A modern kori magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a 110 éve született Ottlik Géza egészen szokatlan módon közelítette meg a regényírást.
Nincs bennem ilyen irányú elfogultság, így teljesen tárgyilagosan jelenthetem ki, hogy a világ legeslegjobb könyve egészen véletlenül egy magyar regény: az a címe, hogy Iskola a határon. Ebben a néhányszáz oldalas műben minden csodálatosképpen benne foglaltatik: ami eddig történt velünk az életben, sőt az is, ami még csak történni fog, meg persze az is, ami eközben mindenki mással történik, és R. Zs. kedves volt osztálytársam most valószínűleg felszisszen, és azt gondolja magában, hogy „te jó ég, azt mennyire szívás volt olvasni a gimiben” (átmenetileg el is keresztelte Iskola a tűréshatáron-nak: némi kárörömmel figyeltük, ahogy próbaérettségiken újra és újra ezt a tételt húzza), de teljesen mindegy, mert az is benne van, hogy ő ezt gondolja éppen, és hát végeredményben nekünk, XXI. századi embereknek ez a könyv a legjobb barátunk – ő ismer minket a legnagyobb alapossággal. Hogy miről szól? Ja hogy a cselekménye? Az nemigen van neki: mondjuk két középkorú barát a már halott barátjuk naplószerűségéből próbálja kitalálni, hogy hogyan is kellene élni. Nem sok sikerrel. A szálak Kőszegre vezetnek, az anno közösen kijárt katonai alreál iskolába.
Alapok
Sorsszerűség? Mindenképpen: a 110 éve született Ottlik Gézának már az ükapja, Ottlyk György (hja, régi nemesi család) is katona író volt, Thököly ezredese, 1663-ból maradt ránk kalandos önéletrajza. Nem csoda hát, ha a kis Géza (közeli barátainak egyszerűen csak Cipi) későbbi pályájának kiindulási pontját nekünk is valahol a kőszegi katonai alreál iskolában kell keresnünk (Mégis katona akarsz lenni? - "Akar a halál!" - mondta Medve. Az vagyok! ha már erről van szó, gondolta káromkodva.) Az író 1923-ban, mindössze 11 évesen került be a poroszos pedagógiai elvek szerint működő intézménybe, és bizonyos értelemben kétséges, hogy szabadult -e onnét azután valaha is, hiszen Kőszegen szerzett élményei egy életen át meghatározták a gondolkodásmódját. (Az a három év például egyáltalán nem telt el, hanem van…) A modernség és a posztmodern között húzódó irodalomtörténeti határvonal miatt Ottlikot sokáig valamiféle szegény, emlősök és madarak közt rekedt denevérként tudta csak értelmezni a szakma illetve a közönség, hiszen életműve a nyugatos hagyomány folytatásaként, valamint a legújabbkori próza startköveként egyaránt szemlélhető. A kezdetben méltatlanul elhanyagolt író azonban az új generációk szeszélye folytán hamarosan divatba jött: a Péterek nemzedéke (Esterházy, Nádas, Lengyel és Hajnóczy) kezdte a 70-es években felfedezni és hangosan méltatni Ottlik prózájának különleges értékeit, mára pedig már kifejezetten sikknek számít őt olvasni. Esterházy (erős felindulásból-e vagy huncut, kaján kikacsintással, nem tudni) Ottlik 70. születésnapjára az egész Iskola a határon-t átmásolta egy 57x77-es rajzlapra – nem tisztünk kitérni az ebből származó parázs vitákra, hommage vagy rituális apagyilkosság pro és kontra, mindazonáltal az eset jó időre megrendítette az irodalommal hivatásszerűen foglalkozó egyének józanságába vetett közhitet (ha volt ilyen). 2015-ben aztán egy egész csomó kortárs írónk megismételte a csuklógyilkos performanszot, bár ekkorra már nemigen volt mit megrendíteni vagy aláásni, már ami a közhitet illeti.
Lusta író, feddhetetlen barát
Maga Ottlik is sokat bizonytalankodott élete fő művével: egy alkalommal jóformán a nyomdából kérte vissza a kéziratot, mely eredetileg a Tovább élők címet viselte volna. Évtizedeken át csiszolgatta, tökéletesítette az először novella formájában kicsírázó történetet – az író pepecselő munkamódszerére egyébként nagyon jellemző, hogy az Iskola folytatásának szánt Buda című regényt haláláig sem tudta rendesen befejezni, pedig folyamatosan írta. Nem sok művet hagyott hátra, hiába dolgozott szinte megállás nélkül, barátja, Vas István ezért egyszer – tévesen – lusta íróként aposztrofálta őt. Az igazsághoz közelebb áll az a megállapítás, hogy Ottlik nem volt profi író, sokkal inkább ösztönösen alkotott: hivatásszerűen dolgozó kollégáival ellentétben nem azt írta meg, amit éppen akart, vagy amire éppen igény volt a kiadónál, hanem amit tudott, amire indíttatása volt. Érdekes, hogy Magyarországon elsősorban a szépírói karriert emeljük ki Ottlikkal kapcsolatban, pedig valójában egy kiváló matematikus, elismert fordító, és a bridzs nemzetközi hírű nagy szakértője áll előttünk személyében. Sőt, ami ezeknél is fontosabb, egy gáncs nélküli ember, ami abban az időszakban (a történelem hányattatásai folytán) különösen ritka volt. „Makulátlanul tiszta maradt mind erkölcsi, mind művészi tekintetben olyan időkben, amikor a politika még nagy tehetségeket is megrontott.” – mondta róla Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész. A második világháború alatt légoltalmi szolgálatot teljesített, üldözötteket mentett: többek között lakásában bújtatta írótársát, Vas Istvánt. Vele irodalmi kérdéseken időnként olyan hevesen összeszólalkozott, hogy ordításuk állítólag két házzal odébb is tisztán hallatszott, miközben a cél ugye az lett volna, hogy ne tudódjon ki Vas holléte. Lengyel Balázs így ír erről visszaemlékezésében: „Aztán esténként már együtt veszekedtek dühöngve, órák hosszat. Miért? Sok minden lényegtelen lényeges dolog miatt. Például Vas István szerint azért, mert nem olyan mély, olyan igazán igazi író Somerset Maugham, mint Cipi gondolja. Ez különben örök téma volt közöttük.” Bagatell – summázta volna a kialakult helyzetet Medve.
Sport és fair play
Akkor ők ketten abban a Riadó utcai kis lakásban az életükkel játszottak ezeknek a rögtönzött irodalmi vitáknak a hevében, ám Ottlik lobbanékony természete már előbb is megmutatkozott, nevezetesen a pályaválasztás egyik kritikus pillanatában, mikor a budai főreál elvégzése után magyar-francia-matematika szakra jelentkezett az egyetemen. Az úgy nem megy, húzza ki a matematikát – parancsoltak rá, hiába érvelt Ottlik a matematika és a filozófia, tehát végső soron a költészet közti mély és szerves kapcsolattal. Nem megy – mondták. Erre írónk dühében kihúzta a magyart és a franciát, így lett belőle matematika-fizika szakos hallgató, nem is bánta meg soha. Nagyszerű tanárai voltak, Fejér Lipótot különösen szerette és becsülte. Az egyenes, átlátható dolgok tisztelete vonzotta a reál tárgyakhoz, majd később az atlétikához és a bridzshez is.
"Versenyezni szerettem. A centiméterrel, stopperórával lemérhető, a salakon elért tiszta, igaz, megfellebbezhetetlen eredményeket szerettem." (Félbeszakadt beszélgetés Réz Pállal)
Irodalmi pályafutásában ilyen mérföldkőnek, ilyen tisztán lemérhető eredménynek érezte azt, hogy a Nyugat 1939-ben publikálta egy hosszabb novelláját. A sport több szinten is beszivárgott írónk életébe: a bridzs például akkora szerelem volt Ottlik számára, hogy a nyolcvanas években neves irodalmárok könyörögtek a szakmának, hogy hagyják már békén Ottlikot a kártyával, mert semmit sem halad így a nagyregényével, az Iskola a határon folytatásával. Teljesen beszippantotta ez a világ: versenyekre járt, külföldi lapokban publikált, angol nyelven szakkönyvet írt (persze szigorúan haladóknak) – ez a munkája egyébként később magyarul is megjelent Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel. Az eredeti Adventures in Card Play annyira korszakalkotó műnek számított, hogy az angol bridzsezők a mai napig veszik és olvassák – jellemző, hogy egy igazán mulatságos kommentet is láthatunk az egyik legnagyobb nemzetközi online áruházlánc oldalán a könyvvel kapcsolatos elégedettségi mutatók alatt: Egy csomó felesleges dialógus, a szerző mintha regényt akart volna írni – háborog a kedves USA-beli felhasználó, aki persze mit sem sejt Ottlik szépírói karrierjéről, és csupán egy érthető, korrekt játszma levezetést szeretne kézhez kapni. Ami a fair playt illeti, minden bizonnyal a sportember Ottlik hagyományozta át ezt a fajta szigorú hozzáállást az író Ottlikra: „Valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.” – mondja találóan az íróról egyik legnagyobb rajongója, Esterházy Péter.
Nagyregények: az Iskola a határon és a Buda
A 40-es évek végén, 50-es évek elején sok más pályatársához hasonlóan Ottlik is kiszorult az irodalomi életből, a rendszer nem tudta őt hová tenni, ebben az időszakban csendben visszavonult gödöllői házába és fordításokból élt. (Mások gyermekkönyveket írtak, gondoljunk csak Nemes Nagy Ágnesre vagy Mészöly Miklósra.) Dickens, Shaw, Hemingway szövegeket ültetett át magyarra – fordítói munkájának elismeréseként 1960 őszén az angol kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. 1957-től aztán lassanként visszatér a hazai irodalom berkeibe: megjelenik tőle a Hajnali háztetők, majd 1959-ben az Iskola a határon. Meghökkentően új hangnak számított ez akkor, Az elbeszélés nehézségei című bevezetésben Ottlik gyakorlatilag megágyaz az egész posztmodern irodalomnak. Az olvasókat természetesen nem emiatt szippantja be a könyv azóta is: vonzereje inkább abban áll, hogy Ottlik rátapint valami egészen elemi dologra az életünkkel kapcsolatban. Valamire, amit inkább zsigerből lehet érezni, mintsem szigorúan irodalomelméleti alapon. Persze, egyedülálló, ahogy a nyelvvel bánik, a regény időszerkezete is figyelemre méltó (ez éppenséggel nem Ottlik találmánya: már az ókori görögök is különbséget tettek az ún. külső, objektív idő, és a személyesen megélt belső idő között), de a szívünkhöz mégsem emiatt áll olyan közel. A könyv három részének felcímkézésével (Non est volentis, Sár és hó, Sem azé, aki fut) az író a személyiség szándékától vagy akaratától független távlatba helyezi magát a folyamatot, tehát szűkebb értelemben véve a nevelődést, a személyiségfejlődést, tágabb értelemben az emberi életet, azonban erre mintegy rákontráz az apró, személyes győzelmek sorozatával, melyet szereplőink végül is elnyernek, így vagy úgy, ki-ki a maga módján – ezt még a Buda című sokat vitatott, befejezetlen folytatásban is alkalmunk lehet megfigyelni, mialatt tovább követjük hőseink életútját: a nehéz természetű, kompromisszumra képtelen Medve, a kicsit csélcsap, szélkakas, szószátyár Bébé, a rendíthetetlen Szeredy és a baráti társasághoz Budán, a főreálban csatlakozó árva Hilbert Kornél mind-mind tükröt tartanak az olvasó elé. Sorsuk alakulásából világosan kiderül, hogy a kissé pesszimista világkép ellenére Ottlik tulajdonképpen nem zárja ki az apró, de annál jelentőségteljesebb személyes győzelmek illetve elégtételek lehetőségét, ami egyben hatalmas érzelmi töltettel ruházza fel a két nagyregényt. Talán ezért nyúlunk utánuk újra és újra, nehéz időkben.
Professzor úr, konvergál!
Az Iskola és a Buda különleges vonzerejét legjobban talán egy anekdotával lehet leírni, melyet maga Ottlik mesélt szeretett tanáráról, Fejér Lipótról: „Egyszer, függvénytani gyakorlaton, mutatott egy ravasz, tüntetően divergálni látszó végtelen sort, s a közvélemény hamar megegyezett, hogy nincs határértéke. Csak én rázogattam a fejemet. „No, Ottlik? Nem osztja?” – „Szerintem konvergál, professzor úr.” Kihívott a táblához, mutassam meg. Jaj. Nem tudom bizonyítani. Csak ez az érzésem. Annál jobb: mondjam el az érzésemet. Fülig vörösen, elmondtam. Laikus fogalmazásokkal. Csak arra emlékszem, hogy beletaláltam valamibe, ami neki kellett.” A mindenkori olvasó pontosan ugyanezt érzi: Ottlik beletalál valamibe, ami nekünk nagyon kell. Elnézve azt a ravasz, tüntetően divergálni látszó végtelen sort, ami az életünk, ő megrázza a fejét, és azt mondja: szerintem konvergál. Nem tudja bizonyítani, de határozottan ez az érzése, és akármilyen laikus megfogalmazásokkal, sokszor tétován igyekszik átadni ezt az üzenetet nekünk, olvasóknak, mi mégis valahogy mélyen és óhatatlanul megértjük azt, teljesen függetlenül attól, mennyire számítottunk antitalentumnak annak idején matematikából, vagy éppen fizikából. „Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint afféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhetik. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért.” – idézhetnénk megint Esterházy Pétert. Hiszen pontosan ezért vesszük le újra és újra a polcról Ottlikot, ahogy az Iskolában Bébé a Medve Gábor kéziratát: hogy megbizonyosodjunk róla, van-e az egésznek értelme. Hogy van-e még mindig, ezekben a nehéz, maszkokkal és szociális távolságtartással sújtott időkben értelme a dolgoknak. Ottlik pedig vizsgálja egy darabig összehúzott szemöldökkel a helyzetet, azután közli, hogy szerinte van. Nem tudja, de érzi. Higgyük el. Persze ehhez tudni kell mindenfélét. Például, hogy milyen volt akkor, ezerkilencszázhuszonháromban a főallé ott Kőszegen. Vagyis hogy: majd meglátjuk. Majd megnézi, mit írt a Medve. Majd odaadja. És lesz valahogy.
