Kétségbeejtő jövőképek, állattörténetek, izgalmas rövidfilmek és egy sor közönségbarát magyar alkotás – így lehetne jellemezni a 18. CineFest Nemzetközi Filmfesztivál kínálatát. 

Nemrégen ért véget a 18. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, ahol szeptember első és középső felében nyolc egymást követő napon volt lehetősége az újságíróknak, színészeknek, bíráknak és a nagyközönségnek a legkülönfélébb játékfilmek, dokumentumfilmek, pályakezdői kisfilmek megtekintésére. A naponta átlagosan műsorra tűzött tizenhárom-tizenhat film vetítésével az észak-magyarországi filmmustra a korábbi évekhez képest több látogatót fogadott (pedig tavaly óta már 650 forintos jegyért ülhet be a kíváncsi néző egy filmre), ami kétségkívül meg is határozta a sikerét. Tapasztalt nemzetközi zsűri volt jelen, akik Isabelle Danel, filmművészetre szakosodott francia újságíró és kritikus vezetésével az európai kontinens különböző részéről érkeztek (többek között Franciaországból, Lengyelországból, Litvániából, Csehországból), hogy a nemzetközi, az ökumenikus és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) által delegált bírálóbizottságban dolgozzanak.

A Miskolc „stratégiailag” előnyös történelmi belvárosában működő, jól felépített fesztivál évről-évre öt teremmel várja a nézőket. Ha még nem jártál Miskolcon, talán érdekes lehet, hogy a Művészetek Háza és a szintén bevált helyszínként szolgáló Csodamalom Bábszínház vetítőtermei a filmművészet és a mitológia nagyszerű figurái előtt tisztelegnek. A miskolci születésű Emeric Pressburger, Oscar-díjas magyar forgatókönyvíró tiszteletére elnevezett legnagyobb teremben, a Pressburgerben nyílt meg a fesztivál egy meglepően rövid megnyitóünnepséggel, amelynek során Molnár Piroska színművész átvette a fesztivál életműdíját (a másik díjazott, Rófusz Ferenc, Oscar-díjas animációs filmrendező a zárónapon kapta kézhez a saját elismerését), majd a nyitófilm, az Ecc, pecc, ki lehetsz? című amerikai detektív-vígjáték vetítésével. A brit Tom George munkája az 1950-es évek Londonjában játszódik, ahol két egymással teljesen ellentétes személyiségű karakter, Stoppard és Stalker nyomozók (az Oscar-díjas Sam Rockwell és Saoirse Ronan alakításában) megtalálják a közös hangot egymáshoz, aztán némi kalamajka és kutakodás után a rejtélyes színházi gyilkosság megoldását. Az Agatha Christie máséhoz nem fogható krimivilágát angol humorral megidéző sokszereplős alkotás kellően szórakoztató ahhoz, hogy a magyar közönség is szívébe zárja. (Az Ecc, pecc, ki lehetsz? szeptember 29-től látható a hazai mozikban.) A litván Kristina Buožytė és a francia Bruno Samper által rendezett Vesper című sci-fi egy bizonytalan, de lehetséges jövőt vázol fel. Az alkotópáros olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek bizonyos helyeken már aktuálisnak számítanak, például a meddőség, az élelmiszerhiány és az erkölcsi leépülés, de egy rakás olyan témát is felvetnek, amellyel hétköznapjainkban ritkán találkozunk – ilyen a modern biológia egyik elágazása, a biogenetika. Mégis, alapvetően a címszerepet játszó Raffiella Chapman brit színésznő sokoldalú alakítása az, amelyre még sokáig emlékezni fogunk: a forgatás idején még csak 12 éves kislány csontos fiziognómiája és kissé androgün arca gyorsítósávos belépőt nyújt Vesper világába, ahol az élőlények már alkalmazkodtak az új ökoszisztémákhoz. Ha már üdítően izgalmas témákról van szó: a lengyel Jerzy Skolimowski EO című, egy szamár életét művészfilmes eszközökkel dramatizáló alkotását, az olasz Michelangelo Frammartino kicsit vontatott A barlang című, a fikció és a dokumentum határán mozgó filmjét, a dél-koreai Pak Cshanuk A titokzatos nő című szerelmi történetét és a kínai Li Zsuj-csün Porrá leszünk című szociodrámáját is meg kell említenünk. Míg Spanyolország Oscar-nevezettje, az Alcarrás a maga eseménytelenségével és bosszantó realizmusával vagy Belgium Oscar-nevezettje, a Közel a csigalassúsággal döcögő cselekményével és rendezői koncepciójával nem nekem szólt (Miskolcon egy életre megtanultam: a vonatott művészfilmeké nem az én világom), addig Marie Kreutzer osztrák rendező Fűző című, alternatív életrajzi munkája teljesen levett a lábamról, alapvetően a rideg bécsi protokoll ellen szüntelenül lázadó Erzsébet osztrák császárnét – a magyarok Sisi királynéját játszó – luxemburgi színésznő, Vicky Krieps alakítása miatt.

Habár a fesztiválon töltött nyolc napban számtalan filmet ültem végig, elsősorban a magyar filmekről szeretnék beszélni. A miskolci nézők – annak rendje és módja szerint – a magyar tartalmak iránt lelkesedtek a legjobban, csak egy példával élve, a Nyugati nyaralás című új, Lévai Balázs és Tiszeker Dániel rendezőpáros által „közönségfilmnek” szánt vígjátékukra már három nappal a premier előtt nem lehetett jegyet kapni, pedig a filmeket először a legnagyobb – ötszázhatvan férőhelyes – teremben vetítik a CineFesten. (A Nyugati nyaralás az első helyen, vagyis a legnézettebb filmként debütált a magyar mozijegy-eladási toplistán, a box office-on – áll a Filmforgalmazók Egyesülete szeptember 19-i közleményében.) A kellemes ’80-as évekbeli komédia mellett az Erőss Zsolt tragikus sorsú hegymászó eltűnését és halálát, valamint a felesége, Sterczer Hilda gyászmunkáját bemutató Magasságok és mélységek, az Aki legyőzte az időt – Keleti Ágnes című, a 102 éves Keleti Ágnesről, a világ legidősebb olimpikonjáról szóló portréfilm és a Magyar hangja… című, a legendás magyar filmszinkron történetét elmesélő dokumentumfilm is rendkívül sokakat érdekelt. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az említett filmek művészi értéke nem elhanyagolható, az általuk körüljárt témák pedig rendkívül fontosak. Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmjéről, a Hat hét című szociográfiáról külön is szeretnék említést tenni, mert a témája, a nyílt örökbefogadás és főszereplője, az elsőfilmes Román Katalin is megérdemli, hogy szót ejtsünk róla. Az adoptáció menete önmagában is alkotót (hát még szülőt) próbáló téma, de egy 2014-es törvény óta a magyar örökbeadó hat hétig meggondolhatja magát, és visszakérheti a gyermekét, és ugyanennyi törvényi idő áll az örökbefogadó szülőnek arra, hogy visszaszolgáltassa a gyermeket, ha úgy érzi, mégsem az anyaságra teremtett. (Németországban kilenc hetet biztosít a törvény a procedúra lebonyolítására.) A Budapesti Corvinus Egyetemen alap- és mesterszakos diplomát nemzetközi kapcsolatokból szerzett, majd a Pekingi Filmakadémián filmrendezői tanulmányokat folytatott Szakonyi meglepően jól működő realista módszerrel és megkapóan nagy érzékenységgel egy pingpong-bajnok pesti kamasz életén keresztül meséli el a fikciós történetét, amely – mint a közönségtalálkozón és a sajtótájékoztatón is elmondta – valós alapokon nyugszik.  

A számtalan külföldi és a közönségbarát magyar játékfilm mellett a fiatal magyar alkotók harminc percnél rövidebb bemutatkozó filmjei is a moziszékhez szegeztek, köztük Kölcsey Levente Einstand című, fekete-fehérben tálalt Bodor Ádám-adaptációja, Beleznai Márk szívhez szóló fiúdrámája, a Kakukkfióka és Karácsony Péter feszülthangulatú vadászkomédiája, a Lesen. A bőséges rövidfilmes kínálatból alig három-négy olyan emelhető ki, amely nem ér fel a nemzetközi fesztivál szintjéhez, az ilyen produkciókat viszont remekül egyensúlyozzák az olyan értékes munkák, mint az osztrák Alexander Gratzer A felső szobában (In the Upper Room) című kisfilmje, amelynek kiindulópontja az, hogy egy idős vakondot minden évszakban meglátogat az egyszem unokája. Múlik az idő, a kapcsolatuk azonban változatlan. Ha olyasvalaki vagy, aki a nagyszüleinél (vagy közvetlen szomszédságukban) nőtt fel, a nyolcperces kisfilm határozottan megfogja érinteni a szívedet. Persze, akkor sincsen baj, ha nem ilyen családi háttér jellemez, mert az ötletes animációba csomagolt üzenet azokat is megérinti, akiknek nem adatott meg, hogy ismerjék az őseiket.

Maite Naranjo