Az író, filozófus, műfordító és esztéta művei csak a rendszerváltás után jelenhettek meg.
„Ebben a házban élt és alkotott Hamvas Béla, hazánk nagy írója, filozófusa 1945-től 1968-ig” - olvasható az Erzsébet királyné útja 11. falán.
Hamvas Béla 1897. március 23-án született a felvidéki Eperjesen, édesapja 1898-ban magyar–német szakos tanár volt a pozsonyi Evangélikus Lyceumban, ezért a családja oda költözött. A család eredeti neve Aschendorfer volt, amit Hamvas édesapja változtatott először irodalmi működésével kapcsolatban, majd véglegesen Hamvasra. Az ifjú Hamvas az érettségi után, 1915-ben önkéntes katonának jelentkezett. 1916-ban katonai kórházba került, maradandóan megsebesült. Hazatérve Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Schopenhauert és mindenekelőtt Nietzschét kezdett olvasni. Édesapja 1919 novemberében megtagadta a szlovák hűségesküt, ezért a családot kiutasították Pozsonyból, és Budapestre költöztek. Hamvas Béla 1919 és 1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója volt, majd három évig újságíró a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál. 1927 és 1948 között könyvtárosként dolgozott. Közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat írt mintegy huszonöt folyóiratba.
A harmincas-negyvenes években csaknem háromszáz esszét publikált. A második világháború alatt háromszor hívták be katonának, de közben tanult és fordított, többek között Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-ce, Henoch műveit. 1943-1944-ben írta a Scientia Sacra I. című könyvét, amely második írói korszakát nyitotta meg. A háború alatt jelent meg első esszékötete, A láthatatlan történet (1943). 1944-ben Németországból szökött haza az ostromlott Budapestre. A háború után széleskörű szellemi aktivitásba kezdett. Részt vett az újjá alakult Filozófiai és Esztétikai Társaság munkájában; a modern magyar képzőművészetet egyesítő Európai Iskola teoretikus irányadója volt. Intenzív kapcsolatot tartott fenn Várkonyi Nándorral, továbbá Weöres Sándorral, aki Hamvasnak, mint mesterének ajánlotta A teljesség felé című kötetét.
1948-ban Lukács György vitairatban támadta és utasította el Hamvas Béla és felesége, Kemény Katalin könyvét, a Forradalom a művészetbent. A következmény: elnémítás, minden publikációs és szerkesztői jogtól való megfosztás. 1948-ban B-listázták és kényszer-nyugdíjazták. 1948 és 1951 között földművesként dolgozott, gyümölcsöt termesztett. A Karnevál című, nagyrészt életrajzi vonatkozású, nagyszabású regényét ebben az időben, Szentendrén írta, ugyanitt születettek az Unicornis, a Silencium, a Titkos jegyzőkönyv és a Mágia szutra könyvei. 1968 november 7-én, Budapesten, agyvérzésben halt meg, Szentendrén temették el.
A 70-es évekig Hamvas művei csupán kéziratos/gépelt formában voltak hozzáférhetőek. A nyolcvanas évektől feltűnés nélkül, de megjelent egy-egy műve, először A világválság (1983), majd az akkor még cenzúrázott Karnevál (1985), valamint a Sciencia sacra. A szombathelyi Életünk folyóirat Hamvas Béla emlékszáma igazi szenzációnak számított, amelyben az első átfogó, illetve személyes értékelések is megjelentek, Esterházy Pétertől, Spiró Györgytől, Szőcs Gézától, illetve Kemény Katalintól és Dúl Antaltól. A kilencvenes évek elején kezdődött el a teljes életmű kiadása. Hamvas Béla munkásságát 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal ismerték el.
Hamvas személye és munkássága azonban aligha fog az őt megillető helyre kerülni Magyarországon. Vannak rajongói és kritikusai, a Karnevált sokan a magyar regényirodalom csúcspontjának tartják, mások unalmas és olvashatatlan műnek minősítik. Esszéit egyesek rajongva olvassák, mások számára idegen, sőt elviselhetetlen a stílusa. Számos fórumon idézik, sajnos a politika világában is, kiragadva az éppen nekik megfelelő gondolatait, mondatait. Kritikusai elsősorban prófétikus hevületét és szerintük felszínes összegzéseit támadják. Bárhogyan van is, kivételes ember volt, akit éppen szerteágazó tevékenysége miatt sajnos könnyebb kritizálni, mint megérteni. Besorolhatatlan, egyéni stílusa mellett nem szabad megfeledkezni arról, amit saját írásain kívül tett hozzá a magyar szellemi élethez: 1945 után olyan szellemi aktivitásba kezdett, ami példa nélkül áll: olyan szerzők, írók, filozófusok műveit fordította le és jelentette meg, akikről neki köszönhetően hallott először a magyar közönség, és akiket majd csak évtizedek múlva kezdtek ismét kiadni.
Ugyanígy felbecsülhetetlen a II. világháború utáni magyar képzőművészettel kapcsolatos ismeretterjesztő tevékenysége is. Ha csupán ennyit tett volna, akkor is különleges hely illetné meg a magyar szellemi életben: ennél azonban sokkal többről van szó. Egy igen nehéz korszakban, egzisztenciális szempontokkal mit sem törődve, a lehető legtisztességesebb módon igyekezett megvalósítani élet és mű egységét, amit csak nagyon kevesen mondhatnak el magukról.
