Ladjánszki Mártával, az L1 Egyesület művészeti vezetőjável formabontó táncsorozatáról is beszélgettünk.

Mikor érezted először azt, hogy a tánccal akarsz foglalkozni?

A mozgással gyerekkorom óta kapcsolatban vagyok és nagyon szerencsésnek mondhatom magam abban a tekintetben, hogy Anyukám türelmesen hagyta, hogy kövessem a vágyaimat és folyamatosan kipróbálhassak valamilyen új mozgásformát. Gyerekként először gyerektornára jártam, majd úsztam, szertornáztam, a klasszikus balettbe is belekóstoltam. Aztán a gimnáziumi évek alatt valahogy semmilyen mozgás nem volt az életemben, de 20 éves koromban egy színjátszó csoport jóvoltából újra elkezdtem táncolni. Akkoriban a Műegyetemen futott egy IDMC nevű eseménysorozat, egy amatőröknek szóló nemzetközi mozgáskurzus, amelyen részt vehettem, így különböző mozgásformákkal ismerkedhettem meg, emellett további tánckurzusokat látogatva egyre inkább tudatosult bennem, hogy a tánc az, amiben otthon érzem magam, amivel van közlendőm. Később, amikor csak időm és pénzem engedte, részt vettem a bécsi ImPulsTanz tanfolyamain is s ezzel egyidőben itthon is több táncórát látogattam. Nem sokkal később egy táncstúdióban találkoztam azokkal, akikkel később a KompMánia nevű formációt is létrehoztuk, és onnantól kezdve elindult egy célirányos alkotási folyamat. Nem jártam művészeti iskolákba, nem hagyományos úton ismerkedtem a tánccal, hanem önjáróan, alulról építkezve, és most már 28 éve ebben a mozgásban vagyok.

Tehát akkor intézményes keretek között nem is tanultál táncolni. Érezted ennek hátrányát vagy inkább szabadságot adott?

Azért 40 évesen beiratkoztam a Magyar Táncművészeti Egyetemre (akkoriban még Főiskola volt), amely nem arról híres, hogy keblére ölelné azt a stílust, amit én képviselek, így minden egyes alkalommal azzal a küldetéssel léptem át a kapun, hogy hátha gondolkodásban és mozgásvilágban be tudok csempészni valami mást. Három év BA tanulmány, majd 2 év MA után végül a papírom is meglett arról, amit előtte 20 évig csináltam. Nagyon örülök, hogy nem az egyenes utat jártam, és az akadémiai tanulmányaimat megelőzően tapasztalati úton érezhettem rá, hogy melyik az a műfaj, amelyik igazán érdekel.

Munkáid során mentor minőségben is dolgozol, szárnyakat adsz. Neked voltak meghatározó mestereid?

Amikor intézményesített keretek közt tanul az ember, jó esetben van egy mentora, aki 4-6 éven át kíséri a fejlődését és úgymond pótanyukává, pótapukává válik. Ilyen mentorom nekem nem volt, de az útkeresés évei során nagyon sok dolgot elleshettem táncosoktól, mesterektől, koreográfusoktól, akikhez mindig vissza-visszatértem. Hatottak rám, és ha valami nem volt számomra jó, abból is tanultam. Kimondott iránymutatást nem kaptam, magamnak kellett ráéreznem az utamra. Mivel nem egy intézmény diákjaként tanultam bele a táncba, alkotásba, így nem kerültem bele az iskolai ismeretségi körökbe, buborékokba sem. Amúgy mindenevő voltam, mindent megnéztem, ami belefért az időmbe és ez segített elhelyezni magam, összerendezni a gondolataimat, megtalálni az irányt. Az osztrák ImPulsTanz által lett nemzetközi összehasonlítási alapom, elleshettem a külföldi munkamódszert és a mentalitást, az emberekhez való hozzáállást. Ezekből mind tanultam. A bécsi kurzuson való részvétel során értek megerősítő élmények, kaptam pozitív visszajelzést, például az afrikai tánc órán a mesternő engem választott ki az évfordulós gálaműsorba. Ez is meghatározó impulzus volt és ettől úgy éreztem van létjogosultsága annak, hogy én a tánccal foglalkozom. De mai fejjel visszanézve azt is látom, milyen szerencsés voltam, hogy az engem körülvevő emberek hittek bennem, és nagyon sokat köszönhetek édesanyámnak, aki hagyta, hogy keressem magam, megélhessem a különböző mozgásformák közti váltásaimat, és hogy bízott abban, hogy komolyan gondolom, ami csinálok, annak ellenére, hogy nem iratkoztam be egy iskolába.

Számodra mit jelent a kortárs tánc?

Nem igazán lehet meghatározni. Egy fiatal fejlődmény, ami az olyan korábbi táncstílusokból építkezik, mint pl. a balett, vagy a néptánc. A kortárs tánc különböző technikák gyűjtőhelye és attól függően, hogy egy alkotó mely technikákból építkezik, lesz meghatározó a stílusa. Nincs két egyforma kortárs táncos, hisz mindegyik a saját világképe olvasatát szeretné megmutatni. Vagyis a tanult technikák által egy sajátos szűrőn átadni mindazt, amit gondol és amit maga körül lát. Az én esetemben érezhető a szertorna hatása, annak ellenére, hogy nem kimondottan arra épül, sőt, az afrikai tánc, annak is a közösségteremtő mivoltát, valamint a modern tánc klasszikus technikáit is alkalmazom, pl. a Horton technikát. Mindemellett a szabadabb, kísérletező, szomatikusabb, személyiségközpontú technikák azok, amiket használok.

Tabudöntögetéssel vádolnak az Umarmung sorozatod miatt. Valójában mit szeretnél megmutatni a meztelen táncosokkal?

A kortárs táncban már elfogadott, hogy meztelen táncosokat látunk a színpadon. Amikor több, mint 20 évvel ezelőtt magával a meztelenséggel, illetve a test lemeztelenítésével kezdtem foglalkozni, azt szerettem volna megmutatni, hogy mi minden történik a testtel, miközben mozdulatokat végez. A ruha eltakarja a deformálódást, a bőr redőzését, a mozdulat alakulását.

A darabjaim kapcsán a dicséret mellett a kritikusok kitértek arra is, hogy nincsen balerina testem, de ez engem nem érdekelt. Bár a „nem ideális” testemnek nem feltétlen kellett elvárásoknak megfelelnie, azért munkált bennem a gondolat, hogy mit tudok magammal megmutatni. Számomra sosem szándékos tabudöntögetés volt ez egészen addig a pontig, amíg meg nem érett a gondolat, hogy ne csak az előadók legyenek meztelenek, hanem a nézők is. Trendivé és kényelmessé vált a sötét nézőtérről, bizonyos távolságból nézni a meztelen előadókat.  De én nem ezért vetkőztem le és nem ezért kérem az előadótársaimat a meztelenségre. Jómagam is megnézek kortárs táncelőadásokat és általános, hogy a meztelenséget, mint témát a tökéletes testtel jelenítik meg és azonosítják, tehát további sztereotípiát építenek. A más által kitalált tökéletesség nem érdekel; engem az a tökéletesség foglalkoztat, ami minden testben és minden emberben ott van, hisz mindenki különálló személyiség, a maga önállóságában lévő egység. És most nem a peace and love feelingre gondolok, hanem egyfajta elfogadásra az előadó és a néző részéről –  önmaga iránt. Emiatt fontos számomra a Táncest Sorozat Meztelen Nézőkkel, még akkor is, ha szakmailag nagyon kevés támogatást kapok ehhez. Hiszem azt, hogy ennek a sorozatnak és ezen belül az UMARMUNG 2.0 Triptichon mostani bemutatójának a mai sztereotípiák mentén rohanó világban létjogosultsága van. Meg kell tanulnunk lelassulni, szemlélni és egyfajta csendes elfogadást megélni mások és önmagunk irányában is. 

Az emberekben él egy prekoncepció, nem tudják pontosan, hogy mi is a Táncest Sorozat Meztelen Nézőkkel előadásainak fő gondolatisága, ráadásul nem is lehet megfelelő módon sajtózni ezeket az előadásokat. Így kisebb közösségeknek tudom csak megajánlani, illetve olyan helyszíneknek és kurátoroknak, akik nem ijednek meg ettől. Mert azon kívül, hogy elfogadjuk a saját lényünket olyannak amilyen, nagyobb kihívással nem kell szembenéznie a nézőknek.

A minap került sor alkotói estedre, melynek alkalmával az E&A bemutatója és az Effigy // KÉPMÁS című tavaly év végi táncelőadás volt látható. Továbbá, az UMARMUNG 2.0 Triptichon június 9-én szintén bemutatóként debütál a Táncest Sorozat Meztelen Nézőkkel keretében. Miben nyújtanak ezek a darabok újdonságot a nézők számára?

Az E&A és az Effigy is úgymond „textiles” előadások voltak. Az E&A egy darabfelújítás (Emily&AlicE), melyet eredeti szereposztás szerint 2008-ban két női táncos, Gold Bea és Lakat Andrea táncoltak és most két férfi táncosra, Bot Ádámra és Dániel Attilára ültettem át a koreográfiát. Nagyon izgalmas ránézni, hogy mi sült ki belőle és hogyan marad mégis hű önmagához az alapkoncepció.

Az Effigy-t a Közép-Európa Táncszínház egy kiválasztott táncosára, Barna Krisztiánra koreografáltam, melyben kvázi egy fiktív személy van a színpadon, aki belőlem és Krisztiánból táplálkozik, de Krisztián testén keresztül jelenik meg. Nyilván sokat számít, hogy az alkotói estemen egy olyan előadás mellé csatlakozott, melyben az előadók szintén férfiak. Sokszor mondják, hogy egy női alkotó női szemmel alkot, hiszen saját női testéből szüli a gondolatokat, így kiváltképp unikum lesz látni, ahogyan a női koreográfia egy férfi testben kel életre. Az utóbbi években erősen építek az előadókra, akikkel dolgozom. A korábbi munkamódszerem kapcsán, mely szerint a saját mozgásanyagomat tanítottam be az előadóknak, rájöttem, hogy a koreográfia, ami az én struktúrámhoz alakult és az én testem számára egyértelmű, nagy kihívást jelenthet másnak. Amikor ezt érzékeltem, fokozatosan egy improvizáció alapú újrarendezéssel, újraalkotással kezdtem el foglalkozni.

Egyébként a szóló vagy a közösségi alkotás áll közelebb hozzád?

Amellett, hogy más koreográfusokkal is dolgoztam, sokáig csak magamra alkottam előadást. Amikor már azt éreztem, hogy elég erős az, amit a saját jelenlétemmel és testemmel a színpadon képviselni tudok, foglalkoztatni kezdett, hogy hogyan találom meg ezt az erős jelenlétet és technikai tudást másokban, így elkezdtem előadó társakat hívni magam mellé. Ez mindenképp fordulópontot jelentett, de még mindig én vezettem a közös munkát. Az utóbbi évek munkái azonban olyan alkotási folyamatok, amelyekben ugyan én vagyok a rendező, tőlem jön a gondolat, én írom meg a hozzájuk tartozó pályázati anyagokat is, de szeretnék építeni arra, hogy amit képviselek, az másnak is fontos. Csapatjátékosnak gondolom magam, de a színházi műfajban szerintem nem lehet teljes demokrácia. Kell valaki, aki felelősséget vállal a döntésekért és azért, hogy az átadandó üzenet eljusson a befogadóhoz. Tehát csapatmunkában is többnyire inkább irányító vagyok.

Varga Zsolt zenészként rendszeres résztvevője az előadásaidnak. Mióta dolgoztok együtt?

Több csodálatos zenésszel dolgoztam már együtt, akikkel nagyon jó alkotói kapcsolódásaink voltak, de sajnos sokan nem tudtak elég időt áldozni a próbákra. Zsolt egy teljesen odaadó személyiség és minden helyzetből a tanulási vágy hajtja tovább. Annak idején a Bálványos Társulat által ismertem meg, régóta hisz a munkámban és támogatni akarja az alkotói folyamataimat, és megbízható jelenléte által egy nagyon különleges együttgondolkodássá, szimbiózissá alakult a munkakapcsolatunk az évek során. Az Umarmung 2.0 Triptichon zenei anyaga is úgy született meg, hogy nagyon sok próbán vett részt, végig figyelt és a kis zenei szöveteivel kiegészítette az én gondolataimat. 

Foglalkoztat az öregedés? Mihez kezdesz majd, ha eljön a lassulás ideje?

Elsősorban táncosnak és koreográfusnak tartom magam, de mindenekelőtt a kreativitás az, amit fontosnak tartok, és amit leginkább megélek. Sokan a táncpedagógia irányba mennek, és azon keresztül kisebb-nagyon koreográfiákat készítenek, vagy táncpedagógusként dolgoznak, de számomra a rendszerekbe való belesimulás mindig nehézségeket okozott és mivel nagyon sokat is utaztam, rendszeres óraadóként nem tudtam tanítani, annak ellenére, hogy szeretem ezt csinálni. Mostanában éppen szobrásznak érzem magam abban a tekintetben, hogy egyfajta mélyfúrást végzek azokon, akikkel dolgozom, mint pl. az Effigy előadás próbái alatt is Barna Krisztiánon munkálkodtam. Próbáltam olyan minőségeket előcsalogatni belőle, amelyek ott vannak, csak senki nem kérte tőle még ezeket, vagy még nem akarta megmutatni. Úgyhogy egy képzeletbeli kalapáccsal formáltam őt, hogy megláttathassuk ezeket az eddig megbúvó minőségeket. A kreativitást tulajdonképpen bármilyen tevékenységben lehet folytatni, az, hogy esetemben ez táncon keresztül fog-e történni, jó kérdés. Hogy én táncolom-e majd, az is jó kérdés. Az viszont biztos, hogy az én testemnek is lesznek fizikai korlátai. 

A Bakelit Multi Art Center biztosította alkotói ested helyszínét, mely számodra és az L1 Egyesület számára törzshely, sőt állandó aktív nézőid is vannak itt. 

Igen, a Be SpectACTive! Kreatív Európa Program keretében létrejött egy qARTisans nevű aktív nézői csoport, amelynek tagjai közös gondolkodással, aktivitással közönségformáló műhelymunkában vehettek részt és más nemzetközi csoporttagokkal oszthatták meg élményeiket, tapasztalataikat. A Bakelit egyébként 20 éve biztos együttműködő partnere és befogadó helyszíne egyesületünknek és saját munkáimnak, de sajnos a fennmaradása most bizonytalanná vált.

Érdekel a közönség véleménye?

Engem mindenki véleménye érdekel. Minden előadóművészben van egyfajta exhibicionizmus, azt szeretné ha néznék, hallgatnák, és érdekli, hogy elfogadják-e és szeretik-e azt, amit csinál. Engem leginkább az érdekel, hogy létre tudok-e hozni egy olyan közeget, atmoszférát egy előadással, hogy az megérintse a nézőt, kiváltson belőle érzelmeket, gondolatokat. Nem feltétlen várom azt, hogy elmondja, hogy én milyen jó voltam az előadásban, mindinkább azt, hogy ő elmondhassa mit vizionált közben, megoszthassa személyes élményét. Természetesen jól esnek a dicséretek, de a legfontosabb számomra az, ha munkáimmal élményhez tudom juttatni a közönséget.