Egy firenzei és egy hazai együttes két tánckölteménye mutatkozik be a Budapest Táncfesztivál keretében, a Nemzeti Táncszínház nagytermében május 5-én, 19:00-tól. 

A négy évszak

Érzékszerveink számára úgy jelenik meg A négy évszak, mint egy lenyűgöző reneszánsz szárnyasoltár. Vivaldi nemcsak zeneszerző, hanem a hangszerek alapos ismerője is volt: ez a műve nagyszabású filmforgatókönyvhöz hasonlítható.

Az egyes alkotóelemek által megteremtett narratíva arra késztet bennünket, hogy a természet, az ember és az idő kapcsolatáról elmélkedjünk. Gondolatainkban növények, állatok, szél, kövek képzete jelenik meg... Vivaldi rendkívüli „képsorai” pedig madarakat, vizet, pásztorokat, táncot, meleget és hideget idéznek fel... így ölt formát a négy évszak.

Az évszakok mélyén megbúvó üzenet: a változatos formákban megnyilvánuló természet alszik és ébred, meghal és főnixként születik újjá, akár a metronóm ütemére vett négy lélegzet. A természet az emberi lét színtere, az ember pedig öregségéig és haláláig alkalmazkodik annak különböző ciklusaihoz, mint Cranach Az ember három életkora című festményén.

Az emberi élet a természetben uralkodó, folyamatos mozgáshoz igazodik, éppen úgy, ahogy a hangszerek hangja kísér bennünket a lélek mélyére vezető utunkon: Vivaldi a természet iránti mélységes tiszteletre, az egyensúly megtalálására sarkall bennünket, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az ember képes kárt tenni a természetben, elpusztítani.

Az idő nemcsak az évszakok állandó körforgásának meghatározója, hanem az ember élettartamát is megszabja, és sosem győzünk csodálkozni múlásán. A hangszerekhez hasonlóan a természet minden eleme is saját egyediségében létezik. A fa olyan meghatározó elemként emelkedik ki ebből a panorámából, mint az ember életében a családfa.

A szerző a természet bemutatásával tárja fel előttünk korának szellemi gyökereit ezen a harmonikus utazáson, amely hatalmas hírnevet szerzett neki a velencei zenei élet olyan hamisítatlan és jellegzetes kifejeződéseként, mint amilyet Pietro Longhi képviselt a festészetben.

Ha a világ enyém lenne

Elmélkedéseim során magányosan gondolkodom – de ne gondoljatok valami szomorú dologra – ezesetben a magány csak egy nyugodt, békés elmélkedés a létről. Szembejön velem mindig egy varázslatos szám: a „3”, mely szám minden gondolat mögött az idő bűvkörét kérdi fel analizálni. Mi volt, mi van, mi lesz? Ki voltam, ki vagyok, és ki leszek? Az a megfoghatatlan dolog, amit léleknek nevezünk, honnan jött, hol van és hová lész? Mindig ez a mágikus „3”. Mit hallottam a nagyszüleimtől, a szüleimtől? Mit adok tovább a gyermekemnek és az unokáimnak? A felnőtt ember nem csak a tanulmányaiból – tapasztalatból is tudja, hogy mindig minden változik. Mégis teljes erőből, tiszta szívből ragaszkodunk egy életen keresztül mindenhez az életben, amit jónak, pozitívnak és szépnek találunk. Ragaszkodunk szeretteinkhez, kultúránkhoz, és próbálunk egy olyan világot teremteni magunk körül, amelyben ezen értékek az állandóságot, az örökkévalóságot célozzák. Erőt és hitet adnak nagyszüleim meséi és azok a hősök, kik szeretetében nőttem föl. Tanulmányaim és tapasztalásaim egy számomra kedves világot favorizálnak és próbálnak életben tartani. A mindennapok teendői és valami furcsa rohanás nem mindig engedik, hogy tisztán lássuk magunkat és a körülöttünk lévő világot. Egyben biztos vagyok: hogy én, mint ember, egymagam nem tudtam volna, nem tudnék, és nem leszek képes megküzdeni az élet kihívásaival. Miközben a lelkem szárnyalni szeretne, mégis a legeslegfontosabbak azok az emberek, akik életem során mellettem voltak, és együtt éltük a mindennapok szomorú hétköznapi és vidám perceit. Az elmúlt években mintha jobban zavarnának a világ változásai, mint azelőtt. Sokszor féltem az embert, és sajnos nem értem, miért akar mindenáron a feje tetejére állni. A darab címéből érezhető, hogy valami lehetetlent szeretnék, de higgyétek el, nem őrültem meg. Ha a világ enyém lenne, a gáncsoskodók ellenére mindent ugyanúgy csinálnék - a magam és a világ örömére. – Földi Béla