Május 18-án Sárospatakra látogat a Héttorony Fesztivál, és a Sebő együttes koncertje mellet sor kerül egy izgalmas múltidézésre, a táncházmozgalom 50 éve kerül fókuszba. Sebő Ferenccel beszélgettünk.

Mi az, amit a koncerten hallani lehet tőletek, illetve kikből áll most a Sebő Együttes?

Általában énekelt verseket játszunk mostanában. A népzenét átengedtem a tanítványaimnak, már jobban játsszák, mint ahogy mi játszottuk annak idején. 

De hát ezzel is kezdtetek annak idején, énekelt versekkel. „Rejtelmek ha zengenek...” 

Ez igaz. A zenekarban Barvich Iván és Perger László mellett két remek lány van, aki énekel, Soós Réka hegedül is, Tímár Sára pedig ütögetni szokott valamilyen ritmushangszert. Ők a tanítványaim voltak, az egyetemen tanultak népzenét. Sára önállóan is dolgozik, megalapította a Dalinda Együttest, többszólamú feldolgozásokat énekelnek, Soós Rékának pedig most született meg a negyedik gyermeke, vagány csaj. 

Milyen emlékek fűznek Sárospatakhoz? 

Nehéz pontosan visszaemlékezni, mert rengeteg helyen jártam, de arra konkrétan emlékszem, hogy a Karsai Zsiga bácsival voltunk egyszer Sárospatakon fellépni, és neki az volt a szokása, hogy minden egyes koncert után minden nőt megtáncoltatott. Kicsit már ideges voltam, mert Sárospatakról kellett éjjel hazaérni Budapestre, mondom Zsiga, megint meg fogsz táncoltatni mindenkit? 
– Persze.
– Azt a csúnyát is ott a sarokban?
– Nincs csúnya nő.

Építészként milyen volt a kapcsolatod a Héttorony Fesztivál szellemi munícióját adó Makovecz Imrével? 

1970-ben elvégeztem az építészkart és beálltam egy irodába dolgozni. De egyes évfolyamtársaim kapcsolatban voltak Imrével, tőlük hallottam róla, de aztán mi teljesen elkanyarodtunk a zene felé. Makovecz-cel úgy találkoztam, hogy eljárt a klubunkba, és ő hozta nekem az első széki szalagot. A mai napig is a feleségével, Szabó Mariannal jó kapcsolatban vagyunk, szereti a zenénket. A Kassák klub, a mi törzshelyünk, jó példa volt arra, hogy mit lehet ezzel a szellemiséggel kezdeni. Ott nemcsak tánc volt, de műsorok is, meghívott emberek, előadók, régészek, építészek, költők. Értékes kapcsolatokra tettünk szert. De leszögezem, és ebben Imre is egyetértene velem szerintem, hogy mi nem a régi életmódot akartuk visszahozni, nem falusiak akartunk lenni, és nem a patakban akartuk mosni a ruhát, hanem az értékeket emeltük ki, azt, amit még ma is használni lehet. Az a véleményem, hogy Mozartot sem kell parókában játszani, elég a vonósnégyest szépen megszólaltatni, abban a stílusban, ahogy azt kell. 

A koncert előtt lesz egy beszélgetés, az 50 éves táncházmozgalomról... 

Ez nem egy kipattant szikra, vagy hirtelen ötlet volt, sok minden kellett ahhoz hogy a csillagállás úgy alakuljon, hogy ez el tud indulni. Senki nem hitt benne. Már 100 éve is próbálkoztak ilyesmikkel, hogy visszahozni a  régi szokásokat, a műveletlen Budapestiekkel megismertetni azzal, hogy a falusiak milyen műveltek és így tovább. Először egy népzenei reneszánsznak kellett bekövetkezni ahhoz, hogy a meglévő népművészek tudjanak táncolni, mert szegényeket ugyan hívogatták ide-oda színpadokra, de nem volt zene. A magyar nótás cigányzenére meg nem tudtak táncolni. A másik társaság pedig el sem tudott kezdeni rendesen néptáncolni, amíg a zene nem állt rendelkezésre. A kettő aztán összekapcsolódott. Halmos Bélával elkezdtük a széki zenét játszani, Tímár Sándor pedig a széki táncokat tanította a Bartók Együttesben, társastáncszerűen. Nagyon megörült, amikor Martin György tanácsára megjelentünk ott az együttesében – ő ugyanis azt állította, hogy tánc nélkül a zenélést sem lehet megtanulni. Örömmel ránk csapott, és attól kezdve a Bartók Együttesben élő zene volt, heti háromszor. Gondold el, hogy az Építészeti Hivatal mellett ezt hogy tudtuk összehozni. Bizony, élőzenével mentek a próbák, és tényleg húztuk egymást előre. Mert a táncosok beszóltak néha, hogy jaj Béla, csak ezt a hat számot tudjátok? Kullogtunk haza, hogy megtanuljunk még hatot, szóval nőtt a repertoár. Ők is beszéltnyelvszerűen tanulták a táncot, a szókincset állandóan gyarapítani kellett és a nyelvtant állandóan tisztázni. Ez nagyon érdekes és szép műhelymunka volt. Amikor aztán felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha ezek az együttesek – mondjuk a négy élvonalbeli együttes – egy ilyen klubot alapítana, ahol néptáncokkal meg sörözéssel szórakoznának, akkor már minket oda lehetett hívni muzsikálni. Ez volt az úgynevezett első táncház. Még a mi munkánkat is megelőzte természetesen 150 év kutatómunkája, Vikár Bélától kezdve, Bartók Bélán, Kodály Zoltánon, Lajta Lászlón keresztül Martin Györgyig. Ami egy egyedülálló pozíciót biztosított nekünk. Martin Györgyék voltak az elsők, akik nem dugdosták az anyagot, nem akartak csak doktorit írni belőle, hanem odaadták, hogy vigyétek, egyétek és használjátok! Még a Gyöngyösbokréta mozgalmat is érdemes megemlíteni és talán még előtte Kodály kórusmozgalmát. Ami azért mind arról szól, hogy a néphagyományból elővesszük az értékes dolgokat és valamit kezdünk vele. A Gyöngyösbokréta pedig először tette színpadra a néptáncot az 1930-as évek végén, 1940-es évek elején. Nagyon sok helyen, faluhelyen azért maradt még gyűjtenivaló, mert a Gyöngyösbokréta fellendítette a néptánc marketingjét, és a parasztok szemében a becsületét megemelte.
Csináltam egy portréfilmsorozatot Szlovákiában a szlovák táncházról, vagy nevezzük a nevén, tót táncházakról: ott a fiatalok, akik egyrészt se nem zenészek, se nem táncosok, hanem a Testnevelési Főiskola hallgatói,  azt mondták, hogy már 10 éve jártak át Magyarországra, mert úgy gondolták, hogy amit a magyarok kitaláltak, a táncház, az egy jó dolog, azt követni kell. Még egy ilyen mondat nem hangzott el 1920 óta a Kárpát-medencében! Úgyhogy azt hiszem, erre büszkék lehetünk. Nagy teljesítmény volt maga a gyűjtés is, hatalmas mennyiségű anyag van a Zenetudományi Intézetben összegyűjtve, ez már olyan sok adat, amit számítógép nélkül nem is lehet kezelni. Azok a különféle zenei rendszerek, amit Kodály, Bartók kitaláltak, azért kelletek, mert még nem volt számítógép. Most új korszak kezdődik, és azok a fiatalok veszik kézbe ezeket a munkákat, akik már internettel a bőrük alatt születtek. Úgyhogy ez egy érdekes helyzet lesz. De mindenképpen tudni kellene – még ha a magyar társadalom nem is igen tud róla –, hogy ez a népzenei gyűjtési munka, amit az öregek elkezdtek, ez napjainkig tart. Erre lehetne büszkének lenni! 

Szóval ilyesmikről lesz szó Sárospatakon a koncert előtti a beszélgetésen.