A Ladyva művésznéven ismert zongorista, Vanessa Gnaegi új felvétele, a Jumpin’ the 88’s izgalmas ritmusokat és sziporkázó improvizációt szállít a közönségnek.
Számtalan nyugat-európai országban hódítanak a swing és blues alapokon nyugvó zenei műfajok, köztük a boogie-woogie, amely az Egyesült Államok déli területeiről (feltehetően Északkelet-Texasból) az 1910-es években indult hódítóútjára. Lehetne vitatkozni arról, hogy a zsáner afrikai vagy afroamerikai gyökerekkel rendelkezik-e, és hogy pontosan a country, a western vagy a blues gyökereiből eredeztethető-e, mindenesetre annyi biztos, hogy ma már nem tudnánk elképzelni a könnyűzenét a New Orleans-i bluesóriások (Professor Longhair; Dr. John), de a műfaj pionírjainak számító Meade Lux Lewis, Albert Ammons, Pete Johnson és Big Joe Turner hangzásformáló közreműködése nélkül sem. Sőt, ami azt illeti, a kansasi zongoristának köszönhető a legkorábbi rock ’n’ roll szerzemények egyike, a beszédes című Roll ’Em Pete is. Hozzájuk csatlakozott John Hammond lemezproducer, aki már az 1930-as évek második felében őrületes tempójú zongoradallamokat szállított a legendás New York-i koncerthelyszínre, a Carnegie Hallba. Egész pontosan: a kivételes szervezőképességű és rendkívüli zeneértő- és kritikus (többek között Bob Dylan, Benny Goodman, Bruce Springsteen és Leonard Cohen karrierjének előmozdítója) fogta össze az újító szándékú zenészeket.
Aztán ők, ezek a fekete előadók alakították ki és formálták a boogie-woogie hangzást, idővel már New York-i Café Society nevű éjszakai klubban, a Greenwich Village negyed előkelő közönségének kedvenceivé előlépve. Gyakran játszottak párban, sőt néha-néha hárman ültek a zongorához, mint azt a műfaj három magyar sztárja, Nemes Zoltán, Bacsa Gyula és Dániel Balázs szokta tenni az utóbbi által alapított Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztiválon (BoogieFeszt). Hatásuk megkerülhetetlen: nélkülük sem a boogie-woogie táncirányzat, sem a rock and roll, sem a rockabilly, sem a rhythm and blues nem fejlődött volna ki. Legalábbis nem így, és talán nem akkor, amikor ezek a folyamatok végbementek. Fats Domino, Jerry Lee Lewis, Little Richard, de még Chuck Berry életműve is elképzelhetetlen a hatásuk nélkül, de a boogie-woogie zongora a popzenében – számtalan gospel, country és blues szerzeményben – visszaköszön.
Mégis hajlamosak vagyunk a blues- és swingalapú zongoradallamokra mára csak alapvetően táncversenyek háttérzenéjeként gondolni, pedig az elmúlt évtizedekben több előadó sikerrel épített karriert erre az ágazatra: a műfajba alkalmi kalandozásokat tevő Jools Holland brit zongoravirtuóz vagy a két éve elhunyt Vince Weber német zongorista mellett az ugyancsak német Axel Zwingenberger vagy a svájci Silvan Zingg a műfaj szaktekintélyévé vált. A gazdag közép-európai államból azonban nem csak Zingg járult hozzá a műfaj virágzásához, hanem egy másik húzónév, Vanessa Gnaegi is. Vagy, ahogy mindenki ismeri: Ladyva. A két alkotó honfi- és generációs társ, így nem meglepő, hogy az ipsachi születésű berni zongoravirtuóz új kislemeze, a február 25-től elérhető Jumpin’ the 88’s Zingg kompozíciójának feldolgozása. (Igaz, maga is szerez zenét; máskor „újrakomponál”.)
A harminchárom éves Ladyva, aki az év felét a Dominikai Köztársaságban található „második otthonában” tölti, a maga műfajában tökéletes produkciót nyújt. A bellmundi Mazzive Sound Productions stúdióban rögzített hanganyagon és a hozzá, ugyanott készített videoklipen is érződik, hogy nagyon jól játssza a dallamot. Nagy szó ez, hiszen technikailag ügyesnek kell lennie, bár nyilvánvaló, hogy egy bizonyos gyakorlattal és affinitással elsajátítható ez a könnyed műfaj. Izgalmas ritmusok, megadott akkordokra történő improvizáció. Tiszta sor, végtére a boogie-woogie tulajdonképpen: egyfajta rendszer. Félig szabályok szerint halad (akkordok, harmóniák), a többi része viszont improvizatív (figurációk a jobb kézben). Ez a Jumpin’ the 88’s című szerzeményhez készített videóklipben látványosan meg is történik: egyetlen hiba sem hallatszik. Ha valamit kifogásolni támadna kedvünk, jó szándékkal csak két dolgot jegyezhetnénk meg. Jelesül azt, hogy a basszushangzás kicsit sok (nagyon dübörög), éppen ezért nagyon megnyugtató, amikor Ladyva mind a két kézzel átmegy a dallamhoz. Meg azt, hogy a háromperces kislemez után már az újabb – remélhetőleg nyolc-tíz számból álló, immáron harmadik – nagyalbumnak is örülnénk.
Márcsak azért is, mert Vanessa Gnaegi azon kevesek egyike, akik nem csak teljes hozzáértéssel és alázattal, hanem eredeti védjegyet kialakítva ápolja a műfaji hagyományokat. Kétség nem fér hozzá, hogy kisebb földcsuszamlást okoz mindazok életében, akik hallják a játékát vagy látják a fellépését. Márpedig az utóbbira sokaknak nyílik lehetősége, ugyanis a könnyűzenész – koncertnaptárának tanúsága szerint – mintegy tucatnyi országot vesz sorra az idei évben.
