A Spencer szűk távcsövén keresztül példátlanul hatásos betekintést nyerhetünk Diana hercegné életébe és elméjébe.
Pablo Larraín nevét hazáján, Chilén kívül leginkább a Jackie-nek köszönhetően ismerhetjük: a futószalagon gyártott, díjvadász életrajzi drámák alapvetéseit látványosan tagadó és Natalie Portman parádés alakításával megtámogatott produkció messzire kitűnt a tömegből. Az élményt végül magának a rendezőnek sikerült megismételnie, ugyanis második angol nyelvű munkája egy kísértetiesen hasonló témájú, stílusú és még remekbe szabottabb alakításokat felvonultató mozi Diana Spencerről.
A Jackie-vel tehát nem csak a tragikus történelmi nőalak (sőt, a férfi árnyékában és vonatkozásában létező feleség-alak) az egyetlen párhuzam: a címszereplő arcára tapadó, még a párbeszédek során is körülötte úszó kamera, a félig már őrületbe hajló zavarodottság, a mindössze néhány nap eseményein keresztül megragadott karakter és élettörténet mind jellemzői a Spencernek is. Steven Knight forgatókönyve egyetlen királyi karácsonyi ünnep három napjába sűríti bele remekül mindazt, ami Diana férjéhez, gyermekeihez, családjához, múltjához, a médiához és saját szerepéhez fűződő viszonyát jellemezte.
Az időben és térben is rendkívül limitált szerkesztés, a címszereplő perspektívájának dominanciája pedig egy döbbenetesen nyomasztó élményt eredményez. Nemcsak egy kastély falai közé, szűk három napba vagyunk bezárva, de túlzás nélkül Diana elméjébe is: kevés az olyan jelenet, ahol ne őt látnánk, és amelyet ne valamilyen markáns érzelme dominálna. A kiszolgáló személyzettel, a család többi tagjával is jóformán csak azért foglalkozik a mű, hogy minden perce átitatódhasson a feszültséggel, amelyet a Dianát fojtogató-szabályozó uralkodói közeg teremt. Az egyik visszatérő mondat Diana és környezete szájából, hogy "itt mindent hallanak" (sőt, ez a figyelmeztetés lebeg feliratként prominensen a konyhai dolgozók felett is), a film érzékelésében a királyi család tagjai (az ifjú hercegeket leszámítva) többnyire láthatatlan szellemként, valahol zárt ajtók mögött léteznek a távolban - nem csoda, hogy a címszereplő eluralkodó paranioája számos nézőre már-már horrorfilmes hatást gyakorol. Ugyanakkor Larraín filmnyelvétől távol áll a konkrét félelemkeltés, egyszerűen csak a stílusból, valamint a szerkesztésből fakadó klausztrofóbia, talajvesztés (a rendszeresen hangsúlyozott menetrend ellenére is könnyű elveszteni időérzékelésünket) és Diana neuroticizmusa ilyen plasztikus.
Jonny Greenwood zenéje például a nyomasztás egy újabb fokozataként teríti be a jeleneteket, de a Spencer nyilván feleennyit sem érne Kristen Stewart minden ízében makulátlan alakítása nélkül. Stewart kisebb produkciókban és szerepekben már évek óta bizonyítja, hogy messze kinőtte az Alkonyat skatulyáját, mégis ez az első szerepe, amelyben mind a valós alak manírjainak elsajátításának, mind egy felettébb komplex érzelemvilág közvetítésének feladatát tökéletesen abszolválja.
Viszont előbb-utóbb a Spencert is utoléri az egy adott állapotban, hangulatban elmerülő darabok hátulütője, hogy amennyiben kellően érzékenyek vagyunk a háttérből elővillanó benyomásokra, a játékidő előrehaladtával egyre inkább egyhelyben járni fogjuk látni a cselekményt. A film második felében Diana szorongása, küzdelmei ha fokozódnak is, javarészt ugyanazokat a köröket futják, a finálé hangulati váltása pedig egyszerűen hamisan veszi ki magát a valós események tragikumának ismeretében.
Az alkotás összhatása alól még így is nehéz kivonni magunkat, és végeredményben a Spencer azon művek táborát erősíti, amely nem egy-egy kulcspillanatában, vonásában válik emlékezetessé, hanem egy sokkal nehezebben megragadható élményként marad velünk egy jó darabig. Vagy legalábbis addig, amíg Kristen Stewart el nem nyer érte egy Oscar-szobrot.
