Harry Macqueen ezúttal egy régóta együtt élő házaspárról forgatott, a Szupernóva az elmúlást és elengedést segítségül hívva beszél a szeretetről.
A csillagos égbolt. Ezzel kezdődik Harry Macqueen brit filmrendező második nagyjátékfilmje, a Szupernóva. A nyitány nem holmi szentimentalista túlzás: az égitestek által kirajzolt térkép fontos metaforává nő ki ebben a világosan megfogalmazott tézisekkel dolgozó, lassan csordogáló, mégis feszesre vágott filmben. A forma szépen illeszkedik ahhoz a beszédmódhoz, amellyel Macqueen – a fiatal brit komoly- és könnyűzenész, Keaton Henson érzékeny filmzenéjével megtámogatva – az univerzális fájdalomról beszél.
Az általa írt és rendezett kamaradráma nem bonyolítja túl a történetet: Sam és Tusker, egy melegpár két ötvenes tagja keresztülszeli az Egyesült Királyság északi vidékeit a régi lakóautójukkal, hogy felkeressék kapcsolatuk legemlékezetesebb színhelyeit, miközben barátaikkal és családtagjaikkal is találkoznak. A regényíróként ismert Tuskernél (Stanley Tucci) két éve demenciát állapítottak meg az orvosok, relatíve fiatalon visszavonult zongoraművész párja, Sam (Colin Firth) ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy elterelje a figyelmét a betegségről. Pedig igazán nincs oka aggódni, a film elején az emlékezés tehetségével hadakozó író még azt mondja, teljesen jól van. Téved. Sokszor gőze sincs arról, hogy merre járnak, gyakran eltéved vagy eltűnik. Az írással is csak bajlódik; már csak azok a teleszkópok érdeklik, amelyekkel esténként a csillagos eget kémlelheti.
Az utazás kerettörténete valóban csak azt a célt szolgálja, hogy árnyalja a két személyiség bemutatását. Hiába beszélünk road movie-ról, itt nem az utazásnarratíva, sokkal inkább a karakterek ábrázolása és a drámai elemek az igazán hangsúlyosak. (A rendező első filmje, a Hinterland filmnyelve ebben kísérteties hasonlít a Szupernóvára.) Ráadásul olyan, mintha megállt volna az idő. Akárcsak egy Hrabal-regény csendes kisvárosában. Tusker – jól tudjuk – nem fog meggyógyulni, pláne nem varázsütésre. Sam pedig nem hagyja cserben a férfit, akit évtizedek óta hűséges gondoskodással szeret. Megszállhatnak egy parkolóban, tóparton vagy a családjuknál, este mégis ugyanazzal a reménykedéssel és beletörődéssel vegyes szeretettel ölelik egymást az ágyban, amellyel az előző napokon tették. Megrendítő történet ez, amely különleges metszetet kínál két ember egymásba kapaszkodásáról és elválásáról, manír- és sallangmentes tálalásban. A külső útnál, legyen akármilyen csodálatos a dimbes-dombos angol táj, százszorta fontosabb az a lélektani ösvény, amelyet a főszereplők néhány nap leforgása alatt bejárnak. Idővel mi is ráeszmélünk, hogy Tusker új regénye, amelybe hónapokkal ezelőtt fogott bele, nem fog elkészülni, mert a szerzője már nem képes folytatni azt. Sőt, azt is megmutatja a rendező, hogy Tuskernek nem csak a gondolkodás okozás nehézséget, hanem a toll vezetése, az öltözködés és az általa írt beszéd felolvasása is kifog rajta.
Tusker és Sam két különböző személyiségtípus. Az egyik hajlamos magát erősnek és kitartónak mutatni, megszokta, hogy domináns a kapcsolatban, létfenntartó a közös életben. Egyébiránt bölcs és szerfelett mulatságos. A másik gyengéd, érzelmes és ragaszkodó, nem szégyelli nyíltan vállalni az érzelmeit. Párja nem véletlenül mondja neki: „Tartod a válladon az egész világot.” A számtalan emlékezetes epizódszerepben feltűnő Oscar-jelölt Stanley Tucci és az Oscar-díjas Colin Firth ráadásul kiválóan játsszák a házasokat: heves vitákban, eszmecserékben és múltidézésben is jól szót értenek egymással. Firth jelenlétét nézve akarva-akaratlanul eszünkbe jut egy másik szerepe: Tom Ford első rendezésében, az Egy egyedülálló férfi-ben formált meg a Samhez hasonló fájdalmakat átélő, homoszexuális egyetemi professzort.
Tucci és Firth jól kiegészítik egymást. Kevés eszközzel dolgoznak, és ez a dísztelenség nagyban megkönnyíti Macqueen dolgát háttértörténetük szálainak finom, aprólékos kibontásában.
Ezt a tudatos építkezést mi sem zárhatná le szebben, mint Sam zongoraelőadása, miközben párja az önként választott halálra készül: Firth ebben a jelenetben Edward Elgar romantikus brit zeneszerző Salut d’Amour szerzeményét játssza. Igaz, ez egy viszonylag könnyed és egyszerű, némiképp stilizált befejezés, legalábbis azokhoz képest, amit az elmúlással és demenciával foglalkozó filmektől (Szerelem, Örömjárgány, Megmaradt Alice-nek) megszokhattunk. Őszinteségben, stílusérzékben mégsem érheti panasz a lezárást és Macqueen rendezői munkáját sem.
