Lehet-e még újat mondani az Y-generáció nyűglődéseiről? A világ legrosszabb embere alapján nem feltétlenül, de Joachim Trier filmje ennek ellenére is figyelemre méltó.
Julie-nek (Renate Reinsve) fogalma sincs, mit akar az élettől: kétévente új szakmába fog, párjait nagyjából hasonló sebességgel és ötletszerűséggel váltogatja, és még a harminchoz közeledve is kétségbeejti a gyerekvállalásnak még a gondolata is. Joachim Trier filmjét már csak azért sem kell ennél jobban bemutatni, mert tökéletes tükörképe a hazai fiatalság körében nagy sikert aratott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannak: a kapunyitási pánik dominálta alaphelyzet, a "felnőtt" társadalmi protokollokban a harmadik x-en túl is idegenül mozgó főszereplő, a kínos családi ebédek, a mágikus realizmusban éppen csak bokáig megmártózó stílus mind ismerősek lehetnek a magyar nézők számára.
Julie ugyanakkor nem a szokott Woody Allen-i, kétbalkezes, kívülálló figura: az ő útkeresése, talajvesztése lényegesen kifinomultabb, összetettebb. Végső soron ugyanis kívülről nézve minden rendben van az életében: képes fenntartani egy érett párkapcsolatot, munkahelyet, baráti kapcsolatokat – a kérdés ettől igazán húsba vágó, hogy valóban a helyén van-e és valóban a saját életét éli-e? Ha úgy vesszük, Trier egyenesen forradalmi tettet visz végbe azáltal, hogy női főhősét jelentős részben a sodródó karakterek férfi archetípusának nyomdokaiban fogalmazza meg. Hiszen rájuk jellemző, hogy általános elveszettségük ellenére a felnőtt élet legtöbb attribútumát (saját otthon, stabil párkapcsolat, baráti kör, önmegvalósításra alkalmatlan, de megélhetést biztosító munka) birtokolják (ld. pl. tick, tick... Boom!), míg női ellenpárjaikat éppen ezek hiánya definiálja (ld. A legjobb dolgokon bőgni kell). Julie tehát tulajdonképpen egy emancipációs kísérlet, hogy a "papíron rendben van az életem, de valójában nem érzem otthon magam benne" ambivalenciájának férfi privilégiumát megtörje.
Ezért is lényegtelen, hogy Reisz Gábor ugyanezt a filmet tulajdonképpen már leforgatta hét éve, ráadásul egy fokkal sallangmentesebben és szellemesebben: A világ legrosszabb embere hiába nem fogalmaz meg semmi újat az Y-generáció életút-téblábolásáról, önsorsrontó küzdelmeiről, ezt mindig képes egy hangyányit frissebbnek érződő szemszögön keresztül prezentálni. És persze filmnyelve sem teljesen egyező, hanem skandinávosan lehűtött, lecsendesített: az érzelmek sosem tombolnak faltól-falig, a komikum inkább vállalja a humortalanságot, mint az otrombaságot, és maga az élmény minden impresszionista kitérő ellenére is inkább tart a hétköznapiság, mint a sziporkázás felé.
Részben ennek tünete az alkotás furcsa ütemezése: Trier 12 fejezetre (továbbá egy prológusra és epilógusra) tagolja filmjét, azonban ez a felosztás bőven megkérdőjelezhető abban a tekintetben, hogy a részek hossza és súlya radikálisan eltérő. Néhányuk valódi fordulópontot jelentő, terjedelmesebb jelenet(folyam), máskor azonban csak a karaktert (és még csak nem is feltétlenül Julie karakterét) színesítő közjátékokkal egyenértékűek ezek az etapok.
Természetesen az író-rendező címkézésének vitathatósága egyáltalán nem kardinális kérdés, a hangsúly sokkal inkább azon van, hogy nézőként nehéz felvenni azt a ritmust, amely először egy humoros montázsba ránt be, aztán átmenet nélkül egy 15 perces, erőteljesen szövegfókuszú jelenetnek követel figyelmet. Számos alkalommal egyszerűen azért megerőltető elmerülni a szereplők önmagukba belevesző eszmefuttatásaiban, körkörös vitáiban, vagy éppen a merengő oslói városképekben, mert az alkotás könnyed, elliptikus oldalának tükrében váratlan ez a stílusváltás.
Ugyanakkor A világ legrosszabb embere mégis azokban a momentumaiban igazán találó, amikor minden különösebb megmunkálás nélkül tárja elénk kényelmetlenül életszagú helyzeteit. Egy egymásra találás, szakítás, kiábrándulás éppen attól fájdalmasan emberi, hogy Trier nem kívánja ezeket az érzéseket, benyomásokat egyetlen frappáns mondatba belesűríteni, hanem hagyja hosszasan, kiforratlanul gyűrődni őket a szemünk láttára.
Így pedig ez a film is azzal visz véghez kisebb csodát, hogy még ha nem is feltétlenül tapinthatunk rá benne saját sorsunkra (elvégre hogyan lenne képes egy mű minden egyes nézőjéhez személyesen szólni?), magára az életre könyörtelen érzékletességgel rátalálunk rajta keresztül. Annál nagyobb fegyvertényt pedig nehéz volna elmondani egy generációsként aposztrofált alkotástól, mint hogy kortól, nemtől és lakóhelytől függetlenül is képes lehet jelenteni valamit számunkra.
