Nem kérte senki, de jobb dolog nem is történhetett volna korunk közönségfilmjével, mint a negyedik Mátrix eljövetele.
A nosztalgiának már semmi sem szent, de az ezredforduló egyik legmeghatározóbb popkulturális termékéhez még két vitatott minőségű folytatás után is gigantikus szentségtörésnek tűnt hozzányúlni. És ez még akkor is igaz, ha nem egy rajongóként funkcionáló iparost kerítettek hozzá, hanem Lana Wachowski kezében maradt a gyeplő - ugyanakkor Lana saját veszteségeiből inspirálódva rendkívül személyes projektként fogta fel a negyedik Mátrixot. Ezzel pedig elkészült a 21. század azon kevés blockbustereinek egyike, amelyet nem túlzás szerzői filmként aposztrofálni.
A Feltámadások ugyanakkor nem feltétlenül a klasszikus értelemben szerzői film, miszerint alkotója hitvallása, kézjegyei tetőtől talpig áthatják, hanem Lana Wachowski döbbenetes közvetlenségében. A produkcióból árad, hogy versenytársaival szemben nincs minden egyes mozdulata fókuszcsoportokon kikísérletezve, hanem egy mindenfajta cizelláltság, mesterkéltség nélkül elénk ömlő tudatfolyam, amely a legkevésbé sem törődik azzal, hogy mit szólunk hozzá. Ez a mű azért jött létre, mert létre akart jönni, és minden kompromisszumot mellőzve el fog menni a falig. Így fordulhat elő az, hogy amikor a negyedik Mátrix önmagán élcelődik, az nem kényszeredett magyarázkodás saját bénaságával kapcsolatban, hanem jóízű nevetés azon, hogy egy újabb Mátrix-felvonás valamilyen szinten tényleg csak gusztustalan rókabőrlehúzás és önmaga szembeköpése lehet. Ugyanakkor az önreflexió azért is lehet potens, mert a Feltámadásoknak valóban vannak állításai arról, hogy az eredeti Mátrixnak milyen kulturális hatásai voltak, hogy hogyan (nem) változtatta meg a világot és az alapvetően az ezredfordulóból inspirálódott mű mit szólna 2021-hez.
Közben pedig nem érdekli, hogy ezúttal nem hoz elénk világmegmentést, mindössze egy (önmagához képest) kis léptékű szerelmi történetet mesél el: hogy Neo és Trinity (és rajtuk kívül az összes mellékszereplő, szimbolikus értelemben pedig az emberek és a gépek világa is) hogyan találja meg azt a felszabadulást, amely a Forradalmak végén még csak törékeny ígéretként létezett. A Feltámadások noha a világ egyik legfeleslegesebb folytatásának tűnik, valójában rendkívül szükségszerű válasz arra a bizonytalanságra, pesszimizmusra, amely a trilógia lezárását belengte. Az eredeti örökségét így már csak narratív értelemben sem teszi tönkre: míg a legtöbb hasonló folytatás kiindulópontja éppen a szereplők eredményeinek semmissé tétele (gondoljunk csak a Palpatine második eljövetelével fricskázó új Star Wars-trilógiára, vagy az előzőek családi idilljét rendre felrúgó Halálos iramban-mozikra), a Feltámadások nem negálja a harmadik rész végpontját, hanem annak nyitva hagyott kérdéseire (vagy éppen az azóta eltelt 20 évben felmerültekre) reflektál.
Ebben pedig aztán akad minden Neo kiválasztotti szerepének (újbóli) megkérdőjelezésétől az ember-gép szembenállás újragondolásán át a Mátrix disztópiáját ironikus módon beteljesíteni látszó közösségi média kínosan szájbarágós gúnyolásáig, és a Feltámadások ezen tartalmi sokrétűség mellett azért is kiváló, mert az első részhez méltóan semmit sem akar lenyomni a torkunkon, hanem hagyja, hogy megtaláljuk benne a számunkra tetsző olvasatot. Egyedül csak forradalmi akciófilmnek nem tekinthetjük már: Lana Wachowski nem, hogy nem hoz elénk újabb, a technológia határait feszegető megoldásokat (bár egy-két kiszólása alapján maga is unja, hogy a Mátrixot állandóan a bullet time-mal azonosítják), de a kaszkadőrrendezőktől saját kézbe ragadott akciói egyenesen átlagosak, erőtlen szerkesztésűek, és a korábbi részek szekvenciáit is messze alulmúlják. Ami már csak azért is érthetetlen, mert pont ez az öntörvényű, félig-meddig önmagát dekonstruáló történet bőven elviselte volna, ha nem gigantikus összecsapásokban csúcsosodik ki, vagy éppen az akciók anti-katarzisaival húzza alá mondanivalóját.
Azonban ezt leszámítva a Feltámadások összes többi oldalába nehéz lenne egyértelműen belekötni: az új Mátrix valószínűleg rengeteg vitát fog inspirálni, számos olvasatot ütköztetni, megdöbbenteni, érzelmeket kiváltani. És mi a művészet lényege, ha nem ez?