Szabó Réka, Peer Krisztián és Szász Dániel meséje rólunk szól. A Tünet Együttes új bemutatója, a Nothing personal február 25-26-án látható a Jurányiban.
Szabó Réka darabja ezúttal a kiégés témájával foglalkozik. A darabban saját meséjüket és saját belső démonaikkal szembeforduló mesehőseiket alkotják meg. A próbafolyamathoz Boldizsár Ildikó meseterápiás módszere adott inspirációt, a történethez Márkos Albert zeneszerző-csellista teremt érzékeny zenei közeget.
„A mesék szimbolikus világában mindenfajta életválság megjelenik – így a kiégés is. Láthatod magad a mese egy pontján – reménytelenül elakadva, megfosztva képességeidtől, külső és belső erőforrásaidtól. Nem akarsz lapozni, mert úgy érzed, saját történeted utolsó oldalánál tartasz, és ezután már csak a fedél csukódik rád. Pedig a mesehős útja folytatódik, és ezzel azt üzeni, hogy nem csak muszáj, de lehetséges is erről a pontról elmozdulni, megküzdhetsz fenevadjaiddal és kihúzhatod magad a veremből. A próbák során régi alkotótársaimmal – a Tünet Együttes egyik alapító tagjával, Szász Dániellel, Peer Krisztián költővel (aki 2006-ban a balatonaligai strandon először mondta ki a társulat jelenlegi nevét) és Márkos Alberttel – újra összetalálkoztunk. Az foglalkoztat, hogy a vallomásosság és az absztrakt színházi forma hogyan hatnak kölcsönösen egymásra” – Szabó Réka, rendező.
A próbafolyamat során az alkotók, Szabó Réka, Peer Krisztián és Szász Dániel a Boldizsár Ildikó által kifejlesztett módszer segítségével – a mesekutató-meseterapeutával személyesen is konzultálva – járják körbe elakadás-történeteiket, hogy megalkothassák saját meséjüket és mesehőseiket.
Volt egy ember, már ha tényleg volt, aki addig-addig facsarta és zsigerelte magát, míg kemény lett, száraz, örömtelen és hajlíthatatlan. Az egész világgal csak hadakozott, ezért aztán páncélt kellett növesztenie. De volt ennek az embernek egy gyermeke, és ez az ember nem akarta, hogy a gyermek észrevegye rajta a változást, így hát szemre ugyanaz maradt, aki előtte volt. De a páncélzata a bőre alatt egyre csak hízott befelé és vastagodott. Végül már az egész ember nem volt más csak egy magától mozduló páncél, amiben a kötelességtudó szív minden dobbanással önmagát repesztette-sebezte. Néha már jobban fájt neki a létezés, mint amennyire az ő halála fájhatna bárkinek is ezen a földön. És akkor ez az ember… Ez a történet nem rólam szól. Nem azért, mert sokan járunk hasonló cipőben, hanem azért, mert ott kezdődik, ahol megszűnik az én.
