Gyorsan pergő kémdráma, thrillerszerű bosszúfilm, találkozások és leánykérés – ilyen volt a II. Magyar Mozgókép Fesztivál.

A szerző, Maite Naranjo amerikai-ecuadori kettősállampolgár, aki bár nem beszél magyarul, mégis örömmel tér vissza a veszprémi és balatoni helyszíneken megrendezett filmmustrára.

Azóta, hogy megismerkedtem a párommal, minden évben részt veszünk a Magyar Mozgókép Fesztiválon, amelynek prototípusát Veszprém-Balaton Filmpiknik néven, 2020 őszén rendezték meg. A filmes seregszemlére történő látogatásunk mostanra hagyománnyá nemesedett. Mivel valamennyi élmény – természetes és pozitív módon – ragyogó illúzióként jelenik meg az életünkben, szerelemben úszva éltem meg az első filmfesztiválomat: pillangók repdestek a gyomromban, és a tenyeremben vert a szívem, miközben elkezdtem megismerni ezt az én latin-amerikai kultúrkörömtől merőben eltérő kultúrát, a világjárvány idején. Persze, kicsit csalódottnak éreztem magamat, mivel a fesztiválon tartózkodó kevés külföldiek közé tartoztam, de azért ez sem akadályozott meg abban, hogy a játék-, animációs- és dokumentumfilmek mellett a fesztivál különböző rendezvényein felszolgált előételeket, borokat is élvezzem, nem is beszélve a kellemes társaságról. Ilyen közegben nagy élmény filmet nézni, még akkor is, ha a bemutatott munkák közül sokáig alig akadt olyan, amely feliratos lett volna (2022-ben egyetlen filmet vetítettek angol felirattal), végtére minden produkció mögött remek vizuális munka sejlik fel, amely még a kicsit nehezebben „emészthető” cselekményeknél is a néző segítségére van. (Ha a Nemzeti Filmintézet és a Veszprém-Balaton 2023 – Európa Kulturális Fővárosa program szervezői továbbra is kizárólag magyar nyelven, angol felirat nélkül adják a filmeket, jövő nyárra már el kell végeznem egy intenzív magyar nyelvtanfolyamot.)

A véget nem érni látszó pandémia ellenére az időközben Magyar Mozgókép Fesztiválra átnevezett fesztiválon tavaly is jelen lehetettem, sőt, lehetőségem nyílt arra is, hogy megírjam a tapasztalataimat. Az olvasóim bizonyára rájöttek, hogy az elvárásaim kicsit alábbhagytak (a „szerelembeesés” ebben a szakaszában normális, ha egy fokkal már tisztábban látjuk a valóságot), a hivatalos filmes szekcióban vetített filmek közül csak azokról adtam visszajelzést, amelyekre valóban érdemes volt rászánni az időt. A rosszak meg sem érdemlik, hogy emlékezzünk rájuk, jóból viszont akadt néhány: a ciszterci rend magyar ágának kommunizmus alatti meghurcoltatásáról és az emigráció időszakáról szóló Lángolj és világíts! című dokumentumfilm letaglózott (Maksay Ágnes alkotása), Badits Ákos elsőfilmes rendező Űrpiknik című sci-fije a kis költségvetés ellenére szórakoztató élményt nyújtott. Sőt, a fesztivál számos ismeretséget is hozott: alkalmam nyílt megismerni a nagyon tehetséges Domán Kornélt, aki magyar létére nagyon tehetséges latin-amerikai színésszé változott a kolumbiai évei alatt. Kornél – vagy ahogy én hívom: Cornelius – olyan kolumbiai szuperprodukciókban szerepelt, mint például a La Reina del Flow vagy az El Barón. Mégsem ez nyűgözött le: ő volt az első magyar, akitől tökéletes spanyolt hallottam, ami teljesen érthető, hiszen Kornél akkoriban tért vissza „választott” hazájából, Kolumbiából, hogy magyar filmekben és sorozatokban szerepeljen. (Domán jelenleg a Keresztanyu című napisorozat egyik szereplője – a szerk.)

Idén, egy londoni és szófiai kirándulás után, öt kilónyi rám rakódott súlyfelesleggel és a járványintézkedések eltörlését élvezve, mindenekelőtt azért látogattam el a fesztiválra, hogy Deák Kristóf Oscar-díjas rendező Az unoka című nagyjátékfilmjét nézzem meg. (A budapesti alkotó Mindenki című rövidfilmjét már évekkel ezelőtt láttam, és meg is ragadott a két kóristalány története.) Tudtam, hogy nem „mezei” filmvetítésre érkezem, hiszen a veszprémi Hangvilla multifunkcionális kulturális térben kivételesen angolul fog menni a film, ráadásul a direktor jelenlétében – előbbi az én „tiszteletemre”. Legalábbis a kulturális újságíróként és filmkritikusként tevékenykedő párom erről tájékoztatott, így nem volt okom kételkedni. Igaz, így három év után, már nagyon vágytam arra, hogy megkérje a kezemet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy erre nagyközönségtől zsúfolt moziteremben kerül majd sor. Márpedig így történt: Kolozsi László krimiíró és kulturális szakember felhívta a páromat a színpadra, aki a nagyon hatásosra sikeredett magyarnyelvű bevezetője után megkért, hogy fáradjak fel hozzá. Habár nem szeretek közönség előtt beszélni, felmentem, hogy üdvözöljem az egybegyülteket, csakhogy ők akkor már tudták, hogy nem véletlenül megy angol felirattal a film, leánykérés van készülőben. Azt hiszem, így már érthető, hogy a thriller első negyedórája miért vakfolt számomra. Hát istenem, ki tud a vásznon látottakra figyelni, ha az érzelmek hulláma maga alá temeti, miközben a gyűrűsujján jegygyűrű, szemében könnycsepp csillog?! Idővel aztán felvettem a fonalat: Deák első nagyjátékfilmje megérintett, elsősorban a nagyon tapasztalt és rendkívül tehetséges idős szereplőgárdájának (a főszereplő mellett Jordán Tamás, Pogány Judit, Hámori Ildikó, Tordai Teri) és a sodrólendületű cselekménynek köszönhetően. A rendező és orosz származású felesége, Nina Kov által jegyzett szkript a társadalom legsebezhetőbb csoportjáról való gondoskodás fontosságáról beszél. „Nuestros viejitos”, vagyis az „időskéink” – játékosan és tisztelettel így nevezem a szépkorúakat – közül rengetegen élnek egyedül, gyakran anélkül, hogy alapvető technikai ismerettel rendelkeznének. Könnyen veszélybe sodródhatnak, ha magányosak, hát még akkor, ha betegek és kiszolgáltatottak. (Meglepődve konstatáltam: a magyar nyugdíjasok számos nyugat-európai, valamint angol, amerikai és ausztrál példákkal ellentétben csekély kiváltságot élveznek, speciális transzportlehetőséggel nem, vagy csak kevesen juthatnak el orvosi konzultációra vagy rekreációs központba, nincsen állandó, az önkormányzat által kijelölt vagy a családjuk által megfizetett ápolójuk/gondozójuk, aki életvitelszerűen segíti az alapvető szükségletek elvégzésében.)

Habár ezt a közönségfilmet országosan az év elején mutatták be, fél év elteltével is teltházzal vetítették a veszprémi helyszínen. Viszont a fesztiválon töltött rövid tartózkodásom alatt premierfilmeket is megtekinthettem: Fazakas Péter A játszma című kémfilmje egy azonos tematikai és vizuális jegyeket mutató film, A vizsga című kémdráma folytatása. Igaz, a 2011-ben bemutatott előzményfilmet nem láttam, de Jung András és Éva (Nagy Zsolt és Hámori Gabriella) lebilincselő története az elejétől a végéig ültömben tartott. A kommunista-szocialista államhatalom vezérelte, 1963-as év Magyarországán játszódó filmnek üdítően jó a dramaturgiája – csínján bánik a felesleges mondatokkal, „kijátszatja” a szereplőit és habár kicsit didaktikus, megteremti a feszültség auráját. Kulka Jánoshoz, aki Markó Pált, a fiatal belügyes mesterkém egykori mentorát játssza, példátlanul jól bánik az agyvérzés után legyengült és tőmondatokban kommunikáló férfi szerepével. Olyannyira, hogy sokként ért, amikor a Magyar Mozgókép Díjak átadóján megtudtam, hogy a legjobb férfi főszereplő kategóriában elismert színész 2016-ban sztrókot kapott, és valóban afáziás beteg. (A film a legjobb női mellékszereplő, a legjobb hangmérnök/hangmester díját is megkapta.)

Valószínűleg nem vagyok egyedül a véleményemmel, ha úgy látom, hogy mindkét film egyfajta ébresztőként kíván hatni. Egyértelmű, hogy A játszma mit üzen az egyén és a hatalom kapcsolatáról, de jó lenne, ha Az unoka valóban felrázna minket gyerekeket, unokákat és mindannyiunkban tudatosítaná, hogy az idősebb korosztályok nagyon sokat tettek azért, hogy ebben a világban élhessünk, ennél fogva viszonzással – hálával, türelemmel és szeretettel – tartozunk nekik.

Maite Naranjo