Az esti híradó veterán bemondója élő adásban jelenti be: nem olvas be többé süket dumát és hamarosan öngyilkos lesz. Network a Centrálban.
Már bent üldögélünk a Centrál Színház nézőterén, a koronavírus-járvány ötödik hulláma ellenére a négyszázhuszonhét ülőhelyből négyszázhuszonhaton nézők mocorognak. Mégsem érezzük úgy, mintha színházban lennénk; az egyik amerikai televíziós csatorna newsroomja a díszlet: profin berendezett, komplett híradós stúdiót látunk, szaladgálnak az operatőrök, felkerülnek a csiptetős mikroportok, érkezik a sminkeslány, jön az adásszerkesztő. A tucatnyi kijelzőn futnak a reklámspotok, valamint a másodpercnek századnyi és ezrednyi részének feltűntetésével ketyeg a visszaszámlálás az élő adás kezdetéig. Aztán berobban a középkorú Howard Beale (Alföldi Róbert), az UBS esti híradójának veterán hírolvasója.
Azok, akik látták Sidney Lumet amerikai filmrendező klasszikusát, a Hálózat (Network) című, négy Oscar-díjjal kidekorált szatírát, pontosan tudják, hogy mi fog történni: Howard élő adásban bejelenti, hogy nem tudja többé már a nevét és arcát adni ahhoz, hogy beolvassa azt a temérdek süket dumát, amelyet estéről-estére elé tesznek egy fehér lapkötegen. Búcsúzóul – csak úgy mellékesen – még hozzáteszi, hogy egy hét múlva ilyenkor, az esti híradó élő adásában, szétloccsantja a koponyáját egy pisztollyal. A sokkoló kijelentésre lefagy a teljes szerkesztőség. A közönség sem tudja, hogyan reagáljon: a nevetés átvált döbbent csendre. Howard nem idióta, ez jól érzékelhető, de annyira elkeseredett és hitét vesztett, hogy nem tud másként cselekedni. Itt, a tévéhálózatnál utóbb már csak a nézettségi mutatók számítanak, ezért hiába rúgják ki, az index rohamos növekedésével azonnal visszahívják. Dianát, a másokon hideg vérrel átgázolni képes nárcisztikus tévés programigazgató-helyettest (Martinovics Dorina) csak egy dolog érdekli: a nézettség. Howard magánakciója pedig annyira sikeresnek bizonyul, hogy nemhogy semmiféle etikai fenntartása nincsen a legtöbb figyelmet érdemlő műsorsávban történő szerepeltetésével, hanem még lovat is ad alá. A megnövekedett médiafigyelem és a messianisztikus képzelgések elegye prófétává teszi a bemondót. „Kurvára dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább!” – szakad fel belőle egy ponton, és a kijelentése futótűzként terjed végig a teljes világon. (Baráthy György, a Révay utcai teátrum „házi fordítója” a filmbéli „iszonyúan” határozószót erősebbre cserélte.) Innentől nincs megállás: követőiből mozgalom verbuválódik, amelynek működése nem csak az egymást hergelő találkozókban csúcsosodik ki, hanem akkor, ha vezetőjük úgy látja megfelelőnek, képesek egymillió levelet küldeni a washingtoni Fehér Házba. Márpedig a pokol elszabadulóban van, mert az egykori hírember egyre több és egyre merészebb dologra veszi rá őket…
Lee Hall brit színpadi szerző alapszituációja, amely tisztelettel adózik Paddy Chayefsky többszörös Oscar-díjas amerikai forgatókönyvíró 1976-os szkriptjének, egyszerű és kiszámítható. Mégsem érezzük úgy, mintha az alkotók csak a média és a propaganda álságos működéséről kívánnák lehúzni a leplet. Howard megőrülésének fázisai nem csak a hírügynökség munka idegölő, kibírhatatlan hatásait tárják fel, hanem azt a világméretű hatalmat, amelyet a telekommunikációs eszközök jelentenek. Minden egyes üvöltés, amely elhagyja a bemondó száját, egyfajta segélykiáltás és harcba hívás. Amikor Howard önálló műsort kap, ahol szupersztárként üvöltik be a nevét a füsttel és fényekkel elárasztott porondra, szépen kirajzolódik, hogy az őrület nem ismer határokat. Egyúttal az is jól látszik, hogy a televíziózás „elbulvárosodása” ellen szót emelő szakemberből egy karikacsapásra médiasztár lesz.
Puskás Tamás rendezése ügyel arra, hogy a Network ne legyen kortersbeszéd. Igaz, nem kell nagyon védekeznie, mert a darab akarva-akaratlanul rímel a nemzetközi és hazai médiahelyzetre, illetve a populista hatalomgyakorlásra. Gothár Márton vágó, technikai és videórendezőként négy kameráért és nagyjából ugyanennyi kivetítőért felel, utóbbiak precízen monitorozzák a színpadi történéseket. A műfajok ilyen szinten történő összemosása izgalmas, de nem jól kihasznált vállalkozás. Sőt, bizony, néha még kontraproduktív is. Az istenként tisztelt tévémogul rendkívül hatásosan, fekete-fehér fényjátékkal jelenik meg a vásznon, de az őt megformáló Bodrogi Gyula, Kossuth-díjas színművész – legnagyobb sajnálatunkra – kizárólag felvételről látható. Más jelenetek ugyancsak a kijelzőkön működnek: például a hírolvasó és a hírműsor-szerkesztő első iszogatásakor a szereplőknek csak a hátukat látjuk a színpadon, arcukért az óriáskivetítőre kell szegeznünk a tekintetünket.
Alföldi Róbert nagyon célratörő Howard Beale szerepében, de gyakran beletörik a nyelve és a bicskája a hírolvasásba. Igaz, szépen megrajzolja a karakter fejlődését: eleinte képtelen elfogadni a szakmaiatlan feladatokat, végül az egykori konzervatív, öltönyös úriemberből extrémen viselkedő, jól szabott öltönyt és divatos szemüveget viselő, tetőtől-talpig amerikai celeb lesz. A többi szereplő is megjeleníti az etikus sajtó és a szívtelen média két végpontját: Martinovics Dorina magassarkúban feszítő Dianája vállaltan kőszívű érdekember, aki tudja magáról, hogy elcseszett, László Zsolt Max Schumacherje, a hírműsor korábbi szerkesztője pedig a konzervatív értékek és a tisztesség mellett teszi le a garast. A többi közreműködőnek, Fehér Tibor törtető ifjoncának, Papp János választási kényszer elé állított nagyöregjének vagy az inkább divatipari nagyasszonynak tűnő Borbás Gabinak nem csak kevés megmutatkozási lehetőség, hanem felszínesen megírt karakter jut.
A görbe tükör ettől még hatásos, csakúgy, mint a látványos zárójelenet. A siker garantált: a kivetnivalókat háttérbe tolja a technikai profizmus, valamint a markáns üzenet.
