákat, és miközben nagyokat nevettek az egyes epizódok váratlan fordulatain, sokszor talán nem is sejtették, hogy éppen az írógárda való életből vett tapasztalatai köszönnek vissza a cselekményben. Ez utóbbira meglepően sok példát lehet találni: Chandler hálaadásnap-fóbiáját az inspirálta, hogy a Crane-Kauffman által szervezett fiatal írógárda egyik tagja az évfolyamtársánál töltötte a karácsonyt, a fiú szülei pedig a vacsora alatt hirtelen bejelentették a válásukat. Kauffman kisfia is szolgált egyébként ötletekkel: az írócsapat egyik tagja egyszer játékból feldobta a gyereket a levegőbe, azonban szerencsétlen módon a kicsi beverte a fejét az ajtókeretbe. Sírva szaladt az anyjához az ijedt íróval a sarkában, Kauffman azonban csak legyintett: „én is állandóan beverem a fejét valamibe”. Ez az incidens inspirálta aztán azt az epizódot, ahol Monica véletlenül beüti Ross kisfiának fejét a tartógerendába, és utána hiába próbálja leplezni az esetet a bátyja előtt. Néha maguk a színészek adták az írók kezébe a fonalat: a csapat sokat tanakodott azon, hogyan zárják le a negyedik évadot, mikor az egyik felolvasópróbán David Schwimmer hirtelen bakizott, és „Emily” helyett „Rachel” csúszott ki a száján. Az írógárda ezután úgy vélte, remek befejezés lenne, ha Ross az oltár előtt összekeverné a két nő nevét, és így írták meg végül az adott epizódot. Az írók partnerei is segítettek időről időre: az első évad vége felé nagy volt a tanácstalanság, hogyan csavarintsák meg a Ross és Rachel között szövődő szerelmi szálat. Az egyik író felesége szerencsére éppen Jane Austen-ből írta a szakdolgozatát, és a következőket javasolta: „tudjátok, ha ez egy Jane Austen regény lenne, akkor az történne, hogy...” Így esett hát, hogy a Ross elé siető szerelmes Rachel a reptéren már egy másik nővel találja szíve választottját, az írók pedig ezúttal sikeresen tovább halasztották a hepiendet.

Fölmerül a kérdés, mennyire volt fontos valójában ez a bizonyos sokat halogatott, várva-várt hepiend, és mennyire tett jót nekünk? A Jóbarátokat tíz évad alatt számos kritika érte, amelyek között akadt néhány egészen súlyos is: Tom Shales, a The Washington Post újságírója például egyenesen úgy nyilatkozott, „Nem is sorozat ez, mint inkább egy jól álcázott reklám: egy, a fiatal generációnak szóló reklám, olyan, amit ráadásul folyton megszakítanak a szponzorok termékeit reklámozó reklámok.” Szabó Borbála A teljes tizedik évad című darabjának rendezője, Szabó Máté találóan megfogalmazta, hogyan képesek ezek a sorozatok beszippantani a nézőt egyik pillanatról a másikra:

„A sitcomok világa epizódokból áll, melyek egymástól függetlenül is megélnek, flow-élményt okoznak: nézésük által lebegni kezdünk, megszűnik az idő oly kegyetlen tényezője.” (Bárka Színház Hajónapló XVI.évf. augusztus)

Ennek fényében talán jobban érthető, miért ültet a Jóbarátok újabb és újabb generációkat a képernyő elé, és miért fizetett anno a Netflix sok-sok millió dollárt a Warner Mediának a sugárzási jogokért. Azért, mert jó benne lenni ebben a színes, szívet melengető buborékban, amely egyszerre adja a valóság illúzióját, és marad ugyanakkor vigasztalóan meseszerű. Szép, (fehér), fiatal, jól szituált emberek ráérősen vitatják meg a problémáikat a kávéházban, vagy éppen sziporkázóan szellemes szócsatákat vívnak egymás lakásán, mindezt valamiféle statikus, álló időben (Ross egyébként több különböző évad során is 29 évesnek vallja magát, tehát láthatóan maguk az írók sem mindig értek rá foglalkozni az idő múlásával). Márpedig az évek gyorsan elrepültek, ahogy ezt nemrég maguk a szereplők is megállapíthatták a Friends: The Reunion forgatásán. A három női főszereplő arcán szinte nem is hagyott nyomot a 2004-es befejező epizód óta eltelt hosszú idő (hogy ez örömre ad okot, vagy inkább aggodalomra, azt ki-ki döntse el maga), és noha a régóta várt találkozó nem teljesítette be a rajongók elvárásait – akik mindig is inkább valamiféle egész estés Jóbarátok-filmben gondolkodtak – maguk a sztárok láthatóan élvezték, hogy újra az ismerős díszletek között vannak, és felidézhetik a közös forgatások legemlékezetesebb pillanatait. És bizony így van ezzel a közönség is, hiszen mi mással lenne magyarázható, hogy a Jóbarátok bakijai milliós nézettségeket produkálnak a Youtube-on, a sorozat sugárzási jogait pedig a Netflix után immár az HBO is megvásárolta. „A Jóbarátok erőssége épp az érezhető gyengesége lett: a realizmus hiánya az idők során átfordult valami örökzöld, a fiatalságról szőtt fantáziába.” – írja Saul Austerlitz. Ennek a fantáziának a fényében elhalványul az, hogy annak idején Jennifer Aniston-t több, mint 10 kiló azonnali leadására kötelezték a szerepért, majd harisnyában és balett dresszben kellett bemutatnia új, nádszálkarcsú alakját, elhalványul Matthew Perry gyógyszer- és alkohol függősége, illetve az a tény, hogy talán egyiküknek sem sikerült igazán kitörnie abból a skatulyából, amit még a sorozat szabott rájuk.

A Jóbarátok diadalmenete ma is tart: a hat New York-i fiatal mellett talán nem érezzük magunkat annyira magányosnak, hiszen olyan korba repítenek vissza bennünket, amikor a személyes jelenlét, a személyes találkozások varázsa még nem kopott meg az okostelefonok applikációival való versengésben. „Mi a valóság, szükség van -e rá, és tudunk -e élni benne mi? Igen, talán ezek a kérdések foglalkoztattak írás közben” – jegyzi meg Szabó Borbála a Bárka Színház Hajónaplójában, utalva arra, hogy A teljes tizedik évad valójában azt firtatja játékos módon, miért is szippantja be a nézőket egy-egy ilyen népszerű, vicces vagy éppen elgondolkodtató sorozat. És valóban: elemzés helyett mennyivel egyszerűbb hátradőlni, és megnézni egy részt a Jóbarátokból. Vagy éppen kettőt. Elvégre nem hiába hangzik el a darabban: „Vegye meg a tíz teljes évadot – fizessen elő az Életre!”